Minden szép, minden jó

Az újév első országon kívüli élményére szerencsére csak szűk egy hónapot kellett várni, a misztikus egybeesések kedvelőinek pedig azt is elárulhatom, hogy a mostani madridi repülőutamhoz képest napra pontosan egy éve (február 2.) épp egy isztambuli járaton üldögéltem. A madridi beszámolót most kihagyom, egy undok torokgyulladás ledöntött lábáról (egyéb okokkal egyetemben), s bár az angliai út is viszonylag békésen telt, egy posztot azért megérdemel.

Szóval, nagyjából tizenhét (!) éve, hogy utoljára a szigetországban jártam (Bristolban laktam pár hónapot), szóval joggal felejthettem el, hogy milyen undorító is az időjárás. Hideg. Párás. De a trabzoninál azért nehéz rosszabbat kitalálni.

Newbury nyugodt kisváros, bámulatosan egyedülálló jelzővel élve valódi ékszerdoboz, Londontól úgy 100 kilométerre. Még a szürke tónus is jól áll neki, magenta házzal pedig határozottan jó képet tud vágni:

Minden nagyon gondozott, a házak és az emberek láthatóan mind jómódúak vagy legalábbis nincs okuk a panaszra; az udvariasság már-már gusztustalan magasságokba emelkedett:  négysávos autóúton, látótávon belül nincs gyalogátkelő, de a kelet-európai gyereknek muszáj átmennie; hát egyből meg is állnak neki mindkét oldalon. Nem egy közel-keleti stílusú közlekedés, az biztos.

Szóval a newbury-i napok békességben telnek, falom az édességet és a háromszög-szendvicseket, miközben igyekszem a lábfejeimet és kezeimet melegen tartani kisebb-nagyobb sikerrel.

London ugye nem maradhat ki, a képes beszámoló is jobban mutat majd. Ha még valakinek rémlik, egy éve Isztambult a macskák városának neveztem; no, kis túlzással London a mókusoké, ezért illik is velük kezdeni:

A Hyde Park csak egy London neves zöld foltjai közül, egyébként szimpatikus dolog, hogy a város szíve rejti ezek többségét, így nem kell sokat keresgélni, ha már elegünk van az embertömegből. Ami bizony megesik; ráadásul annyira multikulti fővárosról beszélünk, hogy már-már az a furcsa ha valakit angolul hallunk beszélni, és nem spanyolul, olaszul, franciául, németül, törökül stb. Sok a duma, jöjjön valami populáris:

A népek úgy lógnak a rácson a Buckingham Palace előtt, csak hogy lekaphassák az őrváltást, mint az állatkertben az orángutánbébi ketrecénél. Szar lehet őrnek lenni, de a kötelező fotó az kötelező fotó:

Úristen, hömpölygő turistatömegek, meneküljünk! Gyerekekkel vagyunk, így csöbörből vödörbe, megtaláljuk London egyik legnagyobb játékboltját, csupán hat emelet; ezután már csak homlokzatokat tudok fényképezni a Regent streeten, ki tudja miért:

Mit mondhatnék? London szép és gazdag, és bár a "landmarkok" felére sem jutott idő, egy élmény volt. A szívemet viszont még mindig keletebbre kell keresgélni.

Nappal szembefotózni tök jó dolog, Trabzonban lőttem egy hasonlót; akkor is hangulata lesz a képnek ha saját magunknak akkor épp nem volt semmi különleges érzésünk, kedvenc jön tehát:

Madrid, a végtelen vidámság városa?

Habár az utazós blogra már nem írok, a madridi túrának mindenképp jár egy poszt itt, valamint az angol verzió hasábjain is. Habár lenne miről írni, nem bontom két részre főleg kényelmi okokból, de próbálom olvasható terjedelembe fogni az élményeket.

Az ötödikes földrajz órákról még halvány rémlik, hogy Spanyolország közepe rendkívül száraz, ezért a vízhiány gyakori probléma. A táj kopár, de ez már a gimis órák alatt elfelejtődött, amikor pedig már a gépen ültem, nyilván eszembe sem jutott. Épp ezért a hispán föld látványa meglepetéssel vegyes csalódottságot okozott: sivár holdbéli táj, legutóbb talán Iránban láttam az ország szívében utazva. A városokon kívül csak néhány elvétett szélerőmű javítaná a képet, hiába.

De azt sem állította senki, hogy Madrid a gyönyőrű tájról híres, arra ott van Granada, mondaná Elia és vele a legtöbb spanyol. Jól van, akkor szálljunk le, és lássuk az előnyöket!

A nyolcas, reptéri metró repít minket a városba, és bőven van időm, hogy rácsodálkozzak a metróhálózat méreteire. Az idén 25 éves metró (tehát az első vonalat '86-ban adták át!) 12 vonallal rendelkezik, ennek kb 3/4-e hosszabb mint a mi kék metrónk. Metróval tehát bárhova el tudunk jutni a belvárosban, s a külvárosok nagy része is megközelíthető... és erőt véve magamon, kihagyom a hasonlítgatást a magyar helyzettel.

Végre kiérünk az alagútból, az utcák látványa pedig akár Budapest is lehetne, legalábbis az adott kerületben. Késő este van, nem töltjük túl tevékenyen ezeket az órákat, majd holnap.

Túl sok turisztikai nevezetesség nincsen, viszont azt a keveset megpróbálák attraktívan találni, így az egy négyzetméterre jutó "vicces, beöltözött mesefigurák" illetve "vicces, szobornak öltözött bácsik" száma majd' meghaladja a turistákét. Szóval minden szép, süt a nap, sok az ember, nagy a hangzavar, de semmi extra.

Viszont minden hiányosságot pótol az atmoszféra. Madridban ugyanis mindenki mindig az utcákon van 0-24! Ez közel sem túlzás. A nagy utakon nem csoda, hogy teli bárokat találunk, és valószínűleg az utcákon több az ember, mint a házakban (talán a külváros ilyenkor lakatlan?). Viszont a tényt, hogy bármelyik kis utcában találunk legalább három bárt, ahol fürtökben lógnak az emberek, bizony számos magyar szórakozóhely foglalta imájába. Hát, a spanyoloknak megadatott, nekünk még várnunk kell.

De nem lehet parti az egész világ! Az éppen pár hete ott járt édesapám meg is jegyezte, hogy most már érti, miért vannak válságban, hiszen csak kajálnak és buliznak. Az igazsághoz én sem jutottam közelebb, viszont a kéregető száma lenyűgözően nagy. Elia szerint három éve kezdtek megjelenni, azóta pedig hatványozódnak: és ez még egy Budapesten edzett embernek is so

knak tűnik. Ráadásul a legtöbbje jól öltözött, látszik, hogy nemrég került ki az utcára.

Ha a spanyol nem partizik, eszik vagy panaszkodik a pénz miatt, akkor tüntet. A Sol tere egy rendkívül népszerű gyülekezési hely, Madrid Kossuth tere, ahol a fiatalok véletlenül éppen tüntettek egyet ottlétem alatt (Madrid manifestación, amúgy világméretú esemény, itthon is volt). A 21. század Woodstockja ez, 85% 20 év körüli, jó pár tízezer ember, és nem mellékesen átható fűszag terjeng a levegőben.

Az árakról nem sápítozok, legyen elég, hogy az értesülésem, miszerint Madrid háromszor drágább hazánknál, közel sem túlzás. Ezért túl sokat nem utaztunk a városon kívülre (semmit).

Üdítő különbség a spanyol és a magyar fiatal között, hogy míg mindkettő tud angolul, egyik sem tud beszélni, de a spanyol mer próbálkozni, miközben a magyar csendben maradna. Ez néha már hátrány is, ugyanis a spanyolok annyit beszélnek, hogy az már néha fájdalmasan sok egy magamfajta konzervatív, szűkszavú jópolgárnak (nem).

A tíz napom viszonylag eseménytelenül telt, hiszen a hangsúly nem az utazáson volt ezúttal. Ennek ellenére a hangulat, az élettel teliség ami átszövi a kb. 5 milliós fővárost, megvett kilóra. És ha elsősorban nem is ezért, de biztos, hogy még visszatérek!