jegyezzem meg

... mert youtubeon nem csak zenét lehet hallgatni. hanem mondjuk verset is. nem mintha most bármi is fájna, legfeljebb a tény, hogy az irodalom óra után a versek igen lazán kikopnak az ember agyából, erre én főleg akkor szoktam rádöbbenni, amikor édesapám bármelyik pillanatban tetszés szerinti hosszúságú részletet tud felidézni -szemmel láthatóan- bármelyik magyar költő munkásságából. ha az arcomra ráírom, csak nem felejtem el...

Şarap

no.

ujra ıtt hosszu ıdo utan.
amıtt eddıg ırogattam, csak kamu es onalltatas volt, most hogy vegre egy török bıllentyuzethez jutottam, ıtt az ıdeje elkezdenı rendesen ırnı.

van egyaltalan ertelme?

tulajdonkeppen nepszeruseg nelkul nıncs sıkeres ıro. ez ugye evıdens. de nepszeruseggel van sıkeres ıroı munka, hogy a vagy b polırozza az egonkat, mert az o kıs eletebe eppen belepasszol az a kosza nehany sor, amıt kıpreseltunk magunkbol?
hat kurvara nem ıgy mukodık. a es be ugyanolyan mınt az ıro, a kulonbseg csupan hogy nekık nıncs merszuk leırnı. pedıg ugyanugy megtudnak. hıgyjetek el, nem ordongosseg, sot, ha leırjatok meg lejjebb ıs rangsorolnak tıteket mınt a nagy atlagot.

"In books we never find anything but ourselves. Strangely enough, that always gives us great pleasure, and we say the author is a genius."

es kurvara ıgaz.
a muveszet nem epp a nepszerusegnel kezdodık...ugye?

vegulıs ahhoz, hogy jol ırjon az ember, egy egeszsegtelen mennyısegu oncelusag ıs kell.

helo

assatok el
oljetek meg
ne adjatok penzt
boldogsagot vegkepp ne

de amıg az ures papır es ceruza osztalyreszem marad, nem fogok panaszkodnı.

ars poetıca, huh?

ugyan peterke. jard a sajat utad. nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy koltoı hıtvallasod legyen.

ınkabb menj es ıgyal meg.

A legjobb öt remix!

Sokáig úgy gondoltam, hogy a remix a legszörnyebb dolog ami egy jó számmal történhet, de idővel be kellett látnom, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Persze létezik stílus, ami kopírozásból-butításból ötös (repp mondjuk), de azért gyakran belefutunk meglepően áthangszerelt, írt dalokra, amik néha még az eredetinél is jobbnak tűnnek. Kedvenc ötös lista, avagy a legjobb átdolgozások:

1. Cure - Purple Haze

Nem vagyok egy nagy Cure rajongó, és Jimit, a szám eredeti szerzőjét is inkább neve mintsem zenéje után ismerem, de ez a szám halálos mindkét előadótól. Itt az oridzsinál.

2. Skye- Feel Good Inc.

Bevallom őszintén, imádom a Morcheebát, de amíg meg nem találtam ezt a nótát, Skye (az együttes énekesnője) nevét és szóló munkásságát bezony teljes balladai homály fedte. Hál' Istennek, a köd szétfoszlott, a Gorillaz zenéjét pedig sikerült átírni egy "blub-blub" gitár aláfestette mennyei, mézes-mázos, zöldparkbanelnyúlósfelhőnézős dallá.

3. John Frusciante - I feel love

Bocs, kicsit maradok a nyálvonalon. Frusciante vagy RHCP nélkül amúgy sincs toplista (és a sokak által kedvelt Ramones feldolgozást azért sem rakom ide, mert szar), de tény hogy fura egy Donna Summer átdolgozással szerepelni. Flea basszusáról ugye nem kell külön beszélnem.

4. Gorillaz - Crystalized

Damon Albarn csúnyán visszafizeti, amiért két helyezéssel ezelőtt megerőszakolták egyik legnevesebb számát, és lecsap a "one-hit-wonder" csapat XX-re. Szokásos melakolikus ouououou-zás a refrén, de mégis zseniális! Akárcsak az eredeti. Nem?

5. Gnarls Barkley - Reckoner

Radiohead cover is szinte kötelező. Hát még milyen! Elsőre elrettentem, ki ez a Thom Yorke és Chris Martin egyvelegénél is kappanabb hangú csávó, aztán rá kellett jönnöm, hogy egy zseni. Bár sorrend nincs, messze a legjobb mindközt- tán még az eredetinél is...


+1 R.E.M. - Wicked Game

Szégyen s gyalázat! Kész a lista, és ekkor döbbenek rá, hogy a valaha létezett legjobb eredeti-átdolgozás kettős kimaradt. Annyira jók, hogy mindketten teljes pompájukban szerepelnek a posztban... persze ehhez Helena Christensennek is van némi köze.

Felfoghatatlanul egyszerű

Néha-néha kezembe kerül édesapám végtelen könyvespolcának egy-egy darabja; igy ismertem meg Vonnegutot, Hessét, Borgest, Weörest, és még ki tudja hány irót. A mostani könyv kilóg a sorból- David Deutsch- Fabric of reality c. könyve mélyen a reáltudományok, azon belül is a kvantumfizika filozófiai szemszögből való vizsgálatáról regél. Elrettentően hangzik? No, nem is egy egyszerű olvasmány, még a felénél sem vagyok, mégis többet adott már, mint sok-sok könyv együtt.Igyekszem laikusoknak laikusként lerforditani pár érdekesebb gondolatát. Multiverzum, párhuzamos univerzumok, kapaszkodjatok meg.

Fotonokkal végzett kísérletek azt bizonyítják, hogy a részecskék réseken való áthaladás közben valamivel ütköznek, így útjuk nem tökéletesen egyenes. Deutsch árnyék-fotonoknak nevezi ezeket a valamiket, amiket csak közvetve, az általunk észlelet dolgokra való hatásuk során veszünk észre, de máshogy nem tudjuk kimutatni. Tehát a fotonnak van több millió árnyék-mása- egyáltalán árnyékok ezek?  A feltételezés szerint ezek mind fotonok, csak más univerzumból.

A teóriára pedig tetszés szerint ráhúzhatunk egy krumplit, magunkat, a házunkat, az Ibériai-félszigetet, vagy akár az egész univerzumot is, és akkor teljes lesz a káosz az agyunkban. Három dimenzióban (plusz egyben, na) érzékeljük a világot, akkor hogy várhatjuk el magunktól, hogy csak részecskék szintjén elképzeljünk egy valamit ami mellé több millió valami csapódik anélkül, hogy mindezt ne a térérzékünkkel próbáljuk meg felidézni?

A lehetőségek és igy a világok száma végtelen (ezek összessége a multiverzum).

Saját példa, hadd értsem és értsétek ti is jobban.
Gyakran megesik velem, hogy ha olvasok bármiről, bármilyen témában, ha elég érdekesen hangzik, valami kicsi novellaötlet megragad az agyamban, végiggondolom, szereplőket helyezek a képzelt történetbe, végigviszem a történetet, befejezéssel, mindenestül. 5, azaz öt százalék az ami valójában ide vagy egyéb, memóriánál biztonságosabb helyre kerül. A millónyi árnyék-én viszont köszönik szépen, megírnak egyet-egyet ezekből a novellákból, és ki tudja, mit kezdenek vele aztán? Persze felettébb prózai elgondolás, hogy a lustaságom okán meg nem valósitott gondolatok szerencsére párhuzamos világokban valahogy csak manifesztálódnak. Na persze.

Csavarjuk tovább egy másik játékos behivásál a dolgot! Az idő vajon hogyan viselkedik a párhuzamos világokban?

Egyáltalán van? Mint ahogy azt páran tudjátok, részegen egyik kedves szokásom, bölcselkedés közben mondani, hogy az idő (ill a tér, eger, te, én a söröm, egy jó szex illetve a női orgazmus) relativ. Hogyne lenne az? Olyan világban élünk ahol nincsen élőlény, ami időérzékelő szervvel rendelkezne. Akkor minek beszélünk róla? Mi az, hogy az idő folyása? (1. ábra)

A képen látható kis piros csikot oda döfjük le, ahova tetszik. És az idő vonala? Van értelme irányt szabni neki? Mozog egyáltalán valahova? Mi kitaláljuk a múlt és a jövő fogalmát, hogy legyen mihez viszonyitanunk. De tulajdonképpen csak a jelen létezik, nem? És akkor miért van szükségünk az időre?

Persze a mindennapi értelemben véve, igenis van szükségünk rá, határidők milliói szabják meg életünk rendes és unalmas menetét.
De én, mint milliárdnyi rabszolga egyike, most egy kicsit máshogy érzékelem az időt. Holnap indulok Madridba (bocs, a poszt része megvolt már 10 napja, csak lusta voltam befejezni), aztán London, ki tudja, Wales is, és mire hazajövök, kezdődik az utolsó félévem, új erasmusosok stb, és már most olyan érzésem van, mintha itthon lennék az elkövetkező hetek élményeivel.

Nem szomorú egy kicsit? Mert a jövő, a végcél vonz, de a köztes időintervallum annyira nem. Ez persze nem igaz, sőt, ezek a napok általában sokkal jobban is sülnek el mint az, ami egy periódust zár le.

És lezárásképp egy még zavaróbb gondolat.

A kvantumszámítógép már jó pár évtizede foglalkoztatja a fizikusokat. Ha az elmélet gyakorlattá válhatna, bámulatos gyorsaságú műveletek elvégzésére alkalmas eszköz állna rendelkezésünkre; a sok probléma egyike azonban az, hogy a kvantum számítógép több részecskét igényel számolásaihoz, mint amennyi létezik az univerzumban. Tehát a műveletek egy része nem az általunk tapasztalt világban zajlana...

Minden szép, minden jó

Az újév első országon kívüli élményére szerencsére csak szűk egy hónapot kellett várni, a misztikus egybeesések kedvelőinek pedig azt is elárulhatom, hogy a mostani madridi repülőutamhoz képest napra pontosan egy éve (február 2.) épp egy isztambuli járaton üldögéltem. A madridi beszámolót most kihagyom, egy undok torokgyulladás ledöntött lábáról (egyéb okokkal egyetemben), s bár az angliai út is viszonylag békésen telt, egy posztot azért megérdemel.

Szóval, nagyjából tizenhét (!) éve, hogy utoljára a szigetországban jártam (Bristolban laktam pár hónapot), szóval joggal felejthettem el, hogy milyen undorító is az időjárás. Hideg. Párás. De a trabzoninál azért nehéz rosszabbat kitalálni.

Newbury nyugodt kisváros, bámulatosan egyedülálló jelzővel élve valódi ékszerdoboz, Londontól úgy 100 kilométerre. Még a szürke tónus is jól áll neki, magenta házzal pedig határozottan jó képet tud vágni:

Minden nagyon gondozott, a házak és az emberek láthatóan mind jómódúak vagy legalábbis nincs okuk a panaszra; az udvariasság már-már gusztustalan magasságokba emelkedett:  négysávos autóúton, látótávon belül nincs gyalogátkelő, de a kelet-európai gyereknek muszáj átmennie; hát egyből meg is állnak neki mindkét oldalon. Nem egy közel-keleti stílusú közlekedés, az biztos.

Szóval a newbury-i napok békességben telnek, falom az édességet és a háromszög-szendvicseket, miközben igyekszem a lábfejeimet és kezeimet melegen tartani kisebb-nagyobb sikerrel.

London ugye nem maradhat ki, a képes beszámoló is jobban mutat majd. Ha még valakinek rémlik, egy éve Isztambult a macskák városának neveztem; no, kis túlzással London a mókusoké, ezért illik is velük kezdeni:

A Hyde Park csak egy London neves zöld foltjai közül, egyébként szimpatikus dolog, hogy a város szíve rejti ezek többségét, így nem kell sokat keresgélni, ha már elegünk van az embertömegből. Ami bizony megesik; ráadásul annyira multikulti fővárosról beszélünk, hogy már-már az a furcsa ha valakit angolul hallunk beszélni, és nem spanyolul, olaszul, franciául, németül, törökül stb. Sok a duma, jöjjön valami populáris:

A népek úgy lógnak a rácson a Buckingham Palace előtt, csak hogy lekaphassák az őrváltást, mint az állatkertben az orángutánbébi ketrecénél. Szar lehet őrnek lenni, de a kötelező fotó az kötelező fotó:

Úristen, hömpölygő turistatömegek, meneküljünk! Gyerekekkel vagyunk, így csöbörből vödörbe, megtaláljuk London egyik legnagyobb játékboltját, csupán hat emelet; ezután már csak homlokzatokat tudok fényképezni a Regent streeten, ki tudja miért:

Mit mondhatnék? London szép és gazdag, és bár a "landmarkok" felére sem jutott idő, egy élmény volt. A szívemet viszont még mindig keletebbre kell keresgélni.

Nappal szembefotózni tök jó dolog, Trabzonban lőttem egy hasonlót; akkor is hangulata lesz a képnek ha saját magunknak akkor épp nem volt semmi különleges érzésünk, kedvenc jön tehát:

Fészbuk, nem vagy a barátom

Mi történ a facebookkal? Amikor pár hónapja elkezdték nyomni az élő, félholt, elveszett, megtalált kutyákat, még nem volt olyan feltűnő a sok fura poszt, de az újévvel lassan átalakult a szájt (somás terminológiával élve) valami 21.századi piaccá. Mindenki kinyomatja a műkörmét, vagy másét; kutyáját, rinocéroszát és házifókáját, elveszett veséjét, megkerült prosztatáját, itt gyűjtünk a kis zsigmondkának szívdonorra és mancika pedikűrjére is (sőt, utóbb még faszt is posztolgatnak).

Komolyan, erre való?

Minap kritika ért (közvetetten), miszerint túl sokat politizálok facebookon. Habár örihari nem lett belőle, annyira elég volt, hogy elgondolkozzak: amennyire én utálom a fent felsorolt dolgokat, lehet hogy most egy emanci-punci épp a saját blogjában fikázza a politizáló okostojásokat.

Na de... nekem kapcsolattartásról, és események megvitatásáról, közzétételéről szól a facebook. Erre használom. Épp ezért Gizi Makóról utálni fogja a nyolcvanadik hírcsárdás linket vagy az aljazerre iráni tudosítását, de legalább annyira fogom én is elküldeni bendegúz agytumorja miatt őt is.

Hiába érzem jogosnak a felháborodottságomat, megértem, ha én is hasonló érzéseket hozok ki másokból.

De még mennyi sémája van a facebook-lakóknak... Lehet hogy ott lett elcseszve, amikor 120 fölé ment az ismerőseim száma...

Altatónak való

komor szoba. asztali lámpa fénye világít meg egy kopott íróasztalt. görnyedt alak hajol egy papír felé, bőszen körmöl. az éjszaka már lassan hajnalba fordult, de a férfin nyoma sincs a fáradtságnak. a kis izzó gyönge fénye épp elég, hogy látható legyen az elképesztő mennyiségű papírhalom, ami az íróasztalt körülveszi. mindegyik stóc gondosan rendezve áll, nagyjából egyenlő közönként egy címke áll ki, rajta egy felirattal, például „1976. március 25.”, aztán nagyobb helykihagyással nagyobb címkék, ritkábban: „1998. ősze”. Minden oszlop tetején egy papírdarab, amire egy évszám van írva. megtalálni a roppant katalógus elejét lehetetlen feladatnak tűnik, pedig a szoba maga talán nincs is olyan nagy.

Aeolusnak az írás nagyjából olyan nehézséget okozott, mint másnak az alvás. A hasonlat persze sántít, hiszen Aeolus tulajdonképpen az alvás sem okozott nehézséget, történetesen azért, mert nem volt rá szüksége. Születésekor ez persze okozott némi hüledezést, de miután egy éves koráig folyamatosan kórházban tartották (ami alatt persze, egy szemhunyásnyit nem aludt) és egészségére mégsem volt panasz, orvosai végre hazaengedték. Hál’ istennek a család gyorsan elfogadta, hogy Aeolusnak nincs szüksége alvásra, a kisfiú pedig, ahogy cseperedett, kortársai közül kitűnt lenyűgöző testi erejével és szokatlanul magas intelligenciájával.

Aeolus eleinte nem tudta, mit kezdjen a hirtelen jött rengeteg szabadidejével. Háromévesen folyékonyan beszélt, öt évesen megtanult írni, és egy ekkor készült felmérés szerint tudása nagyjából egy tíz évesének volt megfelelő. Szülei persze igyekeztek őt lekötni, de soha nem bírták energiával. Hiába küldték el hajnalban a piacra, hiába maradtak fenn vele éjszakába nyúlóan meséket olvasni, játszani; az ő fáradékonyságuk továbbra is emberi szinten maradt. Aeolus hamar felismerte, hogy nem hibáztathatja őket, ezért elhatározta, hogy majd elfoglalja ő saját magát.

Hamar megismerte a város Aeolust, aki napközben az iskolában, délután barátaival, éjszaka pedig raktári munkásokkal, fuvarosokkal múlatta idejét. Volt egy kifejezetten kedves öreg fuvaros, Gagnus, akivel nagyon összebarátkozott az ifjonc Aeolus. Minden éjszaka a térség városai közt szállítottak ezt-azt, a fáradt Gagnust pedig Aeolus szórakoztatta rövid elbeszélésekkel, amiket a városi könyvtárban olvasott napközben. Egyszerű ember volt Gagnus, nem beszélt sokat; de volt benne valami végtelen bölcsesség, ami egyből megbabonázta Aeolust. Nem az a fajta tudás, amit az ember csak úgy megtanul a könyvekből vagy a tanároktól; maga az élet sugárzott az öregből. Egyszer azt mondta: „Annyian vitatkoznak az életről. Neves akadémikusok és professzorok, gondolkodók igyekszenek rálelni a nagy igazságra. De nem érzi át egyik sem az élet valóságát. Azt, hogy kinyújtod a kezed (ilyenkor mindig az éjszakai hűs levegő láthatatlan testébe fúrta ujjait), és ott folyik minden, ami fontos. Azt, hogy lélegzel egyet (…), becsukod a szemed, és okosabb vagy mindennél és mindenkinél.”

Aeolus okos volt, de sokáig nem értette, mit akart mondani Gagnus. Napközben gyakran szuszogott hangosan, az ég felé bambulva, miközben ujjai görcsösen markolták a semmit.

A megvilágosodást aztán egy januári éjszaka hozta meg, amikor hazafele zötyögtek Gagnus öreg teherautójával a sötét autóúton. Gagnus a szokásosnál is fáradtabb lehetett, mert egyik fényszórója már előző éjszaka óta csak pislákolva működött, de az öreg elfelejtette kicserélni. A véletlen és a szerencse cinikus összjátéka úgy hozta, hogy amikor a sofőr figyelme a mélyponton járt, a fényszóró megadta magát és kihúnyt; az emelkedő végén pedig egy kamion jelent meg. Aeolus megérezte, hogy valami nincs rendjén, elkezdte kérlelni Gagnust, hogy húzodjon le, mert túl a kamion mintha túlságosan is  feléjük mutatnának, de az öreg csak megmosolyogta.

Aeolus nem hallott csattanást, nem érzet becsapódást se. Nem látta, amikor a kamion frontálisan a teherautóba szaladt, teljsen összegyűrve azt; így arra sem emlékezhetett, amikor a kemény fémváz őt és a sofőrt keményen az ülésbe tolta.

A kiérkező mentősök hamar kiszabadították a bennrekedteket, de a rohammentő csak egy testet szállított a kórházba.

Évekkel később Aeolus így emlékezett vissza:

„1965. január 23.: Ma 5 éve a balesetnek. Még soha nem írtam róla egy szót sem. Viszont ma, ahogy a friss virág díszítette sírra néztem, meggondoltam magam. Amikor magamhoz tértem a kórházi ágyamon, apám és anyám mellettem aludtak. A szoba kisebb dzsungellé változott a rengeteg virágtól és buxustól, amit a város lakói küldtek, de ez mit sem vigasztalt. Elkezdtem kiáltozni Gagnus után, amire szüleim felébredtek. Azt mondták, Gagnus meghalt. Ez arcátlan hazugság volt, lerántottam magamról a takarót és leugrottam a padlóra. Nem tudtam ugrani. Az arcomra estem, és hitetlenül meredtem térdcsonkjaimra, amiken két fehér kötés éktelenkedett. Beszaladt a nővér, mint valami ostoba drámában, és felsegített apámmal az ágyra. Nem akartam már szuszogni, vagy a levegőt markolni. Az élet hazug, az élet becsap. Ha a lábaimat elvette, vegye a kezeimet is, de adja vissza Gagnust. Büszkén ültem az ágyban; de egy szót nem szóltam többé.”

Aeolus aznap elkezdett írni. Nem érdekelte többé az iskola, sem a barátai, sem a családja. Dühösen elutasította a műlábakat és a tolószéket is; csupán papírt és ceruzát kért.

Huszonhat éves volt, élete egy másik történetben most ért volna delelőjére talán; a valóság azonban sokkal egyszerűbb volt. Anyja már két éve halott volt, apja pedig egy ritka betegség miatt állandó kórházi gondoskodásra szorult. Egyedül bérelt egy ócska belvárosi szobát egy kávézó felett, megélhetését pedig fordítói munkával fedezte a helyi könyvkiadónál. Végre hagyta magát rábeszélni a műlábakra, így ha lassan is, de mankóval járta a belvárost.

Éjszaka pedig írt. Mindent, amit látott, hallott, szagolt, érzett. Egész éjszaka jegyzetelt az előző napról, például „Maria asszony elfelejtette meglocsolni a középső muskátliját” vagy „az Igrek blvd és a Torion találkozásánál, a szatócs boltja előtt egy macskakő kilazult” sőt néha „az új péksegéd túrja az orrát; nem vehetsz több Gotcher kenyeret”. Aeolus tehát feljegyzett mindent, amit tapasztalhatott egy nap alatt. A várost soha nem hagyta el, de így is bámulatosan hosszú elbeszélések kerekedtek ki még az unalmasabb napokból is. Írásairól senkinek nem beszélt, már így is különcnek nézték mindenütt.

65 éves szülinapja pont olyan egyszerűen indult, mint a többi napja, azt leszámítva, hogy mind az ő élete, mind a mi történetünk- fordulóponthoz érkezett.

Clara kihozta Aelousnak a csésze kávét, mire az öreg elmosolyodott, és csak ennyit mondott:

-         " Így már értem én is."

Majd lefordult a székről, és meghalt.

(…)

Clara megkérte egy hét múlva a tulajdonosokat, hogy az öreg lakását még pár napig ne pakolják ki. Nagyon megkedvelte a Aeolust, úgy érezte, maga az élet sugárzott belőle. Amikor rábukkant a hatalmas papírrengetegre, valami azt súgta neki, át kell rágnia magát rajta. Hónapokon, éveken átívelő erőfeszítés volt ez, de semmi eredménnyel nem járult; unalmas napok ezreinek akkurátus beszámolóját olvasta át, míg végül az oszlopok elfogytak, és Clara a kézirat végére nem ért.

Nem hitte el, hogy ennyi volt az egész; talán ez a hit is kellett ahhoz, hogy felfedezzen egy kicsi, polaroid fényképet, ami a papírrengetegben bújt meg, eddig észrevétlenül. Clara remegő kézzel emelte meg a kicsi, gyűrött képet, hogy aztán egyből el is ejtse.

Soha nem aludt még olyan nyugodtan, mint aznap este.