Nem is hű rajongó az olyan, aki csak a megjelenés után szűk két hónappal képes véleményt írni kedvenc együttese új albumáról. Mielőtt elkezdenénk, gyönyörködjünk a borítóban, mert ami mögötte van, már kevésbé egyértelműen jó:
Hűtlenségem talán nem is véletlen az I'm with you után. Alapvetően egy rossz szavam nem lehet, sokat látott vén rókák összedobtak egy újabb lemezt rutinból, miközben a háttérben valami tejfelesszájú elgitározgatott hozzá. No de nézzük egy kicsit részletesebben!
Frusciante kilépése után kapott a banda egy Josh Klinghoffer nevű, viszonylag ismeretlen gitárost. Mivel ezt a mondatot már minden kritika kötelezően megemlítette, most
bedobok egy relatíve új infót: Klinghoffer olyannyira feltekint elődjére, hogy megfogadta tanácsát, és improvizál, azt játsza a szólóiban, ami belőle jön. Persze a srác hozzátette, ez sajnos az új lemezen csak a Monarchy of roses szólójában hallható, ami egy kicsit még a BTW Throw away your televisionjére is hajaz. Jól is hangzik! Ami viszont a többi számot illeti, Josh valószínűleg a spájzban hagyta a Mester tanácsait, mert a szólók rohadt unalmasak a Frusciantén érlelődött füleknek, és az egyébként jó kis funkys Ethiopia gitárszólója vérlázítóan semmilyen, tökéletesen indifferenssé téve a számot.
Persze nem bántom a srácot, a Did I let you know pl. tök jó lett, az Even you, Brutus? vagány riffjeit hallgatva pedig az utcán sétálva mindenki rocksztárnak érezheti magát. Az Annie wants a baby minden szempontból kedvenc: van benne valami régi csili, és Josh sem veszi el a fűszerét az összképnek.
Nem úgy, mint a Happiness loves company. Az egy dolog hogy tök semmilyen, de a fődallamot átszövő kis furulya szerű melódia némi iróniával akár igénytelenül eklektikusnak is nevezhető. Flea erre a lemezre ugyanis zenesulival gyúrt, ami néhol meglepően kellemes dolgokat szül (főképp trombitában), de néha viszont tök sablonos és unalmas dolgokat hoz létre (lásd fent furulya, plusz néha a zongora is).
Nincs csili lemez ballada nélkül sem, a Brendan's death song viszont jóval alulmúlja az etalon Under the Bridge- I could have lied- Venice Queen triót. Na jó, a nyálba mártott Road trippin'-nél talán jobb.
Jól eltalált lemez a lehetőségekhez képest, sőt azt hiszem kimondhatjuk azt is, hogy Frusciante nélkül a lehető legjobb. A Did I let you know pedig akár sommája is lehet a kritikámnak: dallamos, aranyos, élvezhető, langyos zene egy naplemente mellé, valami gitárszerű prüntyögéssel a háttérben. De nem is baszogatom tovább az új gyereket, ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, az új csili már nem csíp, csak nyomokban funky, és sehol sem merész. Egyszóval: tapasztalt zenészek iparosmunkája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése