Beri Vervó

Tudom, hogy az utóbbi időben vagy nem írok semmit, vagy amit igen, az elfogadhatatlan szutyok, így hát talán elnézik, hogy nem lenne szívem megtörni a dicsfény övezte, büszke sorozatomat. 

Régen, nagyon régen, talán két éve is már, amikor úgy gondoltam, ha nagyon sokat iszom és a billentyűzet kellő közelségben van tétova kezeimhez, abból nagyon érdekes és tanulságos dolgok fognak születni. Az utóbbi időben csak annyi változott, hogy az alkohol és a betűk konstellációja megvált egymástól, és biztos távolságban folytatják pusztító tevékenységüket testemen és szellememen egyaránt.

Szóval, mielőtt végképp elkalandoznék érdektelen történetemtől még érdektelenebb történetek felé, elmondom, miért is akartam pár pillanatra nemes figyelmüket hívni. Fel. Ide. 

Gyakran előfordult, amikor az ital legnemesebbike (ti. bor) fátylat, mit fátylat, vastag takarót borított tudatomra, elkezdtem véletlenszerűen nyomkodni a billentyűket. Ez persze nem csak az ujjbegyek munkája volt, buzgón csapkodtam tenyérrel, ököllel, alkarral, sőt, néha fejjel is a betűket. Az olvasó riadalmára reagálva gyorsan hozzátenném: finom, kecses mozdulatok voltak ezek, mindenféle ártó szándék nélkül, csupán némi extrém alkotóvágyból származtathatóak. Hosszú percek teltek gondos püföléssel,  a bor áztatta torokból felszakadó, elégedett nyögések pedig bizarr, de izgató körítést adtak a nem mindennapi eseménynek.

Joggal vethetik fel: mi a ménkü értelme van ennek? No, ez időben nem egy regényen tevékenykedtem, hanem meglehet, kettőn is. De súlyos válság tépázta alkotói munkámat: a főszereplő neve az Istennek se' akart megmutatkozni. Napokon át vajúdtam, hogy megszülethessen A név, de rá kellett döbbennem: látszatterhességemből csupán undok szörnyszülötteket segíthetek a világra, így fordultam a fent kifejtett nemes metódushoz.

Nem sikerült. Akkor elbuktam. Megoszthatnám az összes sort, amit akkor leütöttem, de kétlem, hogy bármi szórakoztató lenne abban, hogy iusdbfvuovúőúvúeüvnnbnvnfojvfj (itt azért megjegyezném, valami neoavantgárd prózának még meg is felelhetne). A történet akkor véget ért, viszont ma  új fejezetet nyithatok. Humoros kedvemben, kortársaimmal folytatott csevegésem során (úgyis mint: csoportos Facebook-beszélgetés csopitársakkal) lustaságomban megemlítettem, hogy 

"vsodivfvöpoeirveorvperüőőőővsdnniherzogcsillaibwifvberivervőúerbúvre"

Az alábbi instrukcióval: egy tanár elbújt a betűk közt. keresd meg gyorsan! Mielőtt rámutatnánk az egyértelmű megfejtésre, időzzünk el a szöveg utolsó harmadán. Segítek: "berivervőúerbúvr". Adta magát, hogy az alternatív megoldás primitív feladványomra "Beri Vervő". És ez, kérem szépen, történelmi pillanat a véletlenszerű névalkotások (nem véletlenül) íratlan történetében. 

Beri Vervő neve viszont ostobán hangzik, és habár francia kiejtés szerint helyesen a fene tudja, hogy kéne írni, valamiféle angol-francia egyveleget kreáltam, és így látta meg a napvilágot Berry Vervaux (kis csalással tehát beri vervó). Berry nemesi származású férfiember, aki egy kicsit megkésett a jelenkorhoz képest, mind modorban, mind nyelvezetben, de azért valahol szeretetreméltó.

Balatony tehát nincs egyedül többé. Na, érthető már?