Majális II.

A szerdai nap förtelmes meglepetést tartogat. Nalan nem mehet haza, csak egy másik országon át, ez mind a romániai, mind a magyarországi török konzul ítélete. Hosszú vakáció elé nézünk tehát.

Mentegetőzés: az utazás ezen szakasza alatt a morálunk olyan hullámzó volt, hogy a fényképezőgép igen ritkán került elő.

No, szerda reggel van tehát, Eglét, a litván lányt feltesszük a Debrecenre tartó vonatra, elmorzsolunk pár könnycseppet könnyű hazaútjáért siránkozva, majd veszünk két jegyet Aradig.

Mielőtt továbbmennék, szeretnék néhány szót szólni általános iskolai földrajz oktatásomról. Rosszat szólnék, de magamat is okolhatom, hogy nem tudom, Arad van-e délebbre vagy Temesvár, vagy hogy Subotica tényleg Szabadka-e. Mindenesetre tény, hogy amíg az aradi plázában nem jutottunk életmentő térképhez, csak átkoztam magamat és alulképzettségemet.

Nagyváradtól eltérően Aradon alig beszélik a magyart, segítőkészségből viszont (ahogy az egész út során) jelesre vizsgázik Románia. A terv adott: keljünk át a szerb határon, majd a magyaron minél hamarabb. Térképünk birtokában viszont hamar kiderül, Arad haszontalan megálló, így még elkapjuk a temesvári vonatot (ami persze Pestről jön...).

Temesvár szép, legalábbis az északi állomás és környéke alapján. Késő van, bűzlünk és fáradtak vagyunk, ráadásul a nyugati átkelők felé se busz, se vonat nincs- másnap sem. Belenyugodva sorsunkba, meghozzunk első komolyabb anyagi áldozatunkat: motelszobát veszünk ki az éjszakára. Az érzés, hogy meleg zuhany, friss kaja és puha ágy vár ránk, páratlan; de nyomába sem érhet annak, amikor kipakolom az értékeimet a zsebeimből. Tudni kell, hogy görcsösen féltem mindenemet, ha nem oldaltáskával utazom, ezért minden a zsebeimben lapul. Felszabulunk tehát, én és a zsebem:

Másnap kora reggel kelés. Stopp, nincs mese. Comlosu Mare a határátkelő neve, és piszok nagy szerencsével az ötödik (!) autó elvisz egészen a határig. Viszlát, Bye, Szia satöbbi; kicsit gyanús azért, hogy senki nincs az átkelőn, de, mondjuk magunknak ez biztos csak gyalogosoknak van. Nyilván nem, de mielőtt jön az esemény, íme, életem legkompromittálóbb képe, a román határt már, a szerbet még nem átszelve. Ja, illegálisan.

Sétálunk nyugodtan, üdvözöljük a Szerbia táblát, majd keressük a határőrség épületét. Egy látszólag üres ház mellett elhaladva kiabálásra leszünk figyelmesek: egy őr fut felénk, hadonászik és irtó kétségbeesett fejeket vág. Jól van pajtás, csak a pecsétért jöttünk! Gondolom én. Ő beparancsol az épületbe, döbbent katonák közé. No, mi van, ennyire ritka vendég erre két turista?

Igen. Az átkelő ugyanis -a térképnek ellentmondva- zárva van.

Három és fél óra üldögélés után (őrizetnek híjják, vécére is csak kísérővel mehetünk) vidáman jelentik: átmehetünk Szerbiába. Csakhogy... megjelenik a román határőrség (13 órakor, román i.sz.), akik kevésbé lelkesek: autóba ültetnek, és szépen a másik határváros, Jimbolia (minden Jim olvasóm a markába nevethet) kapitányságára visznek. Nem szaroznak, lediktáltatják velünk utunk minden pontját, műfajilag MTI-távirat stílus, blogposzt terjedelem, ők deklarációnak, én pedig szívásnak hívom. Majd Martin Tanár Úr jövőre tantíhatja Műfajismereten. A legrosszabra számítunk, amikor megtörténik a csoda- elengednek. You can go to Serbia now, mi pedig elstoppolunk a határig. 

Aha, stoppolnánk, ha lenne autó: szóval 4 km gyalog, az itteni pusztaság mellett a Hortobágy kismiska. Utolsó 500 méterre mégis felvesz egy szerb házaspár, a határon átjutni pedig felemelőbb érzés azóta, hogy Szauron megbukott Középföldén. 

Srpska Crnja városánál ideálisabb nevűt nem is találhat az, aki szerb nyelvtörőkkel akarja elütni az idejét, innel hamarosan abszurd autostoppban részesülünk: Nalan nagy örömére egy muszlim albán cukrász egészen Kikindáig elvisz minket. Itt már nem csak törik a magyart, hamar egy Horgas felé tartó járaton találjuk magunkat, ahonnan egy általában (bevalottan) gyanús egyéneket furikázó taxis egészen Szegedig visz. Rá várva, így festek, amikor a remény szikráját kutatom (meccsoda képalírás ez is...):

Szegedről csak reggel indul Egerre busz, de ekkor már a motel miatt sem panaszkodunk, mert végre otthon vagyunk. Zárszóként csak annyit, hogy -habár úgy tűnhetetett- a vonatok, buszok, stoppok váltása nem ment csak úgy pikk-pakk. Nem egyszer kellett kilométereket kigyalogolni egy-egy városból, hogy aztán totál reménytelenül álldogáljunk a román vagy szerb pusztaságban. Nem önsajnálat (azt ínséges idők posztjaira szánom...), csak somma ez. Továbbá megkockáztatom, hogy minden második sofőrünk élete megérne egy- egy blogposztot; talán majd egyebek közt arról is szólok. De nem most.

11-kor délben két boldog ember tipegett haza, egy rendhagyó Majális után. Jövőre, ugyanitt?

Majális I.

Soha életemben nem csináltam semmi izgalmasat Majáliskor.

21-szer volt igaz ez az állítás, most huszonkettedjére megcáfoltam. Kis beszámoló az elmúlt napokról a teljesség igénye nélkül.

Mit tesz a főiskolás, ha egy szabad hétfő és kedd hullik az ölébe, szakdolgozata leadva, szigorlat pedig csak hónap végén lesz? Utazik. Jó, lehet hogy a többség iszik, partizik vagy csak egy parkban terpeszt naphosszat (nem mintha én nem tenném néhanapján), de mi inkább  utazásra adtuk a fejünket. A célpont Nagyvárad, oda stopp, vissza stopp plusz vonat, egy feltétel van csupán: szerda estig érkezzünk meg. Ha tudom, hogy Eger helyett Temesváron töltöm május 2.-át, lehet hogy el sem hagyom drága városom; de kasszandrai jóstehetségem még nincs, ezért mit sem sejtve sétáltam bele a sors (sic!) csapdájába.

Az út első feléről csak annyit érdemes tudni, hogy forró és hosszú. Illetve, hogy 33-asnak hívják Magyarország, ha nem a világ leg-stoppos-utálóbb útját. A Hortobágy perzsel 35 fokkal, 6 autóval jutunk el Debrecenbe, 6 óra alatt. A kilátás pedig:

Innen Derecskére vezet az út, ahol a teljes reménytelenség aljas csalásra késztet: buszozunk Berettyóújfaluig. A nap ekkor már lemenőben, ami vizünk volt, vagy felforrt, vagy taktikusan beleépült a flakon oldalába. A határ karnyújtásnyira, a velünk szemben tanúsított jóindulat viszont mérföldekre. Aztán mégis szerencsénk van, egy régi zsigulival zötyögünk át (vélt) végállomásunkra, Nagyváradra (románul Oradea).

Fontos oldaljegyzet, az izgalom kedvéért nincs a szövegbe beépítve:
Török útlevél+magyar tanulói vízum+Romániába belépés=Tranzit pecsét. Jelentés: Mo.-ra visszamenni csak egy másik országon keresztül lehet.

No, tehát megérkeztünk. A couchsurfingről már nem egyszer zengtem ódát, most sem hagyhatom ki, milyen tökéletes vendéglátóink voltak, egy fiatal pár és kisfiuk személyeikben. A babát Péternek hívja, ez indokolja hogy ennyire fotóznivalóan szép legyen:

Nagyvárad a központot leszámítva egy árnyalatnyival szegényebb mint a magyar nagyvárosok, de nagyon zöld és rengeteg az ember. Hülye hasonlat? Korántsem. A sétálóutcán ugyanis olyasmivel találkozunk, amellyel itthon még a Vácin sem: minden kávézó, étterem tele van vendégekkel. Nem, nem sparos kefírt rozskenyérrel majszoló nénikkel; sok és sokat fogyasztó emberrel.

A központ szép, de talán a nap is okolható, hogy túl sok kép itt nem készült; a japán társadalom nyilván kivetett volna magából rég. Itt van azért néhány:

És ha már virágzó vendéglőiparról áradoztam, a Laktobar nevű csodával képesítem is szavaimat (egriek kedvéért: felturbózott Jaffa):

Lehetetlen mindet lekapni, olyan sokféle dekoráció van a falbafúródott kocsin át a kazettás lámpán keresztül a léggitárig, de itt van egy kedvencem:

És itt készült ez az Amélie-utóérzet is:

Este hullafáradtak vagyunk, egy kis sörözgetés még egy alternatív kocsmában, aztán szundi. Itt véget is ér az első rész, a kaland azonban csak ezután kezdődött; illegális határátkelés, Románia és Szerbia, motelek, vér, pénz és nők a következő részben!

Forrás

Lassan két éve, hogy két kollegina (bocsánat, utálom a szót, de ez a legjobb gyűjtőnév most) is bőszen ajánlgatja a Forrás c. filmet. Viki, mert szeretem a sci-fiket és Alma, mert szeretem Rachel Weiszt. Hölgyeim, köszönöm a noszogatást, most végre megnéztem; vélemény, filozofálgatás.

A forrás jó film. A legjobb benne az, hogy hagyja a nézőt gondolkodni, kibogozni a történet kusza fonalait. Néha talán túl szirupos is, és épphogy súrolja a túlcsordulás határát, bár nekem Pete Jackson Komfortos Mennyországa is tetszett...

Mi a különleges egy kopasz, fához suttogó Hugh Jackmanben, meg egy könnyes szemű Rachel Weiszben? Drámából Amerika már túl sokat is kreált, de most mégis tud újat mutatni. Még ha a történet kerete nem is nóvum, olyan atmoszférája van a Forrásnak, ami leülteti a nézőt... Nincs is kedvem kritikát írni róla. Szép, és kész.Clint Mansell a Rekviem egy álomértban már bizonyított, most is telitalálat:

Felbuzdulva az eredetiségén, gyors pillantást vetettem a rendező várható filmjeire:

The Wolverin
Robocop
Noah

És el is pattant a hócipőm, betelt a cérna, és elszakadt a húr. Ostoba rendezők, csináljátok meg az ikszedik folytatást, remake-et, mert többre nem telik sem a tehetségetekből sem az egyéniségetekből. De hagyjátok már meg nekünk azokat, akik még szeretnének mozit is csinálni, nem csak pénzt.

Jöhet a Forrás 2. :)

Beri Vervó

Tudom, hogy az utóbbi időben vagy nem írok semmit, vagy amit igen, az elfogadhatatlan szutyok, így hát talán elnézik, hogy nem lenne szívem megtörni a dicsfény övezte, büszke sorozatomat. 

Régen, nagyon régen, talán két éve is már, amikor úgy gondoltam, ha nagyon sokat iszom és a billentyűzet kellő közelségben van tétova kezeimhez, abból nagyon érdekes és tanulságos dolgok fognak születni. Az utóbbi időben csak annyi változott, hogy az alkohol és a betűk konstellációja megvált egymástól, és biztos távolságban folytatják pusztító tevékenységüket testemen és szellememen egyaránt.

Szóval, mielőtt végképp elkalandoznék érdektelen történetemtől még érdektelenebb történetek felé, elmondom, miért is akartam pár pillanatra nemes figyelmüket hívni. Fel. Ide. 

Gyakran előfordult, amikor az ital legnemesebbike (ti. bor) fátylat, mit fátylat, vastag takarót borított tudatomra, elkezdtem véletlenszerűen nyomkodni a billentyűket. Ez persze nem csak az ujjbegyek munkája volt, buzgón csapkodtam tenyérrel, ököllel, alkarral, sőt, néha fejjel is a betűket. Az olvasó riadalmára reagálva gyorsan hozzátenném: finom, kecses mozdulatok voltak ezek, mindenféle ártó szándék nélkül, csupán némi extrém alkotóvágyból származtathatóak. Hosszú percek teltek gondos püföléssel,  a bor áztatta torokból felszakadó, elégedett nyögések pedig bizarr, de izgató körítést adtak a nem mindennapi eseménynek.

Joggal vethetik fel: mi a ménkü értelme van ennek? No, ez időben nem egy regényen tevékenykedtem, hanem meglehet, kettőn is. De súlyos válság tépázta alkotói munkámat: a főszereplő neve az Istennek se' akart megmutatkozni. Napokon át vajúdtam, hogy megszülethessen A név, de rá kellett döbbennem: látszatterhességemből csupán undok szörnyszülötteket segíthetek a világra, így fordultam a fent kifejtett nemes metódushoz.

Nem sikerült. Akkor elbuktam. Megoszthatnám az összes sort, amit akkor leütöttem, de kétlem, hogy bármi szórakoztató lenne abban, hogy iusdbfvuovúőúvúeüvnnbnvnfojvfj (itt azért megjegyezném, valami neoavantgárd prózának még meg is felelhetne). A történet akkor véget ért, viszont ma  új fejezetet nyithatok. Humoros kedvemben, kortársaimmal folytatott csevegésem során (úgyis mint: csoportos Facebook-beszélgetés csopitársakkal) lustaságomban megemlítettem, hogy 

"vsodivfvöpoeirveorvperüőőőővsdnniherzogcsillaibwifvberivervőúerbúvre"

Az alábbi instrukcióval: egy tanár elbújt a betűk közt. keresd meg gyorsan! Mielőtt rámutatnánk az egyértelmű megfejtésre, időzzünk el a szöveg utolsó harmadán. Segítek: "berivervőúerbúvr". Adta magát, hogy az alternatív megoldás primitív feladványomra "Beri Vervő". És ez, kérem szépen, történelmi pillanat a véletlenszerű névalkotások (nem véletlenül) íratlan történetében. 

Beri Vervő neve viszont ostobán hangzik, és habár francia kiejtés szerint helyesen a fene tudja, hogy kéne írni, valamiféle angol-francia egyveleget kreáltam, és így látta meg a napvilágot Berry Vervaux (kis csalással tehát beri vervó). Berry nemesi származású férfiember, aki egy kicsit megkésett a jelenkorhoz képest, mind modorban, mind nyelvezetben, de azért valahol szeretetreméltó.

Balatony tehát nincs egyedül többé. Na, érthető már?

Kiköpnelek
egy rohadt erzes sem vagy
megis terrorizalsz.

nem szeretlek
megis letezel
elfelejtenelek
megis kisertesz

utallak amiert vagy s utallak
ego amiert lettel
szep es eros
önnös es figyelmetlen-

semmi mas
de a hajnal fenye
mast hoz,
pajtas

ragyogo kelyhet,
benne szerelem.

de te mint moho muvesz
tobbet kivansz;

s a szerelem elvesz...

Nem szeretem Christian Bale-t

Christian Bale-t, amióta világ a világ, és főleg, amióta színész, nem bírom elviselni. Hogy ne legyen a vád olyan megalapozatlan, rittyentek egy rövid posztot véleményem alátámasztására, ha a szakdolgozatomnak már amúgy is a végén járok. A fő teóriám az, hogy Bale csak olyan filmekben játszik, ahol érvényesülhet önimádata. Ebből azt is következtethetjük, hogy nem akar meghalni egyszer sem; és ha megnézzük a filmográfiáját, ez be is jön (helye-közel):

Amerikai pszichó (2000): Talán ez áll személyiségéhez legközelebb. A tökéletes külső egy idegbeteg személyiséget takar, és ez mintha a valóságban is igaz rá: a Terminátor 4 forgatásáról már jól ismerjük a felvételt, ahol egy szerencsétlen asszisztenssel kiabál perceken át.

A gépész (2004): Ez az a szerep, ahol a legközelebb áll Bale ahhoz, hogy egóját és méltóságát feladja, ezért mintha ki is lógna a listáról.

Batman filmek (2005-2012): Ezt ugye nem kell magyarázni? Ismét egy milliomos, elismert ember, aki bónuszban még szuperhősködik is, egója gyakorlatilag törhetetlen (és nem kifogás az sem, hogy ő egy "sötét lovag"; ki ne akarna Batman lenni?).

A tökéletes trükk (2006): Egy film, ahol úgy fest, a rövidebbet húzza végre Bale, Jackmanben pedig méltó legyőzőjére talál. Fel is akasztják, erre kiderül, hogy kettő van belőle. Én meg beledőlők a késembe. Ezt az embert nem lehet megölni a filmvásznon!

Terminátor: megváltás (2009): Egyre közelebb kerülünk a történelmi pillanathoz, de mégsem. John Connor megmenti a világot, végre halálosan megsebesül, de amikor elégedetten hátradőlnék, na ugye, meghalt Bale, kap egy szívet a spanjától.

A harcos (2010): Legkevésbé ellenszenves figurája amióta színészkedik, de mellékszereplőként nyúlja le a filmet a forgatókönyvtől és a főszereplő Mark Wahlbergtől. Ez persze csak részben fakad az önimádatából. Meghalnia itt  nem kell.

Nem tudom, soroljam-e még. Tehetségét a hülye akarná megkérdőjelezni, de kb. úgy vagyok vele, mint Tarantinóval: persze, istenadta meg anyámkínja, de nincs benne elég alázat ahhoz, hogy a közönségért éljen. Ezért csak magáért játszik, fogy le, hízik, stb. Hátha Nolan megöli a Batman záróepizódjában.

Utazás a gerincem körül

Eldöntöttem, hogy gondosan dokumentálom -a mai kórházlátogatásom után-, hogy mi a fészkes fene történik a hátammal.

Eljutottam ugyanis oda (szakembert idézve) hogy "ezt visszafordítani már nem lehet". Nem kell megijedni, a napjaim pont annyira vannak megszámlálva mint minden embernek a Földön.

A gerincem el van ferdülve, ez pedig nagyban köszönhető a lassan 10 éve hordott táskámnak (lásd itt). Most engedjetek meg egy szentimentális kitérőt...

... Mert lehet, hogy tárgyakhoz ragaszkodni nevetséges, de ez a kis barna izé mindenhova elkísért. Még Iránba, a két hetes útra is őt vittem, igaz szétfeszítette a hasát a sok ruha, nekem pedig a hátamat vette igénybe, így nem csoda, ha most így nézek ki:

Ha annyira még nem lenne látványos, itt egy távoli:

Szóval a hülye is látja, hogy valami nem stimmel. Hogy cserébe mit kéne csinálom? Nem focizni, súlyzózni, bicajozni, csak úszni és gyógytornázni és a kis táskát nem hordani...

Persze ezt kórház nélkül is elmondja a háziorvos, nem? Nem. Mert én baleseti ambulanciára mentem a fájós hátammal, így viselnem kellett a következményeket: ide-oda tologattak ágyban fekve, tolószékben ülve, miközben infúzió lifegett a jobb vénámból. A kórház egész otthonos, de engem a kevéssé otthonos, fűtetlen szobába toltak helyhiány miatt, itt töltöttem el úgy két-három órát. Ja, mi volt az ajtóra írva?

Aztán jött a nővérke, hogy elnézést de doktor úr épp újraéleszt, hát jó, én várok a kis műanyagcsővel a vénámban (bocs, nem bírom az ilyesmit). Doktor úr jön blazírtarccal tíz perc múlva, kérdem: mi a helyzet, sikerült? "Á, dehogy. Öreg volt már. Na szóval a hátának nagyobb baja nincs..."

Ismét szentimentális hangulatba kerültem, a nővérke igazán kedves, azt mondja, ne vegyem a lelkemre. Hát nem fogom, de azért furcsa tapasztalat volt. Nem szeretnék úgy meghalni hogy az orvosom tíz perc múlva már egy huszonéves gerincpanaszaival foglalatoskodjon...

Ennyi, egyelőre. A hátam fájni fog, és most jön a színe-java az egri létnek. Szakdolgozat, szigorlat és záróvizsga! Éljen!

Eltűnődtem hazafele jövet... talán tényleg egy elkülönítőre lenne szükségem...