Annak ellenére, hogy magamat a determinizmus egyik leghevesebb ellenzőjének tartom, az első válaszom a kérdésre mégis az, hogy "mert meg kell tennem". Ha a Balkán lőporoshordó, minek nevezzük az arab világot? Főleg az elmúlt év eseményeinek fényében. Egyszerűen van valami megmagyarázhatatlan vonzereje annak a világnak. Elég egy kósza mondatot olvasnom a beduinok ősi szokásairól valahol, egy fél hírmorzsát az iráni konfliktusról, vagy látnom egy képet az isztambuli Galata- toronyról, és mehetnékem támad. A döglődő és érdektelenül kiszámítható Európával szemben a Közel- Kelet kavalkádja egy életre sem lenne elég.
Nem tudom megmagyarázni magamnak sem az érzést, mi az, ami ennyire nyom előre; de most, hogy hazám lassan kifordul önmagából, én miért ne tehetném meg ugyanezt? Tudom, hogy a Balaton-felvidéken fog érni az öregkor, és minden őszbe forduló augusztusi napomat egy teraszon fogom eltölteni egy jó bor mellett, bámulva a jól megszokott, kedves tájat.
De miért most tenném ezt? Lehet, hogy a felelősségtudat szikrája is hiányzik belőlem, de miért nem értem azokat, akik évtizedes tanulás után egyből munkába állnak 9-17, heti ötször, ebédszünettel, kajautalvánnyal és túl magas albérleti díjjal? Hogy lehet annyi a célunk, hogy termeljük a GDP-t és minél több haszontalan "javat" öleljünk magunkhoz, amik miatt aztán aggódunk?
Persze jöhetne a felvetés, "valakinek dolgoznia is kell", nem mindenkinek van ideje megvalósítania magát. De könyörgöm, tényleg ennyi lenne? Mennyien szereznek úgy diplomát, hogy fingjuk sincs arról, amit tanulnak, és miközben ott zajlik a szemük előtt az a végtelen információ, ők csak egy papírként fogják fel az egész 3 (+2) éves bulit? Mondom ezt én, aki egy tucatnál nem volt benn több órán előző félévben, igen. Nem hegyibeszéd ez a tanárokhoz, de amíg legalább van egy maroknyi ember, aki még nem a futószalagról került ki, miért nem lehet tisztelni semmit és senkit?
Nem is az bánt, ha valaki nem ért valamit, csúszik egy, kettő félévet, hanem a végtelen érdektelenség... hány olyan óra telt el, ahol a legegyszerűbb kérdésekre csak csend és nevetgélés volt a válasz?
Komolyan akkora plusz kell ahhoz, hogy egy kicsit is úgy tegyünk, érdekel az, amit tanulunk? Persze a jogainkért sírni, na ahhoz nagyon értünk. Kikönyörögni a kettest aztán vígan berúgni, mert megérdemeltük. Komolyan a jegy a fontos? Akkor visszájára fordítom: nem jobb egy kettes, és mellé egy gondolat, ami megfogan az agyunkban a tárgyból életünk végéig, mint egy ötös, amiért heteken át seggelünk, de aztán el is felejthetjük?
Bocsánat, nem tudom mi a szitu a többi egyetemmel és főiskolával, de gyanítom, hogy többnyire ugyanez. És ez után nekem senki ne mondja, hogy valakinek felelősnek kell lennie a hazájáért, és itthon kell dolgoznia. Komolyan? Ti, akik már főiskolára jutva is sírtok, aztán amikor kikerültök, elmentek valami piti munkahelyre mert az érdektelenségetekből fakadóan tovább úgysem mentek, és aztán mindenki csodálkozik, hogy az ország felsőoktatása ontja magából a demoralizált, zombiarcú, bunkó alkamazottakat.
Odáig fajul a helyzet, hogy már egy tucat Klebersberg Kúnóval sem orvosolhatnánk azt.
Viszont a világ, amit sokan szeretnek szenvedélyből (vagy inkább sekélyes érzelmi világukból fakadóan) nagybetűs életnek nevezni, mindig ott van. A világban nincs elkúrva az oktatáspolitika, a világba' nem kell menned nyolcra/ kilencre, a világban senki nem mondd neked olyan és annyi hülyeséget, amit már nem bírsz elviselni- vagy igen, de akkor te otthagyod. A világ egy irdatlan nagy játszótér, ahol úgysem tudsz mindent kipróbálni, de ha már beleszülettél, miért maradnál mindig csak egy helyen?
Csapongtam, bocs. Megyek is, vár az arab történelem.
