Az első napon

Amilyen lelkesen búcsúztam el az óévtől, olyan katasztrofálisan indult az új.

A szilveszteri alkoholmámor már annyira nem is meglepő, hiszen 5. éve zsinórban sikerült felejthetetlent alkotni. Még a másnaposság felett is szemet hunynék, mert békésen agonizáltam (már amennyire ez lehetséges) ágyikómban egész nap.

Csakhogy...

Mostanság ritkán kapok szülői jótanácsokat. Ez lehet persze, hogy a hazalátogatásaim számának kórós csökkenéséből ered. Az elmúlt két napban viszont mind apai, mind anyai oldalról kaptam, hát, vegyeset. Mindkettő ahhoz a forradalmi ötletemhez köthető, hogy jövő szeptembertől egy gép által dobott török városban szeretnék kisgyerekeket angolra (nem kötelezően angol tanár, inkább amolyan speaking class jelleg). No, ezzel a tervem az lenne, hogy az isztambuli MA újságírás képzéshez kellő minimál töröktudásomat megszerezzem.

A dolog visszaüthet, mert az ilyen melókra általában nem adnak hivatalos szerződést (főleg a dolgozói vízum megszerzésének nehézkessége miatt), amit a "feketézés" szóval is jellemezhetnénk. Megkérek minden jövőbeli nyomozót, kerülje el a blogomat, nincs itt semmi felhasználható információ.

Szóval. Az édesanya az édesanya, az aggodalom tárgya pedig nyilván az, hogy orvosi ellátás nélkül, illegálisan dolgozna fiacskája. Plusz még egy kiló aggodalom a továbbtanulásomat illetően, főleg, hogy nem akarom idén februárban beadni a jelentkezésemet egy honi intézménybe sem.

Egy-null.

Édesapa.

Egy kurta mondattal mesélem el az órás beszélgetésünket:

"Nem csak a világi utazásra kell koncentrálni, hanem a belsőre is; ha nincs egy hivatásod, valami, amiben te vagy a legjobb, csak egy világcsavargó lennél."

Súlyos szavak mind, kettő-null. De vajon mi az elkedvetlenedés oka? A depresszív magyar atmoszféra? A távkapcsolat? Vagy ne fogjam másra, és csakis egyéni szeszély, hogy a szülői szavak ilyen hatással voltak rám?

Bármilyen döntést hoztam eddig az életemben, amihez már némi önállóság kellett, ha nem is száz százalékban, de támogattak. Egerbe jöttem, amit sokan elleneztek (szar, semmit nem ér, blabla). Otthagytam a turizmust, az is bejött. Kimentem erasmussal, legkevésbé meglepő, hogy bejött...

Mindig támogattak. Vagy én is elbizonytalanodtam? Az önállósodással kinyílik a világ, a lehetőségek hatványozódnak. Az utak viszont annyira nem kiszámíthatóak már. Milyen nevetségesen könnyűnek tűnik az érettségi, mai szemmel nézve! Vagy otthagyni egy szakot a másikért. Sokkal több forog kockán, és a felelőtlenségem most először engem is elkezdett aggasztani.

Tényleg kimennék oda? Már nem Erasmus lesz. Nem lesznek ott azok az emberek. És még ha be is jönne: joggal mondhatnák sokan, hogy amikor a világ kinyílt, én nem tudtam továbblépni, hiszen ugyanoda mentem vissza, pedig még mennyi mindent lehetne felfedezni.

Nem tudom... túl sok az aggály megint, és ha valami, ez biztosan nem tesz jót.

(...)

Egy biztos, cigizni nem fogok idén.

Évadzáró

Amikor eljött ez év júniusa, és 10 nap Isztambulozás után hazaröppentem, már arra gondoltam, hogy a 2011-es évben annyi minden történt, hogy egy átlagos évre fele ennyi is sok lett volna. Persze egyből elkezdtem törni a fejem, miképp vegyek majd végső búcsút ettől az évtől a blogban; eleinte valami nagyszabású, többrészes valamire gondoltam, de mivel december 30. van és sok kedvem nincs tovább darabolni a témát, lezavarom egyben az egészet.

Persze, volt Fukusima, arab tavasz (amit megjegyzem, elneveztem arab tavasznak márciusban, majd szembesültem a ténnyel, hogy mindenki így hívja...) meghalt egy halom diktátor és gonosz ember (maradt elég). Kis hazánk szekere tovább gurult a lejtőn, az őrült hajcsár Viktor pedig ezekben a percekben is káros szenvedélyének honol, űzi- hajtja nyamvadt országát a pöcegödörbe.

Szóval, ennyi elég is a politikáról.

Aztán még?

Elárasztotta a netet a sok mém, minden humorával és humortalanságával együtt, láttunk szétcincált kutyafejet és elveszett tacskót is, és még megannyi érdektelen hülyeséget.

Zene, zene és zene! 2011 jó kis éve volt a zenének. Új Radiohead, új RHCP (ami azért nem okozott feltétlen kielégülést...), Jane's Addiction, a Coldplay végre elismerte, hogy kommersz nyálgépek gyülekezete, és még sorolhatnám. Ja, feloszlott a REM, ez rossz.

Tényleg csak ennyi lenne? Frászt.

Éltem Trabzonban 5 hónapot, bejártam a kurd Törökország nagy részét, Isztambult, Ciprus mindkét oldalát, nem is beszélve a Kaukázus ékszerdobozáról, Grúziáról ill. a "jelző-nincs-rá-oly-csodás" Iránról sem.

Belezúgtam a világ legédesebb és legapróbb lányába, megjártam gyorsan még Madridot, itthon találkoztam a talán még a mienkénél is jobb erasmusos csapattal (á Eger).

Kis családom egyik fele kiköltözik Angliába, ez szomorú, de megyek hozzájuk februárban, ez örömteli. Megjártam a Blikket is, a mikrofont viszont még mindig nem tanultam rendesen tartani, az óráimra pedig igyekeztem nem bejárni.

2011-ben kinyílt a világ a szemeimmel együtt (gyanítom, hogy a kettő szoros barátságban van), és bár a magyar föld álmosít, nem adom fel.

Jövőre kétszer ilyen érdekes évet akarok, kétszer ilyen búcsúposzttal! Köszi mindenkinek, aki olvas, főleg Balinak, mert ő soha nem ér a posztjaim végére.

Ja, nincs fogadalmam. Tavaly először nem tettem, és életem legjobb éve lett.