Majális II.

A szerdai nap förtelmes meglepetést tartogat. Nalan nem mehet haza, csak egy másik országon át, ez mind a romániai, mind a magyarországi török konzul ítélete. Hosszú vakáció elé nézünk tehát.

Mentegetőzés: az utazás ezen szakasza alatt a morálunk olyan hullámzó volt, hogy a fényképezőgép igen ritkán került elő.

No, szerda reggel van tehát, Eglét, a litván lányt feltesszük a Debrecenre tartó vonatra, elmorzsolunk pár könnycseppet könnyű hazaútjáért siránkozva, majd veszünk két jegyet Aradig.

Mielőtt továbbmennék, szeretnék néhány szót szólni általános iskolai földrajz oktatásomról. Rosszat szólnék, de magamat is okolhatom, hogy nem tudom, Arad van-e délebbre vagy Temesvár, vagy hogy Subotica tényleg Szabadka-e. Mindenesetre tény, hogy amíg az aradi plázában nem jutottunk életmentő térképhez, csak átkoztam magamat és alulképzettségemet.

Nagyváradtól eltérően Aradon alig beszélik a magyart, segítőkészségből viszont (ahogy az egész út során) jelesre vizsgázik Románia. A terv adott: keljünk át a szerb határon, majd a magyaron minél hamarabb. Térképünk birtokában viszont hamar kiderül, Arad haszontalan megálló, így még elkapjuk a temesvári vonatot (ami persze Pestről jön...).

Temesvár szép, legalábbis az északi állomás és környéke alapján. Késő van, bűzlünk és fáradtak vagyunk, ráadásul a nyugati átkelők felé se busz, se vonat nincs- másnap sem. Belenyugodva sorsunkba, meghozzunk első komolyabb anyagi áldozatunkat: motelszobát veszünk ki az éjszakára. Az érzés, hogy meleg zuhany, friss kaja és puha ágy vár ránk, páratlan; de nyomába sem érhet annak, amikor kipakolom az értékeimet a zsebeimből. Tudni kell, hogy görcsösen féltem mindenemet, ha nem oldaltáskával utazom, ezért minden a zsebeimben lapul. Felszabulunk tehát, én és a zsebem:

Másnap kora reggel kelés. Stopp, nincs mese. Comlosu Mare a határátkelő neve, és piszok nagy szerencsével az ötödik (!) autó elvisz egészen a határig. Viszlát, Bye, Szia satöbbi; kicsit gyanús azért, hogy senki nincs az átkelőn, de, mondjuk magunknak ez biztos csak gyalogosoknak van. Nyilván nem, de mielőtt jön az esemény, íme, életem legkompromittálóbb képe, a román határt már, a szerbet még nem átszelve. Ja, illegálisan.

Sétálunk nyugodtan, üdvözöljük a Szerbia táblát, majd keressük a határőrség épületét. Egy látszólag üres ház mellett elhaladva kiabálásra leszünk figyelmesek: egy őr fut felénk, hadonászik és irtó kétségbeesett fejeket vág. Jól van pajtás, csak a pecsétért jöttünk! Gondolom én. Ő beparancsol az épületbe, döbbent katonák közé. No, mi van, ennyire ritka vendég erre két turista?

Igen. Az átkelő ugyanis -a térképnek ellentmondva- zárva van.

Három és fél óra üldögélés után (őrizetnek híjják, vécére is csak kísérővel mehetünk) vidáman jelentik: átmehetünk Szerbiába. Csakhogy... megjelenik a román határőrség (13 órakor, román i.sz.), akik kevésbé lelkesek: autóba ültetnek, és szépen a másik határváros, Jimbolia (minden Jim olvasóm a markába nevethet) kapitányságára visznek. Nem szaroznak, lediktáltatják velünk utunk minden pontját, műfajilag MTI-távirat stílus, blogposzt terjedelem, ők deklarációnak, én pedig szívásnak hívom. Majd Martin Tanár Úr jövőre tantíhatja Műfajismereten. A legrosszabra számítunk, amikor megtörténik a csoda- elengednek. You can go to Serbia now, mi pedig elstoppolunk a határig. 

Aha, stoppolnánk, ha lenne autó: szóval 4 km gyalog, az itteni pusztaság mellett a Hortobágy kismiska. Utolsó 500 méterre mégis felvesz egy szerb házaspár, a határon átjutni pedig felemelőbb érzés azóta, hogy Szauron megbukott Középföldén. 

Srpska Crnja városánál ideálisabb nevűt nem is találhat az, aki szerb nyelvtörőkkel akarja elütni az idejét, innel hamarosan abszurd autostoppban részesülünk: Nalan nagy örömére egy muszlim albán cukrász egészen Kikindáig elvisz minket. Itt már nem csak törik a magyart, hamar egy Horgas felé tartó járaton találjuk magunkat, ahonnan egy általában (bevalottan) gyanús egyéneket furikázó taxis egészen Szegedig visz. Rá várva, így festek, amikor a remény szikráját kutatom (meccsoda képalírás ez is...):

Szegedről csak reggel indul Egerre busz, de ekkor már a motel miatt sem panaszkodunk, mert végre otthon vagyunk. Zárszóként csak annyit, hogy -habár úgy tűnhetetett- a vonatok, buszok, stoppok váltása nem ment csak úgy pikk-pakk. Nem egyszer kellett kilométereket kigyalogolni egy-egy városból, hogy aztán totál reménytelenül álldogáljunk a román vagy szerb pusztaságban. Nem önsajnálat (azt ínséges idők posztjaira szánom...), csak somma ez. Továbbá megkockáztatom, hogy minden második sofőrünk élete megérne egy- egy blogposztot; talán majd egyebek közt arról is szólok. De nem most.

11-kor délben két boldog ember tipegett haza, egy rendhagyó Majális után. Jövőre, ugyanitt?