Kristálygömb

... kéne nékem!

amibe belenézek, belenézhetek, és látom, hogy ez eddig oly gondosan megtervezett jövőképem mivé fajul.

(elindul a zene)

Minap volt szerencsém édesapám kezébe nyomni a Mancs Szerk. rovatát. Nem magyaráznám most sokat, lényeg, hogy egy markáns kormányellenes vélemény volt papírra vetve, ami igencsak kiverte a biztosítékot, kényszerítve őt, hogy játékos-megrovón kijelentse:
"Fiam, inkább menj el haditudósítónak a Közel-Keletre, mintsem hogy ilyen cikkeket írogassál."

Valahol azért szeretnivaló, hogy a gondoskodó apa inkább küldd ropogó fegyverek közé mintsem hagyja, hogy a kisfia a honi politikai élet részese legyen- bármilyen formában is tenné azt.

(juj, a székem lába közben majdnem kitört)

Aztán lehiggadtunk mindketten (engem már felpaprikázott az előző posztban leírt incidens), és jött a következő tanács:

"Miért mennél segíteni a kurdok helyzetén, vagy palesztinokén, vagy akárkién? Magyar vagy, van a hazádnak elég baja."

Nem mintha azóta jobb érveim születtek volna, de azért pár szóban, na, engedjétek meg hogy replikázzak (igen, megkedveltem ezt a szót az utóbbi időben, csss-s).

(közben véletlenül megnyitom a titokban a tálcán megbúvó "ths (thesis)" c. word doksit, majd riadtan bezárom, amint szembesülök felelősségemmel)

Nos egyrészt, világot akar látni péterke. Másfelől, a legszarabb a magyar belpolitikai újságírásban, vagy bárminemű újságírásban, ami politikával vagy csupán közélettel foglalkozik- nem úszod meg, hogy ne bélyegezzenek meg. Mert te konzervatív vagy (na ez talán a legritkább), szélsőjobbos, zsidó (elég ehhez a Lipótvárosban élni, ugye?), libsi, orbánista, véresszájú fasiszta ésatöbbi. Mert anélkül itthon nem leszel újságíró, hogy meg ne bélyegezzenek, jó, nem?

Szóval külföldországban ez probléma? Lehet. De bármennyire is személyessé válhat egy helyzet, valaki(k)nek a sorsa... magaménak csak az otthonom problémáit fogom érezni. Objektívnak meg úgy a legkönnyebb maradni, ha nem vagyunk (szükségszerűen) a probléma részesei. Így persze könnyen hülyék is maradhatunk, ezért tulajdonképpen kezdem elveszteni gondolatmenetem fonalát. Ariadné, az istenedet...

A probléma tehát csak a szokásos nyavalygás: nyakamba szakad az élet minden gyönyörűségével és kedvenc pajtásával, a szabadsággal; én meg csak ülök bambán, mert túl sok a lehetőség. Csak a nagy bambulásban el ne felejtsek megmozdulni. Még a végén egy koravén orbánista (höhö) publicista leszek, szürke zakóban, zsíros hajjal, sztk-szemüveggel, és fájós háttal.

Francba, a hátam már fáj is...