Elregélni egy nép évszázadokon átívelő tündöklését és bukását néhány történetben képtelenség. Most mégis megpróbálom papírra vetni mindazt, amit a világ nem tud, vagy inkább elfelejtett a klakkyn népről. Mert bizonyára mindenki értetlenül vonja össze szemöldökét, mikor meghallja a "klakkyn" szót. Hiszen annyi nép vonult át és telepedett le, fosztogatott vagy halt ki a vén Európa gazdag történelmében! Miért éppen a klakkynokról kéne bármit is tudnia az embernek, hiszen elég, ha az antik görög, római birodalmakat, a frank és germán és szász népeket ismerjük. Így aztán épp elég annyit tudni, ki volt Caesar vagy épp Nagy Sándor, miért maradt fenn Attila neve, vagy milyen szerepet töltött be Martell Károly a formálódó Európa történelmében. De ha az olvasó egy bizonyos I. Bjorn hódításairól olvasna, zavarában holmi vérszomjas skandináv barbárként azonosítaná be őt. Pedig nem kis túlzással állíthatjuk, hogy a szóban forgó Bjorn nem csupán világbirodalmat épített, de olyan fenyegetéstől óvta Európát, amiről már a dajkamesék bőven túlzó sorai is századok óta hallgatnak.
A klakkyn nép története, mint a legtöbb nagy múltú európai népé keserű harcokkal tarkított, szenvedély és szenvedés áztatta história, melyet a mai ember csak hallomásból vagy a könyvekből ismer. Mert Európa egyik legelső népe volt a klakkyn, megelőzve Róma alapítását s vetekedve a Mükénei Birodalom korával. De a matuzsálemi korral büszkélkedhető ország aranykora is jóval megelőzte az európai történetírókat és korai hanyatlásával hamar eltűnt a folyamatosan változó Európa térképéről. Ez az ismeretlenség nógatott addig, míg nem megelégeltem e régvolt nép méltatlan ismeretlenségét, s hosszú évek alatt utánajártam a klakkynok eredetének. A nép történetének egyik utolsó ismerőjeként írom le ezeket a sorokat, konokul elhatározva, hogy a régvolt birodalom dicsőségét egyetlen nagy történetfolyamban átadjam az olvasónak.
A történet I. Bjorn, a klakkynok legendás királyával kezdődik valamikor Kr.e. 700 körül, s a rege meg sem áll a 1300-as évek környéki hanyatlásig. A nagyszabású vállalkozást enciklopédiát érdemelne, ezért én rövid elbeszélésekre bontom a majd' 2000 évnyi történelmet: királyok és királynék, mesebeli szörnyetegek, nagy hősök és antihősök sorsa szövi át hálójával ezt a roppant tartalmas és izgalmas 2000 évet. S miután az enciklopédiát is badarság lenne elejétől a végéig olvasni, a történetek önmagukban is megállják helyüket.
Elbeszélésem tehát majd' 2700 évvel ezelőttre repíti vissza az olvasót: a helyszín a zord Skandinávia, ahol még a vidéknél is zordabb népek laknak; itt látta meg a napvilágot Bjorn s itt veszi kezdetét történetem s a klakkyn monda is.
1
Tombolt a vihar odakint. Villámok cikáztak alá az égből, megvilágítva a felkorbácsolt a jeges tengert. Hatalmas hullámok törtek meg a magas partfalon, melynek tetején egy apró halászkunyhó állt. Vihar dühöngött odakint de a bentieknek nagyobb baja is volt: vajúdó nő mellett térdelő férfi aggódik két életért. Már órák óta megindult a szülés, s az elszigetelt házikó lakói aligha számíthatnak bármilyen segítségre. A férfi egyszerű halászember, túl van élete delén; feleségével első gyereküket várják.
Dörömbölés az ajtón: a félájult nő már nem hall, de a férfi összerezzen. Gépiesen ajtót nyit- át se villan agyán, ki állhat kint- a szél becsapja az esőt, a sötétből pedig hórihorgas alak lép be a kunyhóba. Lehet vagy 2.5 méter magas, de testét és arcát is csuklya takarja. A döbbent férfi mellett csendben besétál s letérdel az asszony mellé. Bebugyolált kezét felfedi: haloványkék, csontos ujjaival alig egy pillanatra megérinti az anya hasát. A nő szemei elkerekednek, újszülött csecsemő sírása csendül fel. Az idegen a macska ügyességével csendben visszahátrál, majd eltűnik az éjszakában. Fáradt anya és döbbent apa örül együtt: fiuk született.
Bjorn születését tucatnyi ilyen és ehhez hasonló legenda övezi, de egy biztos: borzasztóan nehezen jött világra, s élete kis kis híján anyjáéba került. A nehéz születés ellenére Bjorn erős, egészséges gyermekké cseperedett. A környék halászfaluiban hamar híre ment, hogy egy tízéves gyerek puszta kézzel meghajítja a vasat s egymaga elhúzza a megrakott kordét. Szülei büszkén látták, hogy párját ritkító ereje mellé éles ész is megadatott fiuknak: hamarosan ő intézte a környék halkereskedőivel lebonyolított üzleteket is.Egyszerű élete volt Bjornnek s boldog volt családjával; de az isteneknek más tervei voltak a fiúval
Alkonyodott már, mire Bjorn hazafelé vette az irányt a közeli faluból. Az eladott haltól felszabadult kordét könnyen tolta maga előtt; alig félórányira volt otthona. Az ismerős partszakaszhoz érve azonban összeszorult a szíve. Fekete füstoszlop kígyózott a kis kunyhó romjaiból. Kétségbeesetten rohanva az ajtóig, megtorpant pár lépésre a bejárattól. Apja, mintha megpihent volna, a falnak támaszkodva ült a földön. Testét tucatnyi seb borította, s Bjorn látta, nem sok ideje van hátra. Csendben leült apja mellé, akinek szeme felcsillant fia láttán:
- Anyádat elvitték, fiam. Túl sokan voltak... ha itt lettél volna, talán- mosolyodott el.
Apja körül négy férfi holttest hevert: balta ütötte sebeik pirosra festették az udvart.
- A ragnalok, fiam. A ragnalok voltak.- mondta Bjorn-nek, s nem szólt többé.
A ragnalok- egyike Skandinávia népeinek, előszeretettel portyáztak a partvonalon halászfalvakat fosztogatva. Eddig csak egy nép volt a sok közül, de Bjorn aznap megtanulta a nevüket, s bosszút esküdött. Az istenek által kijelölt úton tragédia indította el Bjornt, de életét inkább dicsfény övezte mintsem gyász homályosította volna. De hogy hogyan is folytatódik hősünk kalandja, azt csak a holnapi elbeszélésből tudhatjuk meg.
2
Hosszú és nehéz évek vártak Bjornre. A fiatal fiú bebarangolta Észak-Skandinávia komor tájait annak reményében, hogy a ragnalok nyomár bukkan. Sikertelen és nyomasztóan hosszú hónapok után Bjorn rábukkant egy apró hegyi közösség falucskájára. Az itt élő fullonok leginkább kovácsmesterséggel és állattenyésztéssel foglalatoskodtak, a törzsfő Fuldam mintegy ezer fullon felett uralkodott. A fullon férfiak erőskezű, szélleshátú emberek voltak, igazán harcra termettek, bár békés természetük miatt soha nem kalandoztak határaikon túlra. Bjorn, rátalálva az egyik fullon falura bebocsátást kért és hamarosan a nagy Fuldam előtt adhatta elő történetét.
De a fullon törzsfő csak nevetett Bjornön: a ragnal fenyegetés ezen a vidéken ismeretlen fogalom volt, s hiába keltett jó benyomást a fiú, a fullonok idegen törzsek előtt soha nem hajtották meg fejüket. Bjornnek tehát ismét csalódnia kellett, de Fuldam megengedte neki, hogy egy éjszakát pihenjen mielőtt folytatná útját.
Azon az éjjelen sötét lidércnyomás gyötörte az öreg törzsfőt. Álmában feketehajú és szemű démonok özönlöttek a környező hegycsúcsokról, elragadva legkisebb fiát, Fulberget és lemészárolva mindenkit a faluban. Ő maga is sebesülten feküdt a porban, s utolsó pillantásával még látott egy hatalmas sast átszállni feje fölött az égen. A madár szárnyai eltakarták a napot, egyet körözött feje fölött majd eltűnt a távolban.
Másnap kora reggel Bjorn útnak indult.De nem jutott sokáig: a falut óvó hegylánc peremére érve egy nagy csapat harcost pillantott meg a távolban. Túl frissek voltak még emlékei hogy eltéveszthesse: a közeledő csoport ragnal harcosokból állt. Egymaga nem állhatott ki ellenük, lélekszakadva rohant le a hegyen hogy figyelmeztesse a fullonokat. Az öreg Fuldam látta már, hogy álma valósággá válik. Összetoborozta hát a falu főterén az összes férfit, s fiával és Bjornnel oldalán elindult a ragnal fosztogatók elé.
Az összecsapás alig negyed óráig tartott, de annál hevesebb és elszántabb volt. A ragnal férfiak visszahőköltek a nagy ellenállást látván, de menekülni már késő volt. Bjorn és Fuldam fia Fulberg vállt vállnak vetve küzdöttek, s baltáikat aznap egy ellenfelük sem tudta megállítani. A ragnal csapatot hamar mind egy szálig levágták, s a korabeli énekek úgy tartják, mikor Bjorn és Fulberg összetalálkozták a csatamezőn, testvérként ölelkeztek össze. Legendás barátság szövődött közöttük, s halálos kettősüktől rettegtek ellenségeik egész Skandináviában.
De látta ezt Fuldam is, minthogy azt is látta, hogy Bjorn a hatalmas sasmadár aki álmában elrepült fölötte; s akkor Fuldam mindenki csodálatára leborult a hegytetőn Bjorn előtt, és felajánlotta fejszéjét az ifjú harcosnak. Törzsfőjüket látva minden fullon harcos térdre borult, s a névtelen hegycsúcsot attól a naptól kezdve a népnyelv csak Térd-hegynek hívta. Bjorn pedig látta, hogy célja igaz és a ragnal fenyegetés ellen sok erős szív és kar nyerhető meg; de ez még csak a kezdet volt. De hogy milyen viszontagságok vártak még rájuk, azt majd a következő elbeszélésből megtudhatjuk.
-Ragon, te fekete féreg! Kihívlak ber serk párbajra, s ha győzöl, tovább mehetsz. De ha meghalsz- úgy mindenki meghal a csapatodban!
Hirtelen a lárma elcsendesült: egy fiatal lány lépett a terembe. Aranyszín haja derekáig omlott le: finom vonású arca fehér volt mint a hó. Tengerkék szemeit szégyellősen sütötte le, ahogy a tömegben utat tört magának. Az öreg király legkisebb lánya volt: mikor Bjorn meglátta még alig volt tizennyolc éves. A király élvezettel figyelte, ahogy Bjorn és Fulberg ámulva kísérik szemükkel lányát:
- Az én Matyldám még húsz sincsen, és nézzétek milyen gyönyörű! Egy napon, mikor az északiak térdet hajtanak... ő lesz Skandinávia királynője!
Furcsa szavak voltak ezek, hiszen lehetett értelmezni így is, úgy is; de Bjorn nem fogott gyanút. Viszont a király rejtélyes felszólása titkos jel volt, s a terem mulatozói hirtelen kardot rántottak kámzsáik alól, s a két vendégre támadtak. Lehettek vagy ötvenen, Bjorn és Fulberg pedig fegyvertelenül nézett farkasszemet a sok harcossal. Az öreg király elégedetten dőlt hátra székében, onnan figyelve a kézitusát. A két barát nehezen bár, de sikeresen védekezett mindennel, ami a kezük ügyébe került: székkel, asztallal vagy korsóval, de
folyamatosan a fal felé szorultak. Mikor hátuk megérezte az elreteszelt bejárati ajtó kemény fafelületét, úgy tűnt, minden remény veszve van. De ekkor a törékeny aranyhajú lány, Matylda egy titkos gombot lenyomva feloldotta a törhetetlen reteszt, s a két harcos végre a szabad ég alatt találta magát.
Ekkor a városban már javában folytak a harcok: Bjorn serege és a város helyőrsége utcáról utcára vívott elszánt küzdelmet. De a király alattomos terve nem vált be, s Bjorn katonái észak legjobbjai voltak, így helyőrség hamarosan feltétel nélkül megadta magát. Csak az öreg király nem fogadta el vereségét: nagy bárdjával jött ki trónterméből, s dühösen suhintott Bjorn felé:
- Állj ki ellenem, barbárok királya! Állj ki, észak fattya!
3
Bjorn tehát a fullonokkal háta mögött megkezdte hódításait Észak-Skandinávia vidékén. Kis serege, mely eleinte csupán 200 főt számlált, egy év alatt 8.000 fősre duzzadt a környező törzsek és fejedelemségek lakóiból. Láthattuk hát, hogy Bjorn célja könnyedén egyesített az északi népeket, a nagy harcos azonban nem elégedett meg ennyivel, s dél felé vette az irányt. A mai Balti-tenger partjáig ugyanis még nem terjesztette ki uralmát, ez pedig egyelőre elvágta a fontos kereskedelmi útvonalaktól.
Így vándorolt hát Bjorn seregével, mikor belefutottak egy 50 fős ragnal csapatba. A fosztogatók kevesen voltak, Bjorn pedig hagyta volna futni őket, hadd vigyék hírét jöttének; de az öreg Fuldam felismerte Ragont, a ragnalok vezetőjét a kis csapat tagjai közt. Simaképű, alattomos tekintetű férfi volt Ragon, de Skandináviában nagy harcos hírben állt, s Fuldam elől már többször megfutamodott. Fuldam azonban kilépett a Bjorn harcosai közül, s rettentő hangján rákiáltott Ragonra:
-Ragon, te fekete féreg! Kihívlak ber serk párbajra, s ha győzöl, tovább mehetsz. De ha meghalsz- úgy mindenki meghal a csapatodban!
Rettenetes párbajnem volt a ber serk: páncél nélkül, utolsó csepp vérig vívtak a felek egyetlen fejszével kezükben. Az ilyen párbajok gyakran órákig is eltarthattak, hiszen senkinek sem szabadott közbeavatkoznia. Fulberg megrémült apja kihívásán: jól tudta, csak az egyik harcos maradhat életben s a kimondott szónak nagy szentsége volt: visszavonni sem lehetett Fuldam szavait.
Ragon pedig halovány mosollyal jelezte, készen áll. A harcosok tágas kört formáltak Ragon és Fuldam között. Az öreg fullon törzsfő kora ellenére rendkívül jól bírta a sarat, s már tíz perce vívtak egymással. Egy gyors mozdulattal azonban Ragon kimozdította egyensúlyából, s amíg Fuldam ismét megpróbálta visszanyerni a talajt lába alá, Ragon fejszéje lecsapott. Fuldam keze könyök alatt leszakadt; a vágott sebből ömlött a vér. Fuldam nem ordított, de Fulberg fájdalmasan felkiáltott s a ragnalok gúnyosan felröhögtek. De Fuldam szívósabb volt mint azt bárki gondolta volna. Gyengébbik kezébe vette a fejszét, s dühös de precíz támadást indított Ragon ellen. Ellenfele meghökkenve igyekezett hárítani, de olyan hevesen támadt Fuldam, hogy megtántorodott, s hanyatt esett. Fejszéje méterekre a hóban, élete pedig Fuldam fejszéjének kiszolgáltatva.
Akkor Fuldam csapásra emelte fejszéjét s egy pillanatig úgy látszott, észak rettegett népe abban a minutumban szélnek eredhet; de nem így történt. Egy fürge ragnal azonban felajzotta íját s mielőtt bárki is bármit tehetett volna, megpendítte az ideget. Feketetollú nyílvessző tűnt el Fuldam mellkasában s ütötte át hátát. Az öreg törzsfő elkerekedett szemmel bámult gyilkosára; majd élettelenül eldőlt a hóban.
Olyan nagy volt a sokk, hogy ragnal csapat pár harcost leszámítva fekete lovaikon elmenekült. Fulberg némán térdelt apja mellett még órákig, s mire már az egész sereg odébbállt, Bjorn lépett mellé:
-Barátom, már megérted mit jelent a ragnal fenyegetés. Gyere velem, s főparancsnokomként fogunk végezni Ragonnal és összes ivadékával.
Fulberg pedig felnézett, és olyan eltökéltséget látott lobogni Bjorn szemében, hogy ismét talpra tudott állni. Folytatták hát útjukat a Balti-tenger felé, de hogy pontosan milyen fogadtatásban is volt részük, az majd a következő alkalommal kiderül.
4
Keserűen hát, de folytatták útjukat Bjornék. Pár napba telt mire elérték a Balti-tenger partját, s onnan már csak fél napi járóföldre volt a nagy kikötőváros. Ennek a városnak a királya egy hiú és kapzsi férfi volt; túl hetven éven, már lassan fél évszázada sanyargatta az itt élőket. De nem lehetett ajtóstul rárontani, s Bjorn igyekezett szép szóval felülkerekedni. Így hát érkezésükkor kellemes meglepetés érte őket: a király Bjornt és szűk kíséretét megvendégeli a trónteremben egy hatalmas lakomára. S bár sokan gyanakodtak Bjorn táborában, vezetőjükkel csupán Fulberg tartott. Az itt élő népek igazán megadták a módját az ünneplésnek, s meg is tehették: a kereskedelemből olyan vagyont halmozott fel a város, hogy a lakói igazán nem tudtak mit kezdeni a pénzükkel. Egymás után szolgálták fel a jobbnál-jobb fogásokat, s mindezt erős sörrel öblítették le: Bjorn és Fulberg pedig határozottan élvezték ezt a fajta vendégszeretetet.
Hirtelen a lárma elcsendesült: egy fiatal lány lépett a terembe. Aranyszín haja derekáig omlott le: finom vonású arca fehér volt mint a hó. Tengerkék szemeit szégyellősen sütötte le, ahogy a tömegben utat tört magának. Az öreg király legkisebb lánya volt: mikor Bjorn meglátta még alig volt tizennyolc éves. A király élvezettel figyelte, ahogy Bjorn és Fulberg ámulva kísérik szemükkel lányát:
- Az én Matyldám még húsz sincsen, és nézzétek milyen gyönyörű! Egy napon, mikor az északiak térdet hajtanak... ő lesz Skandinávia királynője!
Furcsa szavak voltak ezek, hiszen lehetett értelmezni így is, úgy is; de Bjorn nem fogott gyanút. Viszont a király rejtélyes felszólása titkos jel volt, s a terem mulatozói hirtelen kardot rántottak kámzsáik alól, s a két vendégre támadtak. Lehettek vagy ötvenen, Bjorn és Fulberg pedig fegyvertelenül nézett farkasszemet a sok harcossal. Az öreg király elégedetten dőlt hátra székében, onnan figyelve a kézitusát. A két barát nehezen bár, de sikeresen védekezett mindennel, ami a kezük ügyébe került: székkel, asztallal vagy korsóval, de
folyamatosan a fal felé szorultak. Mikor hátuk megérezte az elreteszelt bejárati ajtó kemény fafelületét, úgy tűnt, minden remény veszve van. De ekkor a törékeny aranyhajú lány, Matylda egy titkos gombot lenyomva feloldotta a törhetetlen reteszt, s a két harcos végre a szabad ég alatt találta magát.
Ekkor a városban már javában folytak a harcok: Bjorn serege és a város helyőrsége utcáról utcára vívott elszánt küzdelmet. De a király alattomos terve nem vált be, s Bjorn katonái észak legjobbjai voltak, így helyőrség hamarosan feltétel nélkül megadta magát. Csak az öreg király nem fogadta el vereségét: nagy bárdjával jött ki trónterméből, s dühösen suhintott Bjorn felé:
- Állj ki ellenem, barbárok királya! Állj ki, észak fattya!
De Bjornt akárhogy csúfolhatta, nem állt volna ki párbajra ellene. A csata és a város is az övék volt; nem volt kenyere a vérontás. Ekkor azonban a király választ sem várva támadásba lendült, és súlyos bárdjával lecsapott Bjornre. Az utolsó pillanatban tért ki a vágás elől, mely így is csúnyán felnyitotta bal arcán a húst. Bjorn haragja máglyaként lobbant fel, s roppant csatabardjával borzasztó csapást mért a király fejére.
Ahogy a fém átszelte a koponyacsontot, furcsa, különösen éles "klakk" hang hallatszott. Bjorn katonái mind hallották a különös hangot visszhangzani a téren, s innentől szájról-szájra terjedt a történet. Így emelték Bjorn haragos ütését eposzi magasságokba észak lakói, s így nevezték el magukat klakkynnek (nyelvükön az "yn" utótag hasonló a "son"-hoz, vagyis fiúhoz).
Ahogy a fém átszelte a koponyacsontot, furcsa, különösen éles "klakk" hang hallatszott. Bjorn katonái mind hallották a különös hangot visszhangzani a téren, s innentől szájról-szájra terjedt a történet. Így emelték Bjorn haragos ütését eposzi magasságokba észak lakói, s így nevezték el magukat klakkynnek (nyelvükön az "yn" utótag hasonló a "son"-hoz, vagyis fiúhoz).
Így Bjorn, aki szegény halászok gyermekeként családnév nélkül látta meg a napvilágot, egy furcsa egybeesésnek köszönhette uralkodóházának nevét; s ezt a nevet vitték tovább a generációk és ismerték meg Európa lakói is.
Másnap hajnalban Bjornt katonái ébresztették. Kétségbeesett arcukról lerítt, hogy baj van. Fulberg eltűnt, s az egész tábor területét többször átfésülték, de nem találták a parancsnokot. Bjorn kiadta a parancsot barátja keresésére, s ő maga is nyomok után kutatott. Fyndan, aki a legjobb nyomolvasó volt hamar furcsa dolgokat olvasott ki a hóból. Fulberget testét a közeli fenyőerdőbe vonszolhatták, a mély hóban pedig furcsa, apró lábnyomok sokasága mutatkozott. Bjorn Fyndannal együtt sietett az erdő szegélyéig, de itt így szólt a nyomolvasóhoz:
- Fyndan, te most menj vissza a táborba. Ha egy napon belül nem térnék vissza, ne várjatok ránk.
Fyndan bólintott, Bjorn pedig bevetette magát az erdőbe.
Hosszú órákon át törte derékig érő hóban az utat, s bár az erdő egyre sűrűsödött, a hó mélysége mit sem változott. Bjorn kezdett fáradni, s már a kivezető utat is elvesztette. Étlen-szomjan úgy döntött, kivárja a másnapot. Ekkor furcsa zajra lett figyelmes. Apró gallyak zizzentek és törtek körülötte, de a hangokért felelős lények nem mutatkoztak. A hóban keskeny csapások jelentek meg: minden irányban nagyjából tizet számolt össze, s araszolva bár, de mind közeledett felé. Maga elé tartott csatabárdját, s elkiáltotta magát, de nem érkezett válasz. Mikor a kis csapások már majdnem elérték, fájdalmasan kiáltott fel: apró nyílvessző fúródott lábába. Lezuhant a hóba, úgy, hogy pont nem látott ki a vastag hófal mögül. Feltápászkodott, s dühösen csapkodta a havat maga körül, amikor újabb vesző zizzent és állt bele másik lábába. A kis
nyílhegy nem okozott súlyos sérülést, de rendkívül kellemetlen helyen sértette meg lábait, így ismét térdre rogyott. Ekkor a csapások elérték őt, s a hófalból apró, alig félméter magasságú lények léptek elő. Vékony, szőrnélküli testüket semmi sem fedte. Jégszín bőrük csillogott a hóban ahogy apró íjaikat Bjornre fogták. Bjorn annyira meglepődött, hogy csatabárdját is leeresztette. A kis lények kíváncsi, fekete gombszemeikkel bámulták Bjornt. Már-már úgy tűnt, barátságosan közelednek, mikor egyikük elrikoltotta magát és a tíz lény egyszerre vetett magát Bjornre, nyílvesszőkkel szurkálva testét. A nyílhegyeken valamiféle méreg lehetett, Bjorn pedig nem tudott ellenállni, s hamarosan elvesztette eszméletét.
Mikor ismét magához tért, nagy farakás oldalához volt kikötözve. Bágyadtan körülnézett s meglátta jobbján Fulberget. Barátja kicsit élénkebb volt, de láthatóan őt is megviselte a méreg. Körülöttük pedig a kis lények százai álldogáltak, mintha várnának valamire. Fulberg meglátta, hogy barátja ismét magánál van, s ezt súgta neki:
- Az istenek meghallgatták a fogadásunkat. Most itt az ideje bizonyítani!- vigyorgott erőtlenül.- A kötelek nem túl erősek. Le tudjuk szaggatni. Csak aztán tudjunk elég gyorsan futni...
Bjorn ellenőrizte a csomókat, s valóban elég gyengének tűntek. Egy lendülettel szabaddá is válhatnának; de a több száz íj miatt ez nem tűnt túl jó ötletnek.
Még mielőtt kitalálhatták volna, miként szökjenek meg, fáklyás lény jelent meg. A többi áhítattal figyelte, ahogy a tüzet hordozó társuk a rakás felé közeledik. Bjorn nyugtalanul feszengett a farakásnál.
- Még ne... várj egy kicsit...- súgta Fulberg. Amikor a lény már karnyújtásnyira volt, meglendítette a fáklyát, hogy a rakásra dobhassa. De keze félúton megállt a levegőben, mert a már szabad Fulberg kirúgta kezéből a lángoló botot. Parázs repkedett mindenfele, s a két harcos épp elég gyors volt, hogy a farakás mögé ugorjon. Nyílvesszők zizzentek és álltak bele a rönkökbe, Bjorn és Fulberg pedig futásnak eredt a sűrű erdőbe.
A kis lények nem vehették fel a versenyt velük, de a fákon mindenütt ott voltak: apró vesszők záporoztak mindenhonnan, s némelyik el is találta őket. Mintha óriás szúnyogok üldöznék őket, a két harcos kezeivel kalimpálva igyekezte megvédeni arcát. Az erdő ritkulni kezdett, s úgy tűnt a vége sincs messze. Utolsó versenyfutásukra minden erejüket bevetették, s már alig néhány száz méterre lehettek, mikor Bjorn felbukott. Egy vessző átütötte térdét, s nem bírt tovább futni. Barátja meglátta a bajt, s visszafordult érte, de Bjorn így szólt:
- Menj, Fulberg! Az istenek eldöntötték. A tiéd lesz a szépséges Matylda.
De Fulberg nem hagyta ott barátját, s visszasietett érte. Már vagy tucatnyi vessző állt ki mindkettejükből, ahogy folytatták a menekülést. S bár Bjorn már feladta volna, csodával határos módon mégis kikerültek az erdőből. Holtfáradtan rogytak le a nagy hóban, de Bjorn felnevetett:
- Hát mégsem mondtak le rólam az istenek.
- Nem hát! Pedig bolond barátom megadta volna magát az erdei gnómok apró tűhegyeinek.
Fulberg pedig az erdő felé nézett, kutatva üldözőik után. Bárcsak ne tette volna! Egy utolsó, alattomos kis vessző röppent ki a fák sötétje közül, s a meglepett Fulberg szemébe szúródott. Fulberg fájdalmasan ordított föl. Bjorn egyből ott termett mellette s kirántotta a vesszőt, de az olyan mélyre csúszott, hogy maga a szemgolyó is kiszakadt gödréből.
Felderítők érkeztek a tábor felől hallva a nagy kiáltást, s meglepetten ismerték föl parancsnokaikat a két megtépázott harcos személyében. Fulberg szemén vér áztatta rongyot szorongatott, Bjorn pedig segítségért kiáltott a közeledőknek. Ahogy a tábor felé támogatták, Fulberg keserűen így szólt az őt támogató Bjornhöz:
- Az istenek végül tényleg döntöttek, barátom.
S bármily szomorú volt, de igaz is amit Fulberg mondott. Mert Bjorn még aznap összemelegedett Matyldával, s úgy döntöttek, hamarosan egybe is kelnek Bjorn szülőfalujában.
Így a hadjáratot Bjorn felfüggesztette, s úgy határozott, országa határait fogja biztosítani amíg családjával lesz elfoglalva. Visszaindult hát a nagy sereg, s ezzek véget ért Bjorn első hódító hadjárata is.
Ahogy folytatták az útjukat, elérkeztek egy tágas fennsíkra: itt a szél is kevésbé marta arcukat s a hó is csak
szállingózott. Bokáig érő hóban törték maguknak az utat, amikor az egyik harcos felüvöltött. Nagy roppanásra lettek figyelmesek, s még épphogy látták elmerülni társukat. Bjorn rádöbbent: egy tengerszem jegén próbálnak átkelni! Nem kellett parancsot osztogatnia, mert mindenki látta, hogy eltűnt társuk helyén töredezni kezd a jég. A ropogás pedig nem jelentett jót: a jég mindenütt instabillá vált. Lélekszakadva rohantak a legközelebbi sziklák felé, de útközben a jeges víz még öt társukat nyelte el. Mire kiértek a szárazföldre, tizenegyen maradták életben.
5
S így történt, hogy Bjorn meghódította a Balti-tenger legnagyobb kikötőjét. Hamarosan már nem csak Skandinávia, de a Baltikum népei is suttogták egy roppant erejű harcos nevét, aki előtt minden nép behódol, s biztos kézzel tartja egyben országát, miközben folyamatos hadjáratokat vezet.
Valóban sikeres volt Bjorn hadjárata, de a ragnal hatalom megdöntése még mindig távoli célnak bizonyult. A tengerparttól Bjorn seregével keletnek indult, ahol felderítői ragnal településekről jelentettek neki. Ekkor harcosainak száma már elérte a 10.000 főt, s a ragnalok rettegték a percet, mikor Bjorn átlépi országuk határát. Ember valóban nem állhatott útjába a hódításoknak, a természet viszont igen.
Ahogy elhagyták a partokat beköszöntött a Skandináv tél. Emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg, csontig hatoló tél errefelé, s ez bizony megviselte még a legharcedzettebbeket is. Egy éjszaka Bjorn és Fulberg az őrtűz mellett kuporgott. Vezetők voltak, de példát mutattak katonáiknak így ők maguk is gyakran elvállalták az éjjeli őrséget. Bjorn nyugodtan eregetett fenyőből faragott pipájából, Fulberg pedig csöndesen dudorászott egy óskandináv dalt.
- Tudod barátom, jó ötlet volt bevenni a kikötővárost.- szólalt meg Fulberg.
- Kereskedelmünk fellendül, s a népek megismerik nevünket.- helyeselt Bjorn.
- Persze, de nem ezért mondom... fiatalok vagyunk még, de hamarosan családot kell alapítanunk.- Bjorn szótlan maradt, így Fulberg folytatta:
- És tán nincs is olyan messze a család, mint gondolnánk... Matylda, az a meseszép kislány a városból. Azt hiszem, nagyszerű feleség lenne.
Bjorn felhorkant:
- Még mit nem! Matyldát már kiszemeltem magamnak!- hangja játékosan csengett de szavai másról árulkodtak.
- Ó Bjorn, nagy uram! Kérlek bocsáss meg ostobaságomért! Természetesen lemondok Matylda kezéről, csak hogy te vele hálhass és hogy utódaidat megszülhesse.- borult térdre színpadiasan Fulberg. Bjornnek nevetnie kellett.
- Kelj fel, bolond! Na de ez így nem járja barátom. Mindketten szeretjük Matyldát, s mindketten megkaphatnánk; bizonyítanunk kéne, ki a rátermettebb.
Fulberg pedig nem bánta a kihívást, kezet szorított barátjával megerősítve az egyezséget. Hamar elfelejtették a dolgot, s elnyomta őket az álom.
Valóban sikeres volt Bjorn hadjárata, de a ragnal hatalom megdöntése még mindig távoli célnak bizonyult. A tengerparttól Bjorn seregével keletnek indult, ahol felderítői ragnal településekről jelentettek neki. Ekkor harcosainak száma már elérte a 10.000 főt, s a ragnalok rettegték a percet, mikor Bjorn átlépi országuk határát. Ember valóban nem állhatott útjába a hódításoknak, a természet viszont igen.
Ahogy elhagyták a partokat beköszöntött a Skandináv tél. Emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg, csontig hatoló tél errefelé, s ez bizony megviselte még a legharcedzettebbeket is. Egy éjszaka Bjorn és Fulberg az őrtűz mellett kuporgott. Vezetők voltak, de példát mutattak katonáiknak így ők maguk is gyakran elvállalták az éjjeli őrséget. Bjorn nyugodtan eregetett fenyőből faragott pipájából, Fulberg pedig csöndesen dudorászott egy óskandináv dalt.
- Tudod barátom, jó ötlet volt bevenni a kikötővárost.- szólalt meg Fulberg.
- Kereskedelmünk fellendül, s a népek megismerik nevünket.- helyeselt Bjorn.
- Persze, de nem ezért mondom... fiatalok vagyunk még, de hamarosan családot kell alapítanunk.- Bjorn szótlan maradt, így Fulberg folytatta:
- És tán nincs is olyan messze a család, mint gondolnánk... Matylda, az a meseszép kislány a városból. Azt hiszem, nagyszerű feleség lenne.
Bjorn felhorkant:
- Még mit nem! Matyldát már kiszemeltem magamnak!- hangja játékosan csengett de szavai másról árulkodtak.
- Ó Bjorn, nagy uram! Kérlek bocsáss meg ostobaságomért! Természetesen lemondok Matylda kezéről, csak hogy te vele hálhass és hogy utódaidat megszülhesse.- borult térdre színpadiasan Fulberg. Bjornnek nevetnie kellett.
- Kelj fel, bolond! Na de ez így nem járja barátom. Mindketten szeretjük Matyldát, s mindketten megkaphatnánk; bizonyítanunk kéne, ki a rátermettebb.
Fulberg pedig nem bánta a kihívást, kezet szorított barátjával megerősítve az egyezséget. Hamar elfelejtették a dolgot, s elnyomta őket az álom.
Másnap hajnalban Bjornt katonái ébresztették. Kétségbeesett arcukról lerítt, hogy baj van. Fulberg eltűnt, s az egész tábor területét többször átfésülték, de nem találták a parancsnokot. Bjorn kiadta a parancsot barátja keresésére, s ő maga is nyomok után kutatott. Fyndan, aki a legjobb nyomolvasó volt hamar furcsa dolgokat olvasott ki a hóból. Fulberget testét a közeli fenyőerdőbe vonszolhatták, a mély hóban pedig furcsa, apró lábnyomok sokasága mutatkozott. Bjorn Fyndannal együtt sietett az erdő szegélyéig, de itt így szólt a nyomolvasóhoz:
- Fyndan, te most menj vissza a táborba. Ha egy napon belül nem térnék vissza, ne várjatok ránk.
Fyndan bólintott, Bjorn pedig bevetette magát az erdőbe.
Hosszú órákon át törte derékig érő hóban az utat, s bár az erdő egyre sűrűsödött, a hó mélysége mit sem változott. Bjorn kezdett fáradni, s már a kivezető utat is elvesztette. Étlen-szomjan úgy döntött, kivárja a másnapot. Ekkor furcsa zajra lett figyelmes. Apró gallyak zizzentek és törtek körülötte, de a hangokért felelős lények nem mutatkoztak. A hóban keskeny csapások jelentek meg: minden irányban nagyjából tizet számolt össze, s araszolva bár, de mind közeledett felé. Maga elé tartott csatabárdját, s elkiáltotta magát, de nem érkezett válasz. Mikor a kis csapások már majdnem elérték, fájdalmasan kiáltott fel: apró nyílvessző fúródott lábába. Lezuhant a hóba, úgy, hogy pont nem látott ki a vastag hófal mögül. Feltápászkodott, s dühösen csapkodta a havat maga körül, amikor újabb vesző zizzent és állt bele másik lábába. A kis
nyílhegy nem okozott súlyos sérülést, de rendkívül kellemetlen helyen sértette meg lábait, így ismét térdre rogyott. Ekkor a csapások elérték őt, s a hófalból apró, alig félméter magasságú lények léptek elő. Vékony, szőrnélküli testüket semmi sem fedte. Jégszín bőrük csillogott a hóban ahogy apró íjaikat Bjornre fogták. Bjorn annyira meglepődött, hogy csatabárdját is leeresztette. A kis lények kíváncsi, fekete gombszemeikkel bámulták Bjornt. Már-már úgy tűnt, barátságosan közelednek, mikor egyikük elrikoltotta magát és a tíz lény egyszerre vetett magát Bjornre, nyílvesszőkkel szurkálva testét. A nyílhegyeken valamiféle méreg lehetett, Bjorn pedig nem tudott ellenállni, s hamarosan elvesztette eszméletét.
Mikor ismét magához tért, nagy farakás oldalához volt kikötözve. Bágyadtan körülnézett s meglátta jobbján Fulberget. Barátja kicsit élénkebb volt, de láthatóan őt is megviselte a méreg. Körülöttük pedig a kis lények százai álldogáltak, mintha várnának valamire. Fulberg meglátta, hogy barátja ismét magánál van, s ezt súgta neki:
- Az istenek meghallgatták a fogadásunkat. Most itt az ideje bizonyítani!- vigyorgott erőtlenül.- A kötelek nem túl erősek. Le tudjuk szaggatni. Csak aztán tudjunk elég gyorsan futni...
Bjorn ellenőrizte a csomókat, s valóban elég gyengének tűntek. Egy lendülettel szabaddá is válhatnának; de a több száz íj miatt ez nem tűnt túl jó ötletnek.
Még mielőtt kitalálhatták volna, miként szökjenek meg, fáklyás lény jelent meg. A többi áhítattal figyelte, ahogy a tüzet hordozó társuk a rakás felé közeledik. Bjorn nyugtalanul feszengett a farakásnál.
- Még ne... várj egy kicsit...- súgta Fulberg. Amikor a lény már karnyújtásnyira volt, meglendítette a fáklyát, hogy a rakásra dobhassa. De keze félúton megállt a levegőben, mert a már szabad Fulberg kirúgta kezéből a lángoló botot. Parázs repkedett mindenfele, s a két harcos épp elég gyors volt, hogy a farakás mögé ugorjon. Nyílvesszők zizzentek és álltak bele a rönkökbe, Bjorn és Fulberg pedig futásnak eredt a sűrű erdőbe.
A kis lények nem vehették fel a versenyt velük, de a fákon mindenütt ott voltak: apró vesszők záporoztak mindenhonnan, s némelyik el is találta őket. Mintha óriás szúnyogok üldöznék őket, a két harcos kezeivel kalimpálva igyekezte megvédeni arcát. Az erdő ritkulni kezdett, s úgy tűnt a vége sincs messze. Utolsó versenyfutásukra minden erejüket bevetették, s már alig néhány száz méterre lehettek, mikor Bjorn felbukott. Egy vessző átütötte térdét, s nem bírt tovább futni. Barátja meglátta a bajt, s visszafordult érte, de Bjorn így szólt:
- Menj, Fulberg! Az istenek eldöntötték. A tiéd lesz a szépséges Matylda.
De Fulberg nem hagyta ott barátját, s visszasietett érte. Már vagy tucatnyi vessző állt ki mindkettejükből, ahogy folytatták a menekülést. S bár Bjorn már feladta volna, csodával határos módon mégis kikerültek az erdőből. Holtfáradtan rogytak le a nagy hóban, de Bjorn felnevetett:
- Hát mégsem mondtak le rólam az istenek.
- Nem hát! Pedig bolond barátom megadta volna magát az erdei gnómok apró tűhegyeinek.
Fulberg pedig az erdő felé nézett, kutatva üldözőik után. Bárcsak ne tette volna! Egy utolsó, alattomos kis vessző röppent ki a fák sötétje közül, s a meglepett Fulberg szemébe szúródott. Fulberg fájdalmasan ordított föl. Bjorn egyből ott termett mellette s kirántotta a vesszőt, de az olyan mélyre csúszott, hogy maga a szemgolyó is kiszakadt gödréből.
Felderítők érkeztek a tábor felől hallva a nagy kiáltást, s meglepetten ismerték föl parancsnokaikat a két megtépázott harcos személyében. Fulberg szemén vér áztatta rongyot szorongatott, Bjorn pedig segítségért kiáltott a közeledőknek. Ahogy a tábor felé támogatták, Fulberg keserűen így szólt az őt támogató Bjornhöz:
- Az istenek végül tényleg döntöttek, barátom.
S bármily szomorú volt, de igaz is amit Fulberg mondott. Mert Bjorn még aznap összemelegedett Matyldával, s úgy döntöttek, hamarosan egybe is kelnek Bjorn szülőfalujában.
Így a hadjáratot Bjorn felfüggesztette, s úgy határozott, országa határait fogja biztosítani amíg családjával lesz elfoglalva. Visszaindult hát a nagy sereg, s ezzek véget ért Bjorn első hódító hadjárata is.
6
A sereg megkezdte hát visszavonulását, de a tél egyre nehezítette dolgukat. A Baltikumtól északra, elérve a
Skandináv-hegységet válaszúthoz érkezett Bjorn. A nagy hideg és a havazások lehetetlenné tették a hágók tömeges használatát, félő volt, hogy tragédiába fullad az átkelés. Így Bjorn úgy döntött, kis csapatokban teszik meg az út hátralevő részét: így a kisebb hegyi átkelőket is használni tudják. Ő maga egy húsz fős csoport vezetőjeként vágott neki a tán legzordabb átkelőnek.
Fulberg és Fyndan is a csapatban volt: ha ők nem, hát senlki sem lett volna képes a feladatra. A sereg szétszóródott hát, Bjornék is felkerekedtek. Hosszú és nehéz út állt előttük. Eleinte meglepően könnyedén mászták meg az első emelkedőket, de ezer méter fölött az időjárás és a hegyek összefogtak ellenük. Jeges hóvihar támadt, így egy barlangba vették be magukat. Élelmük fogytán volt, mikor Fyndan megpillantott valamit a messzeségben. Egy hegyi kecske körvonalait vélte felfedezni. Három harcos egyből felugrott, és örömmel indultak amerre Fyndan mutatott. Bjorn nem nézte jó szemmel, hogy harcosai eltűnnek a ködben, s hamarosan gyanúja be is igazolódott. Mivel a három klakkyn nem tért vissza, Bjorn utánuk indult többedmagával, de nem találta őket meg. Egy keskeny ösvény egyik oldalát százméteres szakadék szegélyezte; nem kellett hát holttestek után sem kutatni. Tizenheten maradtak hát.
Skandináv-hegységet válaszúthoz érkezett Bjorn. A nagy hideg és a havazások lehetetlenné tették a hágók tömeges használatát, félő volt, hogy tragédiába fullad az átkelés. Így Bjorn úgy döntött, kis csapatokban teszik meg az út hátralevő részét: így a kisebb hegyi átkelőket is használni tudják. Ő maga egy húsz fős csoport vezetőjeként vágott neki a tán legzordabb átkelőnek.
Fulberg és Fyndan is a csapatban volt: ha ők nem, hát senlki sem lett volna képes a feladatra. A sereg szétszóródott hát, Bjornék is felkerekedtek. Hosszú és nehéz út állt előttük. Eleinte meglepően könnyedén mászták meg az első emelkedőket, de ezer méter fölött az időjárás és a hegyek összefogtak ellenük. Jeges hóvihar támadt, így egy barlangba vették be magukat. Élelmük fogytán volt, mikor Fyndan megpillantott valamit a messzeségben. Egy hegyi kecske körvonalait vélte felfedezni. Három harcos egyből felugrott, és örömmel indultak amerre Fyndan mutatott. Bjorn nem nézte jó szemmel, hogy harcosai eltűnnek a ködben, s hamarosan gyanúja be is igazolódott. Mivel a három klakkyn nem tért vissza, Bjorn utánuk indult többedmagával, de nem találta őket meg. Egy keskeny ösvény egyik oldalát százméteres szakadék szegélyezte; nem kellett hát holttestek után sem kutatni. Tizenheten maradtak hát.
Ahogy folytatták az útjukat, elérkeztek egy tágas fennsíkra: itt a szél is kevésbé marta arcukat s a hó is csak
szállingózott. Bokáig érő hóban törték maguknak az utat, amikor az egyik harcos felüvöltött. Nagy roppanásra lettek figyelmesek, s még épphogy látták elmerülni társukat. Bjorn rádöbbent: egy tengerszem jegén próbálnak átkelni! Nem kellett parancsot osztogatnia, mert mindenki látta, hogy eltűnt társuk helyén töredezni kezd a jég. A ropogás pedig nem jelentett jót: a jég mindenütt instabillá vált. Lélekszakadva rohantak a legközelebbi sziklák felé, de útközben a jeges víz még öt társukat nyelte el. Mire kiértek a szárazföldre, tizenegyen maradták életben.
A tengerszemet megkerülve végre elérkeztek a hágóhoz. A keskeny átjárót az évezredek vágták a hegy oldalába, alig egy kilométer hosszan vezetett a túloldalra. Ott pedig már csak ereszkedniük kellett, s Klakkynsynt el is érhették két nap alatt. Nagyjából a hasadék közepénél járhattak, mikor elkezdett mozogni a föld. Fejükre kisebb kövek potyogtak, de az igazi baj akkor jelentkezett, mikor a roppant hótömeg megmozdult odafent. Hosszú és hegyes jégdarabok, fagyott hótömeg indult meg fentről. A hatalmas lavina teljesen beterített a kis csapatot.
Mire ismét kiásta magát, Bjorn csak Fulberget és Fyndant találta élve: többi társuk mind odaveszett. De nagyobb gondjuk is volt a túlélőknek. A lavina eltorlaszolta a járatot, így hetekbe is telhetett, mire átásták magukat. Vissza pedig nem fordulhattak már. Szörnyű napok következtek: felváltva ásták puszta kezükkel és fegyvereikkel a lavinát, hogy sikerüljön átlyukadni a masszív hótömegen. Az éhség már több, mint egy hete kínozta őket, így erejök is fogytán volt. Így teltek napjaik míg végre már a téboly határára kerültek: furcsa tüneményeket véltek felfedezni, elhunyt társaik hangját hallották. De hármuk közül Fulberg hallucinállt a legtöbbet. Szervezetét annyira kikezdte az élelem hiánya és a mindennapos fizikai megterhelés, hogy társai alig számíthattak segítségére. Egy napon aztán Fulberg tébolya teljessé vált. Épp Fyndan volt soros, Bjorn mélyen aludt, Fulberg pedig szintén alváshoz készülődött. Ahogy elnézte Fyndan alakját, Fulberg ismét képzelegni kezdett. Nagy, erős medvét látott maga előtt, aki rátámad. Az életét akarja! Fulberg nem tétlenkedett, felkapta csatabárdját és irdatlan erővel lesújtott a medvére.
Mire ismét kiásta magát, Bjorn csak Fulberget és Fyndant találta élve: többi társuk mind odaveszett. De nagyobb gondjuk is volt a túlélőknek. A lavina eltorlaszolta a járatot, így hetekbe is telhetett, mire átásták magukat. Vissza pedig nem fordulhattak már. Szörnyű napok következtek: felváltva ásták puszta kezükkel és fegyvereikkel a lavinát, hogy sikerüljön átlyukadni a masszív hótömegen. Az éhség már több, mint egy hete kínozta őket, így erejök is fogytán volt. Így teltek napjaik míg végre már a téboly határára kerültek: furcsa tüneményeket véltek felfedezni, elhunyt társaik hangját hallották. De hármuk közül Fulberg hallucinállt a legtöbbet. Szervezetét annyira kikezdte az élelem hiánya és a mindennapos fizikai megterhelés, hogy társai alig számíthattak segítségére. Egy napon aztán Fulberg tébolya teljessé vált. Épp Fyndan volt soros, Bjorn mélyen aludt, Fulberg pedig szintén alváshoz készülődött. Ahogy elnézte Fyndan alakját, Fulberg ismét képzelegni kezdett. Nagy, erős medvét látott maga előtt, aki rátámad. Az életét akarja! Fulberg nem tétlenkedett, felkapta csatabárdját és irdatlan erővel lesújtott a medvére.
Fyndan szótlanul csuklott össze, ahogy a bárd lapockái közé ékelődött. De Fulberg nem tért magához. Körmeivel és fogával letépte a fiú ruháit, majd halott húsát kezdte marcangolni. Bjorn felébredt a furcsa hangokra, s mikor megpillantotta Fulberget, szeme elkerekedett hitetlenkedésében. Barátja zavart tekintettel guggolt Fyndan széttépett holtteste fölött, körös-körül mindent vér borított. Bjorn éktelen haragra gerjedt. Felüvöltött, de olyan hanggal, hogy egyszeriben Fulberg magához tért tébolyából. És akkor látta, mit tett, s elszomorodott. Bajtársukat csendben eltemette, de Bjorn nem szólt egy szót sem.
Hamarosan kivágták magukat a hóból, és két napon belül el is érték Bjorn szülőfaluját; de Bjorn mindvégig hallgatott. S tudta Fulberg is, hogy barátságukat alapjaiban rázta meg tette. S jól lehet a sereg főparancsnoka maradt, Bjorn csalódottságát leplezni sem merte. Így érkeztek meg a kis faluba, amely körül ekkor már a sereg zöme várakozott. A lakodalom előkészületei javában folytak már, de hogy pontosan hogyan is történt, azt majd a következő elbeszélésből tudhatjuk meg.
7
Most, hogy a klakkyn-őstörténet kulcsmozzanataival megismerkedtünk, itt az ideje, hogy bemutassam az olvasónak a mábokat. A mábok nem egy nép voltak; a mábok egy félig vad, kőkori körülmények közt vegetáló fajként éltek a Jeges-tenger szigetein. De a mábok létezéséről se a klakkynök, se a ragnalok, se Skandinávia bármelyik népe sem hallott; egészen Bjorn jöttéig. Persze legendák már léteztek egy titokzatos, fóka-humanoidról, ami éjszaka jött elragadni az északi parton élők jószágait. A legendák soha nem nyertek bizonyosságot, mivel a szóbanforgó lény soha nem mutatkozott egynél több ember előtt. Így hát a máb ugyanúgy a mesék világában maradt, mint ahogy ma a klakkynök története.
Matylda, Bjorn jövendőbelije egy családi hagyomány nyomán megkövetelte, hogy ahhoz, hogy az istenek jóváhagyhassák házasságukat, Bjornnek egy furcsa próbát kellett kiállnia. A klakkyn vezérnek egyes-egyedül kellett egy rozoga sajkával a nyílt vízre eveznie, majd mikor a part már alig látszott, visszaúsznia ahonnan jött. Ez egy Bjornhöz hasonló férfinak nem lehetett nagy kihívás, viszont ne felejtsük, hogy Matylda a Balti-tenger vidékén nőtt fel, és most az esküvőt a Jeges-tenger partjánál tartották; ez a tenger pedig sokkal haragosabb és halálosabb tudott lenni, mint déli rokona. Így hát mikor már minden előkészülettel megvoltak a klakkynök, Matylda ünnepélyesen is felkérte Bjornt, hogy tegye meg az utolsó próbatételt, hogy aztán egybe kelhessenek. A helyi halászok már kikészítettek egy ócska csónakocskát, Bjorn pedig hamarosan az evezőknél ült.
- Visszajössz, tudom- mondta Matylda.
- Hogyne jönnék. Vár a népem s a feleségem!- mosolyodott el Bjorn.
Matylda viszonozta a mosolyt, de szíve legmélyén aggódni kezdett. A Jeges-tenger felett szürkés-fekete fellegek gomolyogtak; ha Bjorn nem siet eléggé, embertelen viharban találhatja magát. A klakkynök mind visszatértek a városba, csak Matylda maradt kint a parton. Bjorn eközben elszántan evezett; eltökélte, hogy olyan messze megy a parttól, hogy az már eltűnjön a horizontról. A szárazföld azonban hamarabb ködbe burkolózott. Metszően hideg szél fújt Bjorn arcába, és bár eső nem esett, Bjornt mégis furcsa, nyugtalanító érzés kezdte környékezni. Mikor úgy döntött, hogy már eleget evezett, elhajította evezőit, feltűrte ingujjait, nekiveselkedett, és egy csobbanással a jeges vízbe vetette magát. Hozzászokott már a dermesztő hideghez; más emberek szervezetét hamar kikezdte volna a víz, de Bjorn emberfeletti állóképessége megbirkózott még a Jeges-tenger fagyasztó ölelésével is. Már félúton járhatott, amikor valami hirtelen megbökte a lábát. Bjorn abbahagyta a tempózást, és ahogy megfordult, egy hatalmas szempárt látott maga előtt.
Na mármost, egyértelmű az olvasó számára, hogy Bjorn egy mábbal találkozott; viszont a klakkyn vezér soha életében nem látott ilyen lényt. Bár csak a feje látszott ki a vízből, a máb rettenetes lénynek tűnt. Feje leginkább egy fókáéra hasonlított, de szemei sokkal magasabbrendű értelemről árulkodtak. Kitátotta hatalmas száját, láthatóvá téve kusza, de hegyes fogait, majd furcsa, öblös hangot hallatott:
- MÁB!- üvöltötte. Bjorn felkészült a legrosszabbra, a máb pedig támadásba lendült. Izmos farokuszonyával kitolta magáta vízből: Bjorn hitetlenkedve nézte a fókaszerű testhez tartozó vézna karokat és a két pár, vaskos lábat. A máb minden bizonnyal kétéltű állat volt; mitöbb, bizonyára ragadozó is. Egyenesen Bjornre vetette magát. A klakkyn várta a támadást: ökle hatalmas csapásával pofán törölte a mábot, aki fájdalmasan felkiáltva elmerült a hullámok közt. Bjorn lebukott a hullámok alá, s igyekezte kiszúrni, honnan is érkezhet a következő támadás. A máb azonban vízalatt verhetetlen volt. Meglepte Bjornt, és megragadta lábánál fogva, majd elkezdte húzni magával. Bjorn tüdeje telement vízzel, s valószínűleg meg is fulladt volna, ha a máb a víz felszín felett úszva közlekedik. Egy fertályórán belül a félig elalélt Bjorn egy kopár, jeges szigetecskén heverve találta magát. Az őt foglyul ejtő lény háromszor kurjantott ("máb") majd öt hasonló példány jelent meg, kíváncsian méregetve Bjornt.
- Fura lények! Kihívóm párbajra a vezéreteket. Ha nyerek, elengedtek szabadon. Ha vesztek, szabadon rendelkezhettek felettem.
Mint ahogy azt olvasóim már sejthetik, a mábok roppant primitív lények voltak, és egy kukkot sem értettek Bjorn szavaiból. Az egyik, nyurgább máb válaszképp odabattyogott Bjornhöz, majd csökevényes ujjaival beletúrt a klakkyn hajába, s szájába próbálta gyömöszölni varkocsát.
- MÁB! MÁB!
Üvöltötte, majd a többiek csak kontráztak, és üvöltötték vele, hogy "máb". Bjornnek ekkor különös ötlete támadt. Előhúzta kését bocskora bélésből, és levágott egy tincset hajából. Feltartotta a levegőbe markát, hogy haja jól látható legyen.
- MÁB!
Kíváncsian néztek rá a mábok.
- MÁB?
Elkezdtek tanakodni egymás közt.
- MÁB? MÁB!
ÉS így tovább. A mábok közül végül kivált a Bjornt a szigetre szállító lény. Rábökött Bjorn hajára, majd a szájára, és hevesen mábogott. Bjorn ötlete beválni látszott. Megfogta a tincset, és a máb felé hajította, mire az lelkesen bekapta azt. A máb ekkor szinte egy csapásra megváltozott: eddig éjfekete szeme sárgulni látszott. Bjorn megragadt copfját, és igyekezett levágni belőle minél többet, s amint végzett, a mábnak adta azt. A máb szemei aranysárgán ragyogtak, s a lény odabújt Bjornhöz.
- Vigyél vissza engem!
De Bjorn nem beszélt, csak a máb szemébe nézett, mire a lény leguggolt, és hátát kínálta Bjornnek. A klakkyn vezér még mindig csodálkozva, de magabiztosan felmászott a máb hátára. A többi máb izgatottan, mábogva figyelte az eseményt.
- Helyes jószág vagy te! Elnevezlek Zubnak. Kölyökkoromban sokat játszottam egy farkaskölyökkel, arra emlékeztetsz. Na mit szólsz?
- MÁB!- vakkantotta boldogan a máb; Bjorn pedig új társa hátán lovagolva a part felé vette az irányt, ahol már várt rá Matylda, Fulberg és az egész klakkyn nép.
7
Most, hogy a klakkyn-őstörténet kulcsmozzanataival megismerkedtünk, itt az ideje, hogy bemutassam az olvasónak a mábokat. A mábok nem egy nép voltak; a mábok egy félig vad, kőkori körülmények közt vegetáló fajként éltek a Jeges-tenger szigetein. De a mábok létezéséről se a klakkynök, se a ragnalok, se Skandinávia bármelyik népe sem hallott; egészen Bjorn jöttéig. Persze legendák már léteztek egy titokzatos, fóka-humanoidról, ami éjszaka jött elragadni az északi parton élők jószágait. A legendák soha nem nyertek bizonyosságot, mivel a szóbanforgó lény soha nem mutatkozott egynél több ember előtt. Így hát a máb ugyanúgy a mesék világában maradt, mint ahogy ma a klakkynök története.
Matylda, Bjorn jövendőbelije egy családi hagyomány nyomán megkövetelte, hogy ahhoz, hogy az istenek jóváhagyhassák házasságukat, Bjornnek egy furcsa próbát kellett kiállnia. A klakkyn vezérnek egyes-egyedül kellett egy rozoga sajkával a nyílt vízre eveznie, majd mikor a part már alig látszott, visszaúsznia ahonnan jött. Ez egy Bjornhöz hasonló férfinak nem lehetett nagy kihívás, viszont ne felejtsük, hogy Matylda a Balti-tenger vidékén nőtt fel, és most az esküvőt a Jeges-tenger partjánál tartották; ez a tenger pedig sokkal haragosabb és halálosabb tudott lenni, mint déli rokona. Így hát mikor már minden előkészülettel megvoltak a klakkynök, Matylda ünnepélyesen is felkérte Bjornt, hogy tegye meg az utolsó próbatételt, hogy aztán egybe kelhessenek. A helyi halászok már kikészítettek egy ócska csónakocskát, Bjorn pedig hamarosan az evezőknél ült.
- Visszajössz, tudom- mondta Matylda.
- Hogyne jönnék. Vár a népem s a feleségem!- mosolyodott el Bjorn.
Matylda viszonozta a mosolyt, de szíve legmélyén aggódni kezdett. A Jeges-tenger felett szürkés-fekete fellegek gomolyogtak; ha Bjorn nem siet eléggé, embertelen viharban találhatja magát. A klakkynök mind visszatértek a városba, csak Matylda maradt kint a parton. Bjorn eközben elszántan evezett; eltökélte, hogy olyan messze megy a parttól, hogy az már eltűnjön a horizontról. A szárazföld azonban hamarabb ködbe burkolózott. Metszően hideg szél fújt Bjorn arcába, és bár eső nem esett, Bjornt mégis furcsa, nyugtalanító érzés kezdte környékezni. Mikor úgy döntött, hogy már eleget evezett, elhajította evezőit, feltűrte ingujjait, nekiveselkedett, és egy csobbanással a jeges vízbe vetette magát. Hozzászokott már a dermesztő hideghez; más emberek szervezetét hamar kikezdte volna a víz, de Bjorn emberfeletti állóképessége megbirkózott még a Jeges-tenger fagyasztó ölelésével is. Már félúton járhatott, amikor valami hirtelen megbökte a lábát. Bjorn abbahagyta a tempózást, és ahogy megfordult, egy hatalmas szempárt látott maga előtt.
Na mármost, egyértelmű az olvasó számára, hogy Bjorn egy mábbal találkozott; viszont a klakkyn vezér soha életében nem látott ilyen lényt. Bár csak a feje látszott ki a vízből, a máb rettenetes lénynek tűnt. Feje leginkább egy fókáéra hasonlított, de szemei sokkal magasabbrendű értelemről árulkodtak. Kitátotta hatalmas száját, láthatóvá téve kusza, de hegyes fogait, majd furcsa, öblös hangot hallatott:
- MÁB!- üvöltötte. Bjorn felkészült a legrosszabbra, a máb pedig támadásba lendült. Izmos farokuszonyával kitolta magáta vízből: Bjorn hitetlenkedve nézte a fókaszerű testhez tartozó vézna karokat és a két pár, vaskos lábat. A máb minden bizonnyal kétéltű állat volt; mitöbb, bizonyára ragadozó is. Egyenesen Bjornre vetette magát. A klakkyn várta a támadást: ökle hatalmas csapásával pofán törölte a mábot, aki fájdalmasan felkiáltva elmerült a hullámok közt. Bjorn lebukott a hullámok alá, s igyekezte kiszúrni, honnan is érkezhet a következő támadás. A máb azonban vízalatt verhetetlen volt. Meglepte Bjornt, és megragadta lábánál fogva, majd elkezdte húzni magával. Bjorn tüdeje telement vízzel, s valószínűleg meg is fulladt volna, ha a máb a víz felszín felett úszva közlekedik. Egy fertályórán belül a félig elalélt Bjorn egy kopár, jeges szigetecskén heverve találta magát. Az őt foglyul ejtő lény háromszor kurjantott ("máb") majd öt hasonló példány jelent meg, kíváncsian méregetve Bjornt.
- Fura lények! Kihívóm párbajra a vezéreteket. Ha nyerek, elengedtek szabadon. Ha vesztek, szabadon rendelkezhettek felettem.
Mint ahogy azt olvasóim már sejthetik, a mábok roppant primitív lények voltak, és egy kukkot sem értettek Bjorn szavaiból. Az egyik, nyurgább máb válaszképp odabattyogott Bjornhöz, majd csökevényes ujjaival beletúrt a klakkyn hajába, s szájába próbálta gyömöszölni varkocsát.
- MÁB! MÁB!
Üvöltötte, majd a többiek csak kontráztak, és üvöltötték vele, hogy "máb". Bjornnek ekkor különös ötlete támadt. Előhúzta kését bocskora bélésből, és levágott egy tincset hajából. Feltartotta a levegőbe markát, hogy haja jól látható legyen.
- MÁB!
Kíváncsian néztek rá a mábok.
- MÁB?
Elkezdtek tanakodni egymás közt.
- MÁB? MÁB!
ÉS így tovább. A mábok közül végül kivált a Bjornt a szigetre szállító lény. Rábökött Bjorn hajára, majd a szájára, és hevesen mábogott. Bjorn ötlete beválni látszott. Megfogta a tincset, és a máb felé hajította, mire az lelkesen bekapta azt. A máb ekkor szinte egy csapásra megváltozott: eddig éjfekete szeme sárgulni látszott. Bjorn megragadt copfját, és igyekezett levágni belőle minél többet, s amint végzett, a mábnak adta azt. A máb szemei aranysárgán ragyogtak, s a lény odabújt Bjornhöz.
- Vigyél vissza engem!
De Bjorn nem beszélt, csak a máb szemébe nézett, mire a lény leguggolt, és hátát kínálta Bjornnek. A klakkyn vezér még mindig csodálkozva, de magabiztosan felmászott a máb hátára. A többi máb izgatottan, mábogva figyelte az eseményt.
- Helyes jószág vagy te! Elnevezlek Zubnak. Kölyökkoromban sokat játszottam egy farkaskölyökkel, arra emlékeztetsz. Na mit szólsz?
- MÁB!- vakkantotta boldogan a máb; Bjorn pedig új társa hátán lovagolva a part felé vette az irányt, ahol már várt rá Matylda, Fulberg és az egész klakkyn nép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése