komor szoba. asztali lámpa fénye világít meg egy kopott íróasztalt. görnyedt alak hajol egy papír felé, bőszen körmöl. az éjszaka már lassan hajnalba fordult, de a férfin nyoma sincs a fáradtságnak. a kis izzó gyönge fénye épp elég, hogy látható legyen az elképesztő mennyiségű papírhalom, ami az íróasztalt körülveszi. mindegyik stóc gondosan rendezve áll, nagyjából egyenlő közönként egy címke áll ki, rajta egy felirattal, például „1976. március 25.”, aztán nagyobb helykihagyással nagyobb címkék, ritkábban: „1998. ősze”. Minden oszlop tetején egy papírdarab, amire egy évszám van írva. megtalálni a roppant katalógus elejét lehetetlen feladatnak tűnik, pedig a szoba maga talán nincs is olyan nagy.
Aeolusnak az írás nagyjából olyan nehézséget okozott, mint másnak az alvás. A hasonlat persze sántít, hiszen Aeolus tulajdonképpen az alvás sem okozott nehézséget, történetesen azért, mert nem volt rá szüksége. Születésekor ez persze okozott némi hüledezést, de miután egy éves koráig folyamatosan kórházban tartották (ami alatt persze, egy szemhunyásnyit nem aludt) és egészségére mégsem volt panasz, orvosai végre hazaengedték. Hál’ istennek a család gyorsan elfogadta, hogy Aeolusnak nincs szüksége alvásra, a kisfiú pedig, ahogy cseperedett, kortársai közül kitűnt lenyűgöző testi erejével és szokatlanul magas intelligenciájával.
Aeolus eleinte nem tudta, mit kezdjen a hirtelen jött rengeteg szabadidejével. Háromévesen folyékonyan beszélt, öt évesen megtanult írni, és egy ekkor készült felmérés szerint tudása nagyjából egy tíz évesének volt megfelelő. Szülei persze igyekeztek őt lekötni, de soha nem bírták energiával. Hiába küldték el hajnalban a piacra, hiába maradtak fenn vele éjszakába nyúlóan meséket olvasni, játszani; az ő fáradékonyságuk továbbra is emberi szinten maradt. Aeolus hamar felismerte, hogy nem hibáztathatja őket, ezért elhatározta, hogy majd elfoglalja ő saját magát.
Hamar megismerte a város Aeolust, aki napközben az iskolában, délután barátaival, éjszaka pedig raktári munkásokkal, fuvarosokkal múlatta idejét. Volt egy kifejezetten kedves öreg fuvaros, Gagnus, akivel nagyon összebarátkozott az ifjonc Aeolus. Minden éjszaka a térség városai közt szállítottak ezt-azt, a fáradt Gagnust pedig Aeolus szórakoztatta rövid elbeszélésekkel, amiket a városi könyvtárban olvasott napközben. Egyszerű ember volt Gagnus, nem beszélt sokat; de volt benne valami végtelen bölcsesség, ami egyből megbabonázta Aeolust. Nem az a fajta tudás, amit az ember csak úgy megtanul a könyvekből vagy a tanároktól; maga az élet sugárzott az öregből. Egyszer azt mondta: „Annyian vitatkoznak az életről. Neves akadémikusok és professzorok, gondolkodók igyekszenek rálelni a nagy igazságra. De nem érzi át egyik sem az élet valóságát. Azt, hogy kinyújtod a kezed (ilyenkor mindig az éjszakai hűs levegő láthatatlan testébe fúrta ujjait), és ott folyik minden, ami fontos. Azt, hogy lélegzel egyet (…), becsukod a szemed, és okosabb vagy mindennél és mindenkinél.”
Aeolus okos volt, de sokáig nem értette, mit akart mondani Gagnus. Napközben gyakran szuszogott hangosan, az ég felé bambulva, miközben ujjai görcsösen markolták a semmit.
A megvilágosodást aztán egy januári éjszaka hozta meg, amikor hazafele zötyögtek Gagnus öreg teherautójával a sötét autóúton. Gagnus a szokásosnál is fáradtabb lehetett, mert egyik fényszórója már előző éjszaka óta csak pislákolva működött, de az öreg elfelejtette kicserélni. A véletlen és a szerencse cinikus összjátéka úgy hozta, hogy amikor a sofőr figyelme a mélyponton járt, a fényszóró megadta magát és kihúnyt; az emelkedő végén pedig egy kamion jelent meg. Aeolus megérezte, hogy valami nincs rendjén, elkezdte kérlelni Gagnust, hogy húzodjon le, mert túl a kamion mintha túlságosan is feléjük mutatnának, de az öreg csak megmosolyogta.
Aeolus nem hallott csattanást, nem érzet becsapódást se. Nem látta, amikor a kamion frontálisan a teherautóba szaladt, teljsen összegyűrve azt; így arra sem emlékezhetett, amikor a kemény fémváz őt és a sofőrt keményen az ülésbe tolta.
A kiérkező mentősök hamar kiszabadították a bennrekedteket, de a rohammentő csak egy testet szállított a kórházba.
Évekkel később Aeolus így emlékezett vissza:
„1965. január 23.: Ma 5 éve a balesetnek. Még soha nem írtam róla egy szót sem. Viszont ma, ahogy a friss virág díszítette sírra néztem, meggondoltam magam. Amikor magamhoz tértem a kórházi ágyamon, apám és anyám mellettem aludtak. A szoba kisebb dzsungellé változott a rengeteg virágtól és buxustól, amit a város lakói küldtek, de ez mit sem vigasztalt. Elkezdtem kiáltozni Gagnus után, amire szüleim felébredtek. Azt mondták, Gagnus meghalt. Ez arcátlan hazugság volt, lerántottam magamról a takarót és leugrottam a padlóra. Nem tudtam ugrani. Az arcomra estem, és hitetlenül meredtem térdcsonkjaimra, amiken két fehér kötés éktelenkedett. Beszaladt a nővér, mint valami ostoba drámában, és felsegített apámmal az ágyra. Nem akartam már szuszogni, vagy a levegőt markolni. Az élet hazug, az élet becsap. Ha a lábaimat elvette, vegye a kezeimet is, de adja vissza Gagnust. Büszkén ültem az ágyban; de egy szót nem szóltam többé.”
Aeolus aznap elkezdett írni. Nem érdekelte többé az iskola, sem a barátai, sem a családja. Dühösen elutasította a műlábakat és a tolószéket is; csupán papírt és ceruzát kért.
Huszonhat éves volt, élete egy másik történetben most ért volna delelőjére talán; a valóság azonban sokkal egyszerűbb volt. Anyja már két éve halott volt, apja pedig egy ritka betegség miatt állandó kórházi gondoskodásra szorult. Egyedül bérelt egy ócska belvárosi szobát egy kávézó felett, megélhetését pedig fordítói munkával fedezte a helyi könyvkiadónál. Végre hagyta magát rábeszélni a műlábakra, így ha lassan is, de mankóval járta a belvárost.
Éjszaka pedig írt. Mindent, amit látott, hallott, szagolt, érzett. Egész éjszaka jegyzetelt az előző napról, például „Maria asszony elfelejtette meglocsolni a középső muskátliját” vagy „az Igrek blvd és a Torion találkozásánál, a szatócs boltja előtt egy macskakő kilazult” sőt néha „az új péksegéd túrja az orrát; nem vehetsz több Gotcher kenyeret”. Aeolus tehát feljegyzett mindent, amit tapasztalhatott egy nap alatt. A várost soha nem hagyta el, de így is bámulatosan hosszú elbeszélések kerekedtek ki még az unalmasabb napokból is. Írásairól senkinek nem beszélt, már így is különcnek nézték mindenütt.
65 éves szülinapja pont olyan egyszerűen indult, mint a többi napja, azt leszámítva, hogy mind az ő élete, mind a mi történetünk- fordulóponthoz érkezett.
Clara kihozta Aelousnak a csésze kávét, mire az öreg elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
- " Így már értem én is."
Majd lefordult a székről, és meghalt.
(…)
Clara megkérte egy hét múlva a tulajdonosokat, hogy az öreg lakását még pár napig ne pakolják ki. Nagyon megkedvelte a Aeolust, úgy érezte, maga az élet sugárzott belőle. Amikor rábukkant a hatalmas papírrengetegre, valami azt súgta neki, át kell rágnia magát rajta. Hónapokon, éveken átívelő erőfeszítés volt ez, de semmi eredménnyel nem járult; unalmas napok ezreinek akkurátus beszámolóját olvasta át, míg végül az oszlopok elfogytak, és Clara a kézirat végére nem ért.
Nem hitte el, hogy ennyi volt az egész; talán ez a hit is kellett ahhoz, hogy felfedezzen egy kicsi, polaroid fényképet, ami a papírrengetegben bújt meg, eddig észrevétlenül. Clara remegő kézzel emelte meg a kicsi, gyűrött képet, hogy aztán egyből el is ejtse.
Soha nem aludt még olyan nyugodtan, mint aznap este.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése