A szilveszteri alkoholmámor már annyira nem is meglepő, hiszen 5. éve zsinórban sikerült felejthetetlent alkotni. Még a másnaposság felett is szemet hunynék, mert békésen agonizáltam (már amennyire ez lehetséges) ágyikómban egész nap.
Csakhogy...
Mostanság ritkán kapok szülői jótanácsokat. Ez lehet persze, hogy a hazalátogatásaim számának kórós csökkenéséből ered. Az elmúlt két napban viszont mind apai, mind anyai oldalról kaptam, hát, vegyeset. Mindkettő ahhoz a forradalmi ötletemhez köthető, hogy jövő szeptembertől egy gép által dobott török városban szeretnék kisgyerekeket angolra (nem kötelezően angol tanár, inkább amolyan speaking class jelleg). No, ezzel a tervem az lenne, hogy az isztambuli MA újságírás képzéshez kellő minimál töröktudásomat megszerezzem.
A dolog visszaüthet, mert az ilyen melókra általában nem adnak hivatalos szerződést (főleg a dolgozói vízum megszerzésének nehézkessége miatt), amit a "feketézés" szóval is jellemezhetnénk. Megkérek minden jövőbeli nyomozót, kerülje el a blogomat, nincs itt semmi felhasználható információ.
Szóval. Az édesanya az édesanya, az aggodalom tárgya pedig nyilván az, hogy orvosi ellátás nélkül, illegálisan dolgozna fiacskája. Plusz még egy kiló aggodalom a továbbtanulásomat illetően, főleg, hogy nem akarom idén februárban beadni a jelentkezésemet egy honi intézménybe sem.
Egy-null.
Édesapa.
Egy kurta mondattal mesélem el az órás beszélgetésünket:
"Nem csak a világi utazásra kell koncentrálni, hanem a belsőre is; ha nincs egy hivatásod, valami, amiben te vagy a legjobb, csak egy világcsavargó lennél."
Súlyos szavak mind, kettő-null. De vajon mi az elkedvetlenedés oka? A depresszív magyar atmoszféra? A távkapcsolat? Vagy ne fogjam másra, és csakis egyéni szeszély, hogy a szülői szavak ilyen hatással voltak rám?
Bármilyen döntést hoztam eddig az életemben, amihez már némi önállóság kellett, ha nem is száz százalékban, de támogattak. Egerbe jöttem, amit sokan elleneztek (szar, semmit nem ér, blabla). Otthagytam a turizmust, az is bejött. Kimentem erasmussal, legkevésbé meglepő, hogy bejött...
Mindig támogattak. Vagy én is elbizonytalanodtam? Az önállósodással kinyílik a világ, a lehetőségek hatványozódnak. Az utak viszont annyira nem kiszámíthatóak már. Milyen nevetségesen könnyűnek tűnik az érettségi, mai szemmel nézve! Vagy otthagyni egy szakot a másikért. Sokkal több forog kockán, és a felelőtlenségem most először engem is elkezdett aggasztani.
Tényleg kimennék oda? Már nem Erasmus lesz. Nem lesznek ott azok az emberek. És még ha be is jönne: joggal mondhatnák sokan, hogy amikor a világ kinyílt, én nem tudtam továbblépni, hiszen ugyanoda mentem vissza, pedig még mennyi mindent lehetne felfedezni.
Nem tudom... túl sok az aggály megint, és ha valami, ez biztosan nem tesz jót.
(...)
Egy biztos, cigizni nem fogok idén.
