2013. február 26., kedd

Adj időt!

Minden reggel ugyanazon az úton járok munkába. Ugyanazok a kanyarok, házak, ugyanaz a Fekete-tenger, ugyanazok a lámpák... Csupán tíz percig tart, de mégis megpróbálom a lehető legjobban kihasználni. Amikor utazom, olyan érzésem van, tényleg csak magam vagyok a gondolataimmal. Munkában ülni és pötyögni ezeket a sorokat sokkal kevésbé szabadabb érzés mint amit ma tapasztaltam idejövet.

Szóval van ez a lámpa valahol félúton. Kis számláló segíti a forgalmat, meddig tart a piros, mikor jön már a zöld, stb. Mint ahogy mindig, most is zenét hallgattam, s az álmos reggelen jobb dolgom nem is volt a lámpa visszaszámlálójának követésénél.

Tehát épp valami Massive Attack ment, így akarva-akaratlanul is megpróbáltam az ütemet összeegyeztetni a számlálóval. És nem igazán ment. Az agyam a zene ritmusát követte, így amikor a a számláló "kiesett" a zene üteméből, azt a látszatott keltette, hogy egyes másodpercek hosszabbak mint mások. Így az embernek egyszersmind az a hülye érzése támadt, hogy az idő folyása egy kaotikus, csapongó dolog, amelyet csak az agyunk próbál valahogy nemlétező medrében tartani.

Nyilván illuzió az egész, de mégis elmereng rajta az ember, ha még munkába érés előtt van öt perce. Már megint Weöres Sándort kell elővennem ha időről van szó:


Tapasztalod a napok és évszakok váltakozását: ez a külső idő,
melyet az óra egyenletes mozgásával mérhetsz.
Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak változását: ez a belső
idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan,
hol lassan múlik.
Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy
változó jelenségeik a változatlan létezésre árnyék-csipkékként
rávetődnek.

Ez az egész idő dolog egy nagy vicc. Hatéves korom óta bele lettem szuszakolva egy  kényelmes, de annál is határoltabb rendszerbe, ahol az év szeptembertől júniusig tart, a nyár a pihenésről és a következő lépés kiagyalásáról szól. És bármilyen nevetséges is, de 13 évnyi iskolapad után amikor először rendelkezhetnék úgy az időmmel, ahogy csak akarok, nem bírok elszakadni a sémától. Júniusig dolgozom, aztán hazamegyek, és kiötlöm mihez kezdjek a következő évben.

Azt hiszem felnőni azt is jelenti: érteni és kezelni az időt. Igazából tökmindegy hogy különösebb terv nélkül lézengsz a jelenben, vagy nagyravágyó álmokat kergetsz nap-mint-nap, ameddig van egy saját percepciód az időről. És épp ezért mindegy is, hogy a másodperc milyen tempóban mászik tovább, a belső (weöresi) idő az egyetlen, amit meg kell tanulnuk idomítani.

Egy éve sem, hogy egy hideg egri éjjelen részegen dülöngéltem hazafele a négysávoson. Valamiféle megmagyarazhátatlan okból kifolyólag a telefonom diktafonjára monologizáltam az idő relativitásáról, miközben minden második fát megölelgettem(?). De akármilyen mélyen is úszkáltam az alkohol delíriumában, világosan emlékszem a dilemmára. Nagyjából 30 perc a hazaút, még részegen is. Ezt az utat tényleg csak rajtam múlik, hogyan járom be, vagyis úgy osztom be az időmet ahogy akarom. Soma otthon alszik, ezért neki nem fog feltűnni, ha egy, kettő vagy öt óra alatt tenném meg az utat. Ami azt illeti, senkinek nem tűnne fel mi történik velem, épp ezért az idő teljes jogú uraként érezhettem magam. És talán ezért is álltam meg fákat ölelgetni. Mert kurvára mindegy volt, mihez kezdek az időmmel.

Elégedetlen állat az ember, amikor be van osztva az ideje, több szabadságért sír, amikor pedig eléggé szabad, több elfoglaltságért sóvárog. Életem dióhéjban. Épp ezért lesz a következő tetoválás ehhez kapcsolható (bár anyukám azt ajánlotta írjam ki magamból ahelyett, hogy magamra varratnám; hát kiírni nem volt elég sajnos):



A posztot pedig egy teljesen ide nem illő Godard-idézettel zárnám (Bolond Pierrot-ból):

"Egy nagy kérdőjel vagyok, a Földközi-tenger horizontja fölött lógva."

Pijeresítve:

"Egy kis kérdőjel vagyok, mélyen a Fekete-tengerbe mártva."


2013. február 6., szerda

Örményország, turistaszemmel

A poszt kétrészes, első ízben egy szokásos beszámoló arról amit láttam. A második poszt majd este arról, hogy mit tapasztaltam!

Öt hónap. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy augusztusi érkezésem után először elhagyhassam Trabzont. A cél Örményország, ez a kis poszt-szovjet állam a Kaukázusban: két éve sajna kimaradt (a grúz kalandról itt lehet olvasni). Jelentem, bepótoltam a házimat: ismét Trabzonban ülve, vegyes érzelmekkel írom legfrissebb útibeszámolómat. Szarabb képek itt a posztban, jobbak a Pikcsörz fül alatt keresendők.

Grúzián át vezet az út Örményországba, a török-örmény határ ugyanis emberemlékezet óta zárva van. Az örmény nemzetközi kapcsolatokról majd kicsit később, most nézzük a túrát magát. A jó tizennyolc órás, egy átszállásos út Tbiliszin át vezetett Jerevánba, imígyen:



Nagyobb térképre váltás

Tbilisziig egy álom volt eljutni, szó szerint: végig aludtam mind a 12 órát, ahogy arra soha nem voltam képes azelőtt. Tbilisziben viszont belefutottam valamibe, amit Trabzon hallomásból sem ismer: a télbe. Aztán jött a második sokk: a sofőr (marshrutkának becézett Ford transit) láncdohányos, és a Jerevánba tartó hatórás buszút alatt ő bizony nem fogja felhúzni az ablakot. Ez eleinte nem volt probléma, de úgy háromezer méteren, erős havazásban (mínusz 15 lehetett) már kezdett zavarni, hogy a csávó még mindig nyugodtan pöfékel. Vacogva és álmosan érkeztem hát meg Jerevánba, ahol végül az egész vakációmat töltöttem; de mielőtt belevágnék a mondókámba, egy gyors lábjegyzet a sebtiben átkocsizott Észak-Örményországról.

Tessék elképzelni gyönyörű hegyeket. Zöld erdők és büszke bércek, kristálytiszta folyam a vadregényes út mellett. Mi kéne még?

Szovjet romantika! A kreatívnak soha nem nevezhető szovjet építészeti csodák valósággal megerőszakolják ezt az isteni látványt. Képzeljük el bármelyik pesti lakótelepet, kétszer lepukkantabb állapotban- a legszebb hegyek gerincén! Jó isten, Európában tüsszenteni sem szabad a hegytetőn, a ruszkik ehhez képest nagy szürke monstrumokat tojtak mindenhova. Ez még nem is lenne (annyira) nagy baj, megcsodálhatjuk az örmény építészet sajátosságát, a tufa, mint alapanyag használatát. A tufából kirakott, vakolatlan házfalak elsőre furcsán hatnak, de hamar megszokjuk (ld. kép).

A baj az, hogy a házak 90%-a annyira leharcolt, hogy egy hálózsák értékesebb, hasznosabb laknak tűnhet. Nem az örményeknek: Hovo, jereváni vendéglátóm állítása szerint a tető nélküli házakban is sokan élnek (!). És ezzel el is érkeztünk az ország szenvedéseinek egyik fő okához: a szegénységhez. A minimálbér úgy negyven rugó, az árak pedig alig alacsonyabbak az otthoniaknál. A világ 13 millió örményéből pedig 3 él csupán Örményországban, s a fiatalok nagyrésze már középsulitól igyekszik dobbantani Amerikába vagy Oroszországba.

Oroszt említve, a lakoság javarészt kétnyelvű (örmény és orosz), az angolt annyira durván nem nyomják mint a grúzok. Couchsurfön ismertem meg Marinát, aki viszont mindhárom nyelvet tökéletesen beszéli: ő lett első jereváni napom idegenvezetője.

Az új nap hálátlan, akkora köd telepedik rá a városra, hogy "az orromig nem látni, nemhogy az Ararátig". Megmásszuk a Cascade-ot, ezt a hatalmas lépcsőt, ami szinte kivezet a városból annak ellenére, hogy a központból indul. A csávó, aki egész Jerevánt (át)tervezte, a lépcső lábánál görnyed nagy komolyan tervei fölé:


Amúgy az egész városon látszik a monumentalitás utáni kétségbeesett hajsza: néhány parki sétány olyan széles, hogy egy kifejlett Diplodocus is kényelmesen végigszambázhatna rajtuk. Amúgy a Cascade környéke tele van meglepetéssel, ilyen pl. a hidegben fagyoskodó Botero-szobor:


Vagy ez az ismeretlen művész kreálta borzalom (bocsánat műkedvelők):


Félidőnél a lépcsőről így föst a tér, ahonnan indultunk:


A lépcső teteje, ahonnan az Ararát teljes méltóságában megmutatkozhatna, most inkább ködbe bújik az egész várossal együtt. Szart sem látni, így aztán az egyetlen fotóznivaló téma is csak Marina:


A napot fáradtan, teázgatva fejezzük be: este találkozom Hovóval, aki német barátnőjével lakik egy kis központi lakásban. Hadd szabadkozzak egy kicsit: a terv az volt, hogy Jereván után átugrom Hegyi Karabakhba, a legkirályabb nevű nemlétező országba. Sajnos a zimankó ellehetetlenítette a dolgot: se látnivaló, se járható út nincs a tél derekán. Szívás.

Viszont pár nap múlva az idő javulni kezd, s egyik késő délután az Ararát is előbukkan. Valami nagyon szép is lírai hasonlattal szerettem volna érzékeltetni, milyen is látni élőben A Hegyet, de a "kurva nagy" jelzőnél semmi sem működik jobban. Mintha egy óriás otthagyta volna az örmény síkságon, irreálisan nagynak tűnik (5165m) a palacsintához hasonuló Jerevánhoz képest. Az Ararát egyébként az ország jelképe, már a határon kapott szexi pink bélyeg jelezte, hova tartok: az Ararát és a kis-Ararát háromszöge dísziti a kicsi pecsétet. A legenda szerint a két hegy két nővér, akik annyit civakodtak, hogy végül "szétültették" őket, így keletkezett a két Ararát-hegy. Arra gondoltam, a magyar hegységeknél civakodóbb bizonyára nincsen a világon...

Amúgy az országban mindent a hegy után neveznek el. Korántsem túlzok, van Ararát:

- focicsapat
- sör
- cigi
- együttes
- dal
- gyümölcslé
- ruhamárka
- könyv
- hotel
- vendéglő
- gyufa

De nem is csigázom az olvasót, íme a hegy (fakó tudom, de az időjárástól ennyire tellett):



A kép egyébként az örmény népirtás emlékműnél készült (a népirtásról egy külön posztban majd). Emez pedig így néz ki:



A városba visszamászva feltűnik, hogy a régi Jereván felújítása még mindig zajlik. A kevésbé forgalmas utcák és a sugárutak közti éles kontraszt:



A képeim itt elfogytak (az utolsó tekercs még tart). A napjaim csendben teltek, sokat sétáltunk, filozofálgattunk és annál is többet ettünk. A lángostésztába töltött meggylekváros izéért például már most sírni tudnék, a dönert pedig úgy megtömik hússal hogy a felénél jóllaksz vele.

A posztot este folytatom, a már említett szegénységen és népirtáson túl írok az azeri konfliktusról, meg úgy nagy általánosságban miért volt olyan keserédes szájízem az országot elhagyva.


2013. január 16., szerda

A Nagy Simogató Gépezet


Még reggel írtam egy posztot a filmekről az angol blogon. A gondolataim nem maradtak nyugton, így hát muszáj lesz megtoldanom egy írással a témát.

Napjaink rohanó világa. Hallgatom már lassan egy évtizede a médiából. Olvasom a neten, hallgattam a volt középiskolás tanáraimtól. Érzem a bőrömön.

Felkelek. Már megint késésben vagyok de erről majd később. A laptopomat el kéne raknom, de azért egy gyors gmail-facebook-twitter kör belefér. Esetleg ránézek pár hírportálra is. Tizenöt perc alatt beérek a munkahelyemre. Délután van általában órám, szóval délig csak ülök és kattintgatok. Végigolvasom ugyanazokat az érdektelen posztokat az ismerőseimtől: szerelmi bánat, gyerekes düh vagy öröm, nemrég indított XY photography oldal. Vicces netes képek. Meg néhány macska. Napi átlag kétszer én is hozzájárulok a jelentés nélküli tartalom szaporításához. Rendes polgára vagyok a közösségi médiának. A szünetek közti tíz percekben leellenőrzöm, ugye nem történt semmi- egy új értesítés, ímél vagy tweet, szánalmas, de igaz- azt az érzetet kelti, hogy ma is történt valami.

Vége a melónak. Este a fotelba rogyva csak az egérig jut a kezem. A szokásos körök. Talán még beszélek is pár szót valakivel. Aztan berakok egy filmet (filmnézős szokásaimért klikk a fent említett cikkre). Kettő, három körül elalszom.

A legszánalmasabb az egészben az illúzió, amit a jelenség kelt. A gyors, eseményteli élet (elírtam, de ál-et találóbb lenne) illúziója. Ha sietünk munkába, találkozóra, moziba, akárhova, mindig lesz pár percünk, hogy megnézzük, történik-e valami még mielőtt magára hagyjuk a kis virtuális valóságunkat. Ha pedig nincs mit tennünk- ugyanúgy gubbasztunk a monitor előtt, rutinos, gyors mozdulatokkal navigálunk a semmitmondás trágyadombján.

Egy sor tanulmányt írhatnánk a témáról, de csak egy dolog ugrik be. Amikor Aczél Petra tanította Berne-t, nem győzte hangsúlyozni a simogatások (azaz a szóbeli elismerések) fontosságát. Persze Berne aligha sejtette a közösség média, a Nagy Simogató Gépezet megjelenését az ezredforduló derekán. De megtörtént, ma pedig boldogan lubickolunk benne.

Órákat töltünk el profiljaink tökéletesítésével. Hogy aztán olyan legyen a rólunk alkotott kép, amivel mindenki elégedett lesz majd. Minden egyes lájk és „szépvagyjucikám” komment után többször megnyitjuk az oldalt, elégedetten nyugtázva: számítunk másoknak.

De itt nem állunk meg: saját rajongói oldalt (vagy legyünk elegánsak és hagyjuk el a „rajongói” szócskát) hozunk létre magunknak, mert a profilunkat simogató tömeg kurvára nem lenne elég. Színes és sokrétű személy képét próbáljuk megrajzolni a közösségi média szürke grafitjával.

A legrosszabb az egészben viszont mégsem saját farkunk véget nem érő polírozása. Elvégre mindenki kell, hogy egy kicsit szeresse magát, na meg hogy őt is szeressék. A baj az idő végtelenül kretén menedzselése.
Mert idő ugye, az nincs. Szortíroznuk kell, mi fontos és mi nem. Az információsztráda szélsebes sodrását kell átlátnunk. És kikapnunk a nekünk valamit is jelentő dolgokat. A legtöbb ember viszont nem válogat, lelép a járdáról, bele a fénysebes folyamba. Mennyi, de mennyi embert basz így el az információ-áradat! És hányan hisszük azt, hogy értékes dolgok birtokába jutottunk. Hogy időt takarítottunk meg...

Volt egy pont, valahol 2000 tájékán, amikor még tartani tudtuk a lépést az internet fejlődésével. Akkor még hasznos kiegészítő szolgáltatást jelentett. Emlékszem 11 évesen egy hétig fogalmaztam levelemet apámhoz, aki ekkor Ausztráliában volt egy évre. A betárcsázós net miatt nem tudtunk mindig próbálkozni. Nyolc sort írtam akkor.

Ma? Mi vagyunk az internet kiegészítő szolgáltatása. Nem tiszteljük a művészeteket (zenék, filmek könyvek), egymást (fórumok), az időt, egyszerűen semmit. Csak magunkat, és a végtelen homokozót, ahol az emberek egy évtizede szórják a homokot és a szart egymás szemébe.

Nem tudok többet írni a témáról. Túl sok bölcs ember van körülöttem aki minden posztom gondolatát leszerelné egy Coelho idézettel. Annyira sokan vannak, hogy már lassan én is elfelejtem, mi jó és mi nem.
De ha kész lesz a könyvem, ugye csináltok egy Lévay Péter rajongói oldalt nekem?

2012. december 28., péntek

Vas es Gyongy, avagy a torok nevek es a kreativitas

Korabban mar szenteltem par sort a torok nyelv szepsegeinek, de most itt az ideje, hogy egy onallo bejegyzesben foglalkozzak vele. Azon belul is a torok nevekkel, mert keves olyan nyelv van a vilagon ahol ennyire kreativan nevezik el gyerekeiket.

Mindenki jol tudja, hogy a magyar nevek legtobbjenek van valamilyen jelentese. Igy peldaul a Peter kosziklat jelent (miutan Jezus Peterre alapozta a ... blabla) stb. Keves olyan nev van azonban, amely onmagaban is ertelmes, s meg kevesebb, ami koznevkent is hasznalatos a mindennapi beszelt nyelvben (pl. Virag, Farkas). A torok a magyar komplementere: a nevek ugyanis szinte egytol-egyig gyakran hasznalt koznevek.

Kezdjuk az egyszerubbekkel: a lanyok altalaban konnyed es lagy neveket kapnak, peldaul:

İpek - Selyem
Gamze - Godrocske (az arcon)
Hülya - Almodozas (olvasd: Hülia, mielott felhorkanna az olvaso hogy hülye, höhö)
İnci - Gyongy

Mig a fiuk eros, szikar keresztneveket viselnek (letezik egy legenda, miszerint ha a torok fiu szuletese utan megbetegszik, az arra utal, hogy a jelleme nem eleg eros a szulei altal adott nevhez):

Demir - Vas
Bora - Szellokes
Arslan - Oroszlan
Salih - Tisztesseges

Egyaltalan nem meglepo hat, hogy a torokok atyja (rola majd talan kesobb szolok), Mustafa Kemal Atatürk nev variacioit seregnyi gyerek viseli, DE! az Atatürk (azaz szo szerint: a torokok atyja) nevet rajta kivul ertelemszeruen senki mas nem hasznal(hat)ja.

Persze akadnak unisex nevek is, egyik kedvencem a Deniz (tenger) nev is. Egy fiu es egy lany tanitvanyom is ezt a nevet viselik (hirtelen nem is tudom van-e hasonlo pelda magyarban).

Aztan vannak az arab eredetu nevek, amelyeknek inkabb atvitt ertelemben van jelentese, ezek kicsit ki is lognak a sorbol. Ezek azok a nevek amelyeket mindannyian ismerunk es viccelunk veluk ha valami alacsony szinvonalu terroristas poent akarunk elsutni: Ahmet, Mohammed, Murat, Mehmet stb.

Ami kicsit komikussa teszi a dolgot, hogy a keresztnevek mellett a legtobb vezeteknevnek is van jelentese, es nem ugy mint magyarban (helysegnev plusz -i vagy -y meg a rengeteg kovacs meg szabo). Igy peldaul a mar emlitett demir (vas) szo egyszeruen osszeall az altin-nal (arany), s lesz belole altindemir (aranyvas? vasarany?). Vagy pl. szimplan ateş (tuz), bebek (baba), gül (rozsa, ez utobbi gyakori keresztnev is, legalabb is gyakoribb mint otthon).

Itt akad egy kis felreertes: ugyebar azt mertem allitani, hogy a ferfiak ferfias neveket viselnek, ezt azonban a vezeteknev gyakran tonkrevagja. Lasd a torok allamfot, Abdullah Gült, akinek nevet szabadon Rozsa Istvannak forditanam, eleg nevetsegesen hangzik (Rozsa Sandor jol szajbavagna most).

A szokincs bovitest viszont vitathatlanul segiti, hogy sok vezeteknev egy foglalkozast jelent (takacs, pek, kovacs stb.), peldaul:

Çiçek (virag) - Çiçekçi (viragarus)
Ekmek (kenyer) - Ekmekçi (pek)
Kitap (konyv) - Kitapçi (Konyvtaros)
Ayakkabı (cipo) - Ayakkabıcı (Suszter)
Sarkı (dal) - Sarkıcı (enekes)

sot.

Blog - Blogcu (hat ugye ezt nem kell leforditanom)

Trabzon regiojanak tipikus vezeteknev-generatora az '-oğlu' utotag, amely a skandinav 'son'-hoz hasonloan, azaz 'fia' jelentessel bir. Igy tetszes szerint tenyleg minden nev moge odarapaszthatjuk, hogy 'oğlu', ha konyitanek a programozashoz, most beillesztenek egy random nevgeneratort, ehelyett legyen eleg hogy:

Peteroğlu
Mişioğlu
Danioğlu
Viktoroğlu (eleg hibbant dolog a csaladi nevek utan Orbant ide sorolnunk, de hat istenem, befeszkelte magat a magyar csaladok mindennapjaiba a szentem)

No, ennyi eleg is mara, egy eredeti szofordulattal elve pedig...

 majd jovore irok!

2012. december 24., hétfő

O mily orom...

Mar lassan egy hete tanitom a torok gyerkocoket (es felnotteket) a karacsonyrol. Ugyanis Trabzon, a muszlim Torokorszag legkonzervativabb varosa aligha nevezheto a kereszteny unnepek fellegvaranak. Mi tobb, teljes a kepzavar: a karacsonyfat ujev napjan allitjak, s a tulnyomo tobbseg 31-1-et jeloli meg a Karacsony napjakent. Szoval 'keresztes hadjaratom' soran (feltem is hogy valamelyik szulo verszemet kap hogy teritem a gyereket) fel sem tunt, hogy mibol fogok kimaradni 24.-en este.

A karacsony pont olyan mint a szerelem. Amig ateljuk, termeszetesnek vesszuk, es fel sem tunik; amint nelkuloznunk kell, egybol szemet szur a hianya.

Augusztus kozepen esedekes szulinapomat egyedul toltottem egy isztambuli hotelszobaban, betegen; de nem nagyon izgatott. 23. karacsonyomat viszont a csaladtol es magatol az unneptol messze toltom el, es meg magamat is megleptem, mennyire erzekenyen erint ez a pici kultura beli kulonbseg.

Szoval kezdodott a karacsony napi csoda ott, hogy a hetek ota megrendelt objetkivem pont ma erkezett meg. Ebben az esetben mutatta meg magat a karacsonytalansag egyetlen elonye: a posta idoben kezbesit, nincs torlodas. Orommamorban csomagoltam ki a kuldemenyt es gyerekkent rajongtam korbe (kollegaim es diakjaim nem kis meglepetesere) a tartalmat. Aztan mentem tanitani.

Az utolso dupla oram kozti szunetben aztan, ahogy az oramra neztem, belemhasitott hogy a csaladjaim most csomagoljak ki az ajandekokat, vigyorognak es csillagszoroznak. No meg, egyutt vannak.

Aztan eszembe jutott a mult evi Misis sztori, es le kellett ulnom. Kicsit elerzekenyultem na, de hamar erot vettem magamon, es gyorsan raneztem a bejovo uzeneteimre. Misitol jott, az o es Andris ajandeka, egy animalasra hasznalt programmal csinaltak nekem ajandekot, es csatolva kuldtek at.

Hat a francba a szulinapokkal, nevnapokkal... ujevvel es husvettal. Ahogy a majd' ures szobaban uldogelek es irom ezeket a sorokat, huszonharom evesen eloszor ertem meg igazan, miert papolt minden felnott az osszetartozas es a szeretet unneperol.

Most, hogy nincs: hianyzik.

De hogy ne keseredes szajizzel fejezzem be, nyugodjon meg mindenki, a modern technika vivmanyai lehetove tettek hogy eloben csodalhassam meg ahogy anyukam, Gergo es a kolkok zabaljak a bejglit, illetve ahogy edesapam, Kati es a ket lurko himbaljak a majonezes krumplit a kamera elott. Boldog Karacsonyt!

Mondta Peter es megevett egy pohar ribizlis joghurtot.

2012. december 21., péntek

Talalkozas


Regi szep idok. Tessek ide klikkelni.

Irni vagy sirni.

Hideg van es sotet. Amilyennek a decembernek lennie kell. Egy fiatal fiuval kezdtem el beszelgetni a setanyon. Maganyosnak tunt.

Tehat mi is a problema?

- Tehat mi is a problema? Megint az utkereses, igaz?- a fiu megvonta a vallat. Unottan, kicsit sertetten.
- En is utaltam. De fiatal vagy meg. Most mit csinalsz?
- Tanitok.- valaszolt uresen.
- Irni szoktal meg?
- Ritkan. Nincs kedvem hozza.
- Mihez van?
- Elveszni valamiben.
- Es sikerul?
- Nem igazan.
- Mit probaltal eddig?
- Mindent. Az irast. A fotozast. Az olvasast. A zenet. A rajzolast. A filmkeszitest. A szerelmet. A cigit es a bort is. Soha nem tudtam beletemetni magam.
- Hulye vagy. Nem beletemetni kell magad, hanem megtalalni. Es lelegezni hagyni.
- Mindegy.- von vallat megint.
- Fiu, hulye vagy. Gorcsos, es hulye.
- No es? Legalabb valamiben otthonosan mozgok.
- Barataid?
- Nincsenek.
- Ugyan.
- Mondom.
- Szeretnek.
- De en eluldozom oket.
- Miert?
- Nem tudom en sem.
- Bizol meg  valamiben?
- Talan igen.- mintha elszegyellte volna magat.
- Mondd.
- A csaladban.
- Csaladban?
- Igen. Annyi idolt epitett nekem az elet es rombolt le, de a csalad meg mindig misztikus. Amiert megeri kuzdeni. Amiert megeri bizni. Es hinni.
- Bizz, fiu. De higgy meg inkabb. Mert a celtalan bolyongas mindennel rosszabb.
- Kosz a tippet.- mondta, majd sarkon fordult es lassan elballagott. A sotet ej hamar elnyelte, de sokaig hallgattam lepteinek tompa zajat. Szerettem volna elmondani neki, hogy vegtere is, nem rossz ember; csupan nem ember meg. Csak nyugos gyerek. Felnoni pedig turelemmel kell.
A turelem pedig egyikonk erenye sem volt.

Tehat... mi is a problema?


2012. december 17., hétfő

A babo: egy rohadtul vart utazas

Nagy valoszinuseggel december honap nem a legtermekenyebbkent fog bevonulni a blog kronikajaba. Ho kozepe, es csak most potyogom az elso posztot.

A tema viszont halas: megneztem a Hobbitot (tovabbiakban a gyerekkoromra valo tekintettel: babo), az ev varva-vart filmjet.

Hasraeses elmarad, de megis megeri. Ekezetek nelkul nehez lesz olvasni, de hajra!

Par honapja mar latolgattam, mit lehet elcseszni es mit nem, nos, sokak szerint a trilogiara bontas csupan aljas, fiskalis gyarapodast szolgalo huzas. De tudjatok mit, nem is baj. A trabzoni mozi mar felidonel asitozott, engem viszont teljesen lebilincselt a film. Valahol azt olvastam, hogy a melyen Tolkien (no es Jackson) hivoknek tok mindegy, mit kapnak, ugyis imadni fogjak. Lehet, hogy en is kozibuk tartozom, de a film kozel harom oras jatekideje ellenere sem unalmas. Igen, kicsit fogcsikorgatva indul be a dolog, jo fel ora mire ujra bemutatjak a babokat, meg osszeszedik a torpoket stb., de szerintem ez kellett is ahhoz, hogy belerazodjunk ujra a tolkieni vilagba.

Szoval az introval nincs baj.

Jar a piros pont a legneccesebb reszekert, vagyis azokert a jelenetekert, amelyek eredetileg a konyvbol hianyoztak. Ilyen Azog, a hatalmas Kratos-jeti-zombi-ork hibrid, kinek nyito csatajelenete a legnagyobb kiralysag (nincs mit, a gyonyoru jelzoert) a 300 hentelese ota. Egyszeruen be akartam szaladni a vaszonba, hogy kaszaboljam az ocsmany orkokat (olyannyira jo Azog karaktere, hogy zavaromban el is felejtettem, valojaban mi tortent vele a konyv szerint). Valoszinuleg a Bosszuallok irigylesre melto, snitt nelkuli csatajelenete nyoman keszulhetett el a menekules a barlangokbol munkacimu 'killing spree': egyszeruen lehetetlenul ugyes es mozgekony az osszes torpe, Legolas elszegyellne magat Kili halalosan pontos lovesei nyoman, Gandalf pedig... no, o talan megsem meglepetes. Megis, a multban jatszodo csatajelenet a legjobb... Abszolut kocka megjegyzes: a torpok pancelja olyan meno, hogy menten rendelnek par makettot, hogy festhessem oket. Foleg Thrar kiraly szakalla, ah!

Aztan, ami szinten sokak szemet szurta: Adam Radagast Sandler Jar-Jar, azaz a frencsajz friss udvari bolondja. Sokak szerint nem passzol a kepbe, bla-bla, hat baromsag! Es itt el is erkeztunk a legfontosabb ponthoz. A babo egy mese. Kozel sem olyan grandiozus mint a Gy.U., sokkal erthetobb nyelvezetu, es a kis Peterke is imadta nyolcevesen amikor anyukaja felolvasta neki. Szoval: Radagast, bar feszegeti a hurokat, de passzol a felturbozott tundermesebe. Es emiatt a beszelo, ostoba trollok, a labdazo kooriasok, vagy a hajszakallu (ha'j) goblinkiraly is mind-mind illenek a mesebe.

Mielott a kedves olvaso kiikszelne a posztot, mondvan, meg egy fanatikus iromany egy kozepszeru filmrol, hadd hangulyozzam a tovabbiakban, miert gondolom ugy, hogy a Babo nem kiemelkedo alkotas.

A Gyuruk Uraval osszevetve egyszeruen nem mukodik. Lehet akarmennyi ork-hentelest belevagni, Gandalf magiat, tucatnyi utalast a trilogiara (jo kis nerd-moka lehet majd az utalasokat osszeszamolni), vegletekig eltulzott jeleneteket (vargok a fenyofaknal), de a Babo tavolrol sem piszkalja azt a kolosszalis muvet, amit a Gyuruk Ura jelentett. Ordogi kor: ha a konyvhoz meltoan meselem, unalmas lesz, ha megprobalom idomitani a masik harom film nagysagahoz, bekoszon az eroltetett fing-hasmenes effektus.

A szereplok viszont isteniek. Aki a torpok miatt panaszkodik, hogy nincsenek kidolgozva stb., megis mit var? 13 csoka plusz a foszereplok bemutasa Tarr Belanak napjaiba tellne, mig Jackson pont eleget mutat. A fontos karakterek, Bilbo, Thorin, Gandalf stb. eleg jatekidot kapnak, a tobbiek (Elrond, Galadriel, Szaruman, kulon koszonet utobbiert C. Lee-nek, hogy emelte a film presztizset) visszakoszono szereplok, mar ismerjuk oket, a torpok meg... istenem, torpok. Anno masodszori olvasasra tudtam csak kulonbseget tenni koztuk, most miert kene egybol megjegyeznem az osszes ostoba nevet? Foleg hogy pl. Fili es Kili csak arrol hires, hogy a legfiatalabbak, meg megdeglenek az Ot sereg csatajaban. Hopp, spoiler.

Viszont szalka a szemben a roppant homoszekszuel befejezes, ahol a Komfortos Mennyorszagot idezo buzipirkadat elotereben vall szerelmet Thorin Bilbonak. Az tenyleg sok volt mar.

Mindent osszevetve, gyermeki boldogsag lett urra rajtam, amikor a legendas 'Jo reggelt' kezdetu parbeszed lejatszodott, vagy Gollam kinozta Bilbot talalos kerdesivel. A babo tenyleg az a konyv volt, amely megfilmesitesere mar 16 eve vartunk, en meg a fantaziam.

Es habar a kepzeletem ritkan elegszik meg a szelesvaszonra vitt verzioval, a Babo, minden penzehes producerevel, nagyravagyosagaval egyutt a leheto legjobb adaptacioja gyerekkor(om?unk?) kedvenc mesejenek.

Aki meg a 48 fps miatt nyavalyog... gyanitom fel sem tunt volna, ha nem tudja elore, hogy ez most masik formatumban van.