Majális I.

Soha életemben nem csináltam semmi izgalmasat Majáliskor.

21-szer volt igaz ez az állítás, most huszonkettedjére megcáfoltam. Kis beszámoló az elmúlt napokról a teljesség igénye nélkül.

Mit tesz a főiskolás, ha egy szabad hétfő és kedd hullik az ölébe, szakdolgozata leadva, szigorlat pedig csak hónap végén lesz? Utazik. Jó, lehet hogy a többség iszik, partizik vagy csak egy parkban terpeszt naphosszat (nem mintha én nem tenném néhanapján), de mi inkább  utazásra adtuk a fejünket. A célpont Nagyvárad, oda stopp, vissza stopp plusz vonat, egy feltétel van csupán: szerda estig érkezzünk meg. Ha tudom, hogy Eger helyett Temesváron töltöm május 2.-át, lehet hogy el sem hagyom drága városom; de kasszandrai jóstehetségem még nincs, ezért mit sem sejtve sétáltam bele a sors (sic!) csapdájába.

Az út első feléről csak annyit érdemes tudni, hogy forró és hosszú. Illetve, hogy 33-asnak hívják Magyarország, ha nem a világ leg-stoppos-utálóbb útját. A Hortobágy perzsel 35 fokkal, 6 autóval jutunk el Debrecenbe, 6 óra alatt. A kilátás pedig:

Innen Derecskére vezet az út, ahol a teljes reménytelenség aljas csalásra késztet: buszozunk Berettyóújfaluig. A nap ekkor már lemenőben, ami vizünk volt, vagy felforrt, vagy taktikusan beleépült a flakon oldalába. A határ karnyújtásnyira, a velünk szemben tanúsított jóindulat viszont mérföldekre. Aztán mégis szerencsénk van, egy régi zsigulival zötyögünk át (vélt) végállomásunkra, Nagyváradra (románul Oradea).

Fontos oldaljegyzet, az izgalom kedvéért nincs a szövegbe beépítve:
Török útlevél+magyar tanulói vízum+Romániába belépés=Tranzit pecsét. Jelentés: Mo.-ra visszamenni csak egy másik országon keresztül lehet.

No, tehát megérkeztünk. A couchsurfingről már nem egyszer zengtem ódát, most sem hagyhatom ki, milyen tökéletes vendéglátóink voltak, egy fiatal pár és kisfiuk személyeikben. A babát Péternek hívja, ez indokolja hogy ennyire fotóznivalóan szép legyen:

Nagyvárad a központot leszámítva egy árnyalatnyival szegényebb mint a magyar nagyvárosok, de nagyon zöld és rengeteg az ember. Hülye hasonlat? Korántsem. A sétálóutcán ugyanis olyasmivel találkozunk, amellyel itthon még a Vácin sem: minden kávézó, étterem tele van vendégekkel. Nem, nem sparos kefírt rozskenyérrel majszoló nénikkel; sok és sokat fogyasztó emberrel.

A központ szép, de talán a nap is okolható, hogy túl sok kép itt nem készült; a japán társadalom nyilván kivetett volna magából rég. Itt van azért néhány:

És ha már virágzó vendéglőiparról áradoztam, a Laktobar nevű csodával képesítem is szavaimat (egriek kedvéért: felturbózott Jaffa):

Lehetetlen mindet lekapni, olyan sokféle dekoráció van a falbafúródott kocsin át a kazettás lámpán keresztül a léggitárig, de itt van egy kedvencem:

És itt készült ez az Amélie-utóérzet is:

Este hullafáradtak vagyunk, egy kis sörözgetés még egy alternatív kocsmában, aztán szundi. Itt véget is ér az első rész, a kaland azonban csak ezután kezdődött; illegális határátkelés, Románia és Szerbia, motelek, vér, pénz és nők a következő részben!