Minden szép, minden jó

Az újév első országon kívüli élményére szerencsére csak szűk egy hónapot kellett várni, a misztikus egybeesések kedvelőinek pedig azt is elárulhatom, hogy a mostani madridi repülőutamhoz képest napra pontosan egy éve (február 2.) épp egy isztambuli járaton üldögéltem. A madridi beszámolót most kihagyom, egy undok torokgyulladás ledöntött lábáról (egyéb okokkal egyetemben), s bár az angliai út is viszonylag békésen telt, egy posztot azért megérdemel.

Szóval, nagyjából tizenhét (!) éve, hogy utoljára a szigetországban jártam (Bristolban laktam pár hónapot), szóval joggal felejthettem el, hogy milyen undorító is az időjárás. Hideg. Párás. De a trabzoninál azért nehéz rosszabbat kitalálni.

Newbury nyugodt kisváros, bámulatosan egyedülálló jelzővel élve valódi ékszerdoboz, Londontól úgy 100 kilométerre. Még a szürke tónus is jól áll neki, magenta házzal pedig határozottan jó képet tud vágni:

Minden nagyon gondozott, a házak és az emberek láthatóan mind jómódúak vagy legalábbis nincs okuk a panaszra; az udvariasság már-már gusztustalan magasságokba emelkedett:  négysávos autóúton, látótávon belül nincs gyalogátkelő, de a kelet-európai gyereknek muszáj átmennie; hát egyből meg is állnak neki mindkét oldalon. Nem egy közel-keleti stílusú közlekedés, az biztos.

Szóval a newbury-i napok békességben telnek, falom az édességet és a háromszög-szendvicseket, miközben igyekszem a lábfejeimet és kezeimet melegen tartani kisebb-nagyobb sikerrel.

London ugye nem maradhat ki, a képes beszámoló is jobban mutat majd. Ha még valakinek rémlik, egy éve Isztambult a macskák városának neveztem; no, kis túlzással London a mókusoké, ezért illik is velük kezdeni:

A Hyde Park csak egy London neves zöld foltjai közül, egyébként szimpatikus dolog, hogy a város szíve rejti ezek többségét, így nem kell sokat keresgélni, ha már elegünk van az embertömegből. Ami bizony megesik; ráadásul annyira multikulti fővárosról beszélünk, hogy már-már az a furcsa ha valakit angolul hallunk beszélni, és nem spanyolul, olaszul, franciául, németül, törökül stb. Sok a duma, jöjjön valami populáris:

A népek úgy lógnak a rácson a Buckingham Palace előtt, csak hogy lekaphassák az őrváltást, mint az állatkertben az orángutánbébi ketrecénél. Szar lehet őrnek lenni, de a kötelező fotó az kötelező fotó:

Úristen, hömpölygő turistatömegek, meneküljünk! Gyerekekkel vagyunk, így csöbörből vödörbe, megtaláljuk London egyik legnagyobb játékboltját, csupán hat emelet; ezután már csak homlokzatokat tudok fényképezni a Regent streeten, ki tudja miért:

Mit mondhatnék? London szép és gazdag, és bár a "landmarkok" felére sem jutott idő, egy élmény volt. A szívemet viszont még mindig keletebbre kell keresgélni.

Nappal szembefotózni tök jó dolog, Trabzonban lőttem egy hasonlót; akkor is hangulata lesz a képnek ha saját magunknak akkor épp nem volt semmi különleges érzésünk, kedvenc jön tehát:

Bábeli...

Azt vettem észre az elmúlt félév alatt, hogy sokkal őszintébb vagyok, ha nem magyarul beszélek.

Hazatérve feljött a cserepadról a magyar az idegenlégiós helyére, és furcsa gondolatokat ébresztett bennem. Az angolom nagyjából egy megbízható közép és emelt közé lőném be, beszéd közben ritkán akadok meg, szóval nincs gond, no de! Miért írnék posztot?

Nyilván a magyar nyelvi szókincsem jóval gazdagabb, ebből fakadóan jóval érzékletesebben tudom kifejezni magam, kivéve ha nem egy meztelencsiga szintjén vegetálok. Azzal, hogy megválogatom a szavaimat -mert bőven van miből-, a "beszélő szándékom szerint" rengeteg

jelentése lehet annak, amit mondok. Az angolom nem így működik.

Kisebb szókincs, nincs idő a

szinonimákra, ezért azt mondom, ami elsőre eszembe jut. Így a beszélgetés érezhetően őszintébb, magamat is meglepem, milyen nyílt lapokkal játszom. Az otthon belénk nevelt gátakat az ilyen helyzetek -aránylag biztos idegennyelvi tudás mellett- egyszerűen kikezdik, semmissé teszik, majd körberöhögik.

Itthon vagyok, és pitiáner kommunikációs problémák miatt szenvedek, csak mert elegendő a szókincsem, hogy sokféleképp kifejezzem magam. Ezt a nyelv okozta impotencia-érzetet nagyon nem tudom hova tenni. Lehet, hogy a minimál törökömmel én lennék a világ legőszintébb és legboldogabb embere...