Az utóbbi hónapban kellemes csalódások sorozat ért, már ami a filmnézést illeti. Az "elalvós film" az elmúlt négy évben külön kategória lett, az azonban ritkaság, hogy zsinórban három olyan alkotást fog ki az ember, amin egyszerűen nem tud elaludni. Róluk van szó:
Trollvadász
2010-es norvég filmről beszélünk. És igen, tényleg trollokról van szó. A sztori nem túl bonyolult, egyetmisták erednek a furcsa mackógyilkosságok nyomába, hogy aztán belebotoljanak a marcona trollvadász ex-katonába, aki bemutatja nekik és így a nézőnek is Norvégia sötét oldalát. Mindezt amolyan Blair Witches-Cloverfieldes-Paranormal Activitys vonalon, egy, esetleg kettő kamerával végigkövetve. És az áldoku működik! Mert már a töke tele van ugye mindenkinek ezzel a mű-amatőrizmussal (épp most hasal el a mozikban a Chernobyl Diaries c. amúgy ígéretes horror), de a norvég srácok igazán jól értenek a dolgukhoz. Cidri, jó effektek, hátborzongató vadász (kicsit viszi is a hátán a sztorit); tízperkilenc, csak mert félős vagyok.
Az erő krónikája (Chronicle)
Akinek a fent emlegetett ál-amatőr filmek nem jönnek be, annak a Trollvadász bejöhet. De Az erő krónikája valószínűleg nem fog. A három fiatal balesetét, majd "szuperhőssé" válását, és végül züllését elmesélő film ugyanis talán sokat is játszik a technikával, ami egy magamfajta kép- és beállítás buzinak bejöhet, de egy átlag nézőnek nem feltétlenül. Értsd: a film végig két amatőr által kezelt kamerán át látható, kivéve, amikor ez (főleg a látványos jeleneteknél) lehetetlen: ilyenkor külfönféle biztonsági kamerák, tv-kamerák, iphone-ok stb. objektívén át vágják össze az eseménysorozatot. Ez sokszor követhetetlenné teheti a filmet, de az "olcsó" trükkök jól működnek, a fapados sztorit a szokatlan filmezés máza nagyszerűen adja el. Tízpernyolc.
Életrevalók (The intouchables)
Hát köszönöm. Köszönöm, hogy a nemzetközi filmművészet sok szutyka után, a franciák megcsinálták az egyik (mondom: egyik!) első igazán jó filmet a fehér-fekete ember közti különbségekről. A sztori szerint Philippe, a középkorú, gazdag, fehér úriember, aki nem mellesleg nyaktól lefelé béna, felfogadja Driss-t, a fekete, rosszmúltú lakótelepi suttyót (gubán), hogy lássa el őt. Álomfizetés, álomlakás, Driss örömmel fog hozzá Philippe gondozásához. És igazából a sztori ennyi. Hogy miért működik? Talán, mert az épp elég drámaiságot senki nem karikírozza ki ostobán elnagyolt fekete szereplőkkel (ld. Precious!)? Vagy mert a fekete-fehér ellentétet nem vezeti vissza Ádámig és Éváig (Help)? Vagy mert az amúgy tucatszor elsütött poénok a nagyszerű színészi gárdának köszönhetően is ülnek? Az Életrevalók egy kedves film, kedves történettel, semmi nagy durranással, emberekről, világmegváltás nélkül, de annyi mondanivalóval, amelynek Michael Bay még töredékét sem tudná besűríteni- az életművébe. Tízpertíz, megnézni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése