Eljutottam ugyanis oda (szakembert idézve) hogy "ezt visszafordítani már nem lehet". Nem kell megijedni, a napjaim pont annyira vannak megszámlálva mint minden embernek a Földön.
A gerincem el van ferdülve, ez pedig nagyban köszönhető a lassan 10 éve hordott táskámnak (lásd itt). Most engedjetek meg egy szentimentális kitérőt...
... Mert lehet, hogy tárgyakhoz ragaszkodni nevetséges, de ez a kis barna izé mindenhova elkísért. Még Iránba, a két hetes útra is őt vittem, igaz szétfeszítette a hasát a sok ruha, nekem pedig a hátamat vette igénybe, így nem csoda, ha most így nézek ki:
Ha annyira még nem lenne látványos, itt egy távoli:
Szóval a hülye is látja, hogy valami nem stimmel. Hogy cserébe mit kéne csinálom? Nem focizni, súlyzózni, bicajozni, csak úszni és gyógytornázni és a kis táskát nem hordani...
Persze ezt kórház nélkül is elmondja a háziorvos, nem? Nem. Mert én baleseti ambulanciára mentem a fájós hátammal, így viselnem kellett a következményeket: ide-oda tologattak ágyban fekve, tolószékben ülve, miközben infúzió lifegett a jobb vénámból. A kórház egész otthonos, de engem a kevéssé otthonos, fűtetlen szobába toltak helyhiány miatt, itt töltöttem el úgy két-három órát. Ja, mi volt az ajtóra írva?
Aztán jött a nővérke, hogy elnézést de doktor úr épp újraéleszt, hát jó, én várok a kis műanyagcsővel a vénámban (bocs, nem bírom az ilyesmit). Doktor úr jön blazírtarccal tíz perc múlva, kérdem: mi a helyzet, sikerült? "Á, dehogy. Öreg volt már. Na szóval a hátának nagyobb baja nincs..."
Ismét szentimentális hangulatba kerültem, a nővérke igazán kedves, azt mondja, ne vegyem a lelkemre. Hát nem fogom, de azért furcsa tapasztalat volt. Nem szeretnék úgy meghalni hogy az orvosom tíz perc múlva már egy huszonéves gerincpanaszaival foglalatoskodjon...
Ennyi, egyelőre. A hátam fájni fog, és most jön a színe-java az egri létnek. Szakdolgozat, szigorlat és záróvizsga! Éljen!
Eltűnődtem hazafele jövet... talán tényleg egy elkülönítőre lenne szükségem...
