2013. január 16., szerda

A Nagy Simogató Gépezet


Még reggel írtam egy posztot a filmekről az angol blogon. A gondolataim nem maradtak nyugton, így hát muszáj lesz megtoldanom egy írással a témát.

Napjaink rohanó világa. Hallgatom már lassan egy évtizede a médiából. Olvasom a neten, hallgattam a volt középiskolás tanáraimtól. Érzem a bőrömön.

Felkelek. Már megint késésben vagyok de erről majd később. A laptopomat el kéne raknom, de azért egy gyors gmail-facebook-twitter kör belefér. Esetleg ránézek pár hírportálra is. Tizenöt perc alatt beérek a munkahelyemre. Délután van általában órám, szóval délig csak ülök és kattintgatok. Végigolvasom ugyanazokat az érdektelen posztokat az ismerőseimtől: szerelmi bánat, gyerekes düh vagy öröm, nemrég indított XY photography oldal. Vicces netes képek. Meg néhány macska. Napi átlag kétszer én is hozzájárulok a jelentés nélküli tartalom szaporításához. Rendes polgára vagyok a közösségi médiának. A szünetek közti tíz percekben leellenőrzöm, ugye nem történt semmi- egy új értesítés, ímél vagy tweet, szánalmas, de igaz- azt az érzetet kelti, hogy ma is történt valami.

Vége a melónak. Este a fotelba rogyva csak az egérig jut a kezem. A szokásos körök. Talán még beszélek is pár szót valakivel. Aztan berakok egy filmet (filmnézős szokásaimért klikk a fent említett cikkre). Kettő, három körül elalszom.

A legszánalmasabb az egészben az illúzió, amit a jelenség kelt. A gyors, eseményteli élet (elírtam, de ál-et találóbb lenne) illúziója. Ha sietünk munkába, találkozóra, moziba, akárhova, mindig lesz pár percünk, hogy megnézzük, történik-e valami még mielőtt magára hagyjuk a kis virtuális valóságunkat. Ha pedig nincs mit tennünk- ugyanúgy gubbasztunk a monitor előtt, rutinos, gyors mozdulatokkal navigálunk a semmitmondás trágyadombján.

Egy sor tanulmányt írhatnánk a témáról, de csak egy dolog ugrik be. Amikor Aczél Petra tanította Berne-t, nem győzte hangsúlyozni a simogatások (azaz a szóbeli elismerések) fontosságát. Persze Berne aligha sejtette a közösség média, a Nagy Simogató Gépezet megjelenését az ezredforduló derekán. De megtörtént, ma pedig boldogan lubickolunk benne.

Órákat töltünk el profiljaink tökéletesítésével. Hogy aztán olyan legyen a rólunk alkotott kép, amivel mindenki elégedett lesz majd. Minden egyes lájk és „szépvagyjucikám” komment után többször megnyitjuk az oldalt, elégedetten nyugtázva: számítunk másoknak.

De itt nem állunk meg: saját rajongói oldalt (vagy legyünk elegánsak és hagyjuk el a „rajongói” szócskát) hozunk létre magunknak, mert a profilunkat simogató tömeg kurvára nem lenne elég. Színes és sokrétű személy képét próbáljuk megrajzolni a közösségi média szürke grafitjával.

A legrosszabb az egészben viszont mégsem saját farkunk véget nem érő polírozása. Elvégre mindenki kell, hogy egy kicsit szeresse magát, na meg hogy őt is szeressék. A baj az idő végtelenül kretén menedzselése.
Mert idő ugye, az nincs. Szortíroznuk kell, mi fontos és mi nem. Az információsztráda szélsebes sodrását kell átlátnunk. És kikapnunk a nekünk valamit is jelentő dolgokat. A legtöbb ember viszont nem válogat, lelép a járdáról, bele a fénysebes folyamba. Mennyi, de mennyi embert basz így el az információ-áradat! És hányan hisszük azt, hogy értékes dolgok birtokába jutottunk. Hogy időt takarítottunk meg...

Volt egy pont, valahol 2000 tájékán, amikor még tartani tudtuk a lépést az internet fejlődésével. Akkor még hasznos kiegészítő szolgáltatást jelentett. Emlékszem 11 évesen egy hétig fogalmaztam levelemet apámhoz, aki ekkor Ausztráliában volt egy évre. A betárcsázós net miatt nem tudtunk mindig próbálkozni. Nyolc sort írtam akkor.

Ma? Mi vagyunk az internet kiegészítő szolgáltatása. Nem tiszteljük a művészeteket (zenék, filmek könyvek), egymást (fórumok), az időt, egyszerűen semmit. Csak magunkat, és a végtelen homokozót, ahol az emberek egy évtizede szórják a homokot és a szart egymás szemébe.

Nem tudok többet írni a témáról. Túl sok bölcs ember van körülöttem aki minden posztom gondolatát leszerelné egy Coelho idézettel. Annyira sokan vannak, hogy már lassan én is elfelejtem, mi jó és mi nem.
De ha kész lesz a könyvem, ugye csináltok egy Lévay Péter rajongói oldalt nekem?

2 megjegyzés:

  1. Én szeretem a fészbukot, éppen ezért, mert az embereknek igenis fontos, hogy odabökhessenek valakinek vagy nekik bökjön oda valaki: itt vagyok, gondolok rád, törődök veled. A rohanó világ kifejezés szerintem már a 60-as évek óta létezik, és az elidegenedés jelentését takarja, azt, hogy a fogyasztás kergetése miatt nincs időnk egymásra. Hát, nem tudom. Ez ránk biztos nem érvényes. Persze vannak workaholic-ok vagy olyanok, akiknek a létfenntartásért kell küzdeniük 8+n óra munkában. Szerintem ha sok dolgod van, kevesebbet fészbukozol.
    Miért álélet? Mitől igazi egy élet?
    Miért gondolná valaki, hogy értékes időt takarít meg, ha egész nap internetezik?
    Miért ne tisztelnénk az embereket? Ezeket a gondolatotokat nem értettem.
    Én sohasem fogok Coelho gondolatokat idézni ellenedben, és sosem fogom a saját farkamat polírozni :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Álélet mert a dolgok amelyeket megélünk csak akkor teljesednek ki ha kellő közönség méltányolja. A buliban készült fotók, utazások képei rengetek embernél csak úgy állnak össze teljes értékű képpé, ha valahol megoszthatják.

      Ha sokat netezel azt hiszed értesz valamihez. Az információt gyorsan fel tudod dolgozni és sok mindent gyorsan megtalálsz: ilyenkor azt hiszed, ér valamit a gép tanácstalan kattintgatással töltött idő.

      Nem tisztelünk senkit... mert a háló önzővé tesz. És csak saját magunkkal foglalkozunk.

      Javarészt a korosztályomtól szólt az írás amúgy :)

      Törlés