már kábé egy hónapja kísért, talán régebb óta is. először édesanyám emlegette őket, mint valami hibbantakat, akik lelövetik magukat a harctéren. aztán jött a füles (kösz, vikesz), hogy a történetükből csináltak filmet is. a találkozás elkerülhetetlen volt.
na de kik ezek? négy fotós, akik dél-afrikában dolgoztak együtt háborús fotósként a 90-es évek első felében.ami tény, hogy egyikőjüket lelőtték, másikójuk öngyilkos lett, de a többi kettőt sem kímélte a sors: akna csonkolta láb, vagy négy lövés, és hasonló finomságok.
itt van két kép ebből az időszakból, pulitzer díjas mindkettő:
no, amilyen csapnivaló a film, annyira magával ragadó négyük története. a fényképezés, mint a valóság teljes és igaz megörökítője igazán nem hagy nyugodni. itt most nem akarok arról vitázni, hogy ki hogy értelmezi a képet- kicsit sántít, de Thomas Mann szerintem megmagyarázza helyettem:
“In books we never find anything but ourselves. Strangely enoughmiért jó ezt csinálni? miért jó vásárra vinni a bőröd? tényleg csak szenvedélybetegség, vagy csak szimpla adrenalifüggőség lenne?, that always gives us great pleasure, and we say the author is a genius.”
látni embereket meghalni, szenvedni, sírni, és mindeközben kívülállónak maradni. közben pedig megcsinálni a tökéletes képet, ami a szó nélkül is elmesél mindent. nem egy rendezvényen álldogálni huszadik fotósként, tolongani hogy megcsináljuk szinte ugyanazt a képet. biztos annak is megvan a szépsége, de semmi életszaga nincs, az is fix.
de amikor egyedül vagy, sodródsz az emberekkel, az eseménnyel, és te magad is veszélyben vagy esetleg- akkor fotózni igazán nagy kihívás. szerintem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése