Szóval van ez a lámpa valahol félúton. Kis számláló segíti a forgalmat, meddig tart a piros, mikor jön már a zöld, stb. Mint ahogy mindig, most is zenét hallgattam, s az álmos reggelen jobb dolgom nem is volt a lámpa visszaszámlálójának követésénél.
Tehát épp valami Massive Attack ment, így akarva-akaratlanul is megpróbáltam az ütemet összeegyeztetni a számlálóval. És nem igazán ment. Az agyam a zene ritmusát követte, így amikor a a számláló "kiesett" a zene üteméből, azt a látszatott keltette, hogy egyes másodpercek hosszabbak mint mások. Így az embernek egyszersmind az a hülye érzése támadt, hogy az idő folyása egy kaotikus, csapongó dolog, amelyet csak az agyunk próbál valahogy nemlétező medrében tartani.
Nyilván illuzió az egész, de mégis elmereng rajta az ember, ha még munkába érés előtt van öt perce. Már megint Weöres Sándort kell elővennem ha időről van szó:
Tapasztalod a napok és évszakok váltakozását: ez a külső idő,
melyet az óra egyenletes mozgásával mérhetsz.
Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak változását: ez a belső
idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan,
hol lassan múlik.
Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy
változó jelenségeik a változatlan létezésre árnyék-csipkékként
rávetődnek.
Ez az egész idő dolog egy nagy vicc. Hatéves korom óta bele lettem szuszakolva egy kényelmes, de annál is határoltabb rendszerbe, ahol az év szeptembertől júniusig tart, a nyár a pihenésről és a következő lépés kiagyalásáról szól. És bármilyen nevetséges is, de 13 évnyi iskolapad után amikor először rendelkezhetnék úgy az időmmel, ahogy csak akarok, nem bírok elszakadni a sémától. Júniusig dolgozom, aztán hazamegyek, és kiötlöm mihez kezdjek a következő évben.
Azt hiszem felnőni azt is jelenti: érteni és kezelni az időt. Igazából tökmindegy hogy különösebb terv nélkül lézengsz a jelenben, vagy nagyravágyó álmokat kergetsz nap-mint-nap, ameddig van egy saját percepciód az időről. És épp ezért mindegy is, hogy a másodperc milyen tempóban mászik tovább, a belső (weöresi) idő az egyetlen, amit meg kell tanulnuk idomítani.
Egy éve sem, hogy egy hideg egri éjjelen részegen dülöngéltem hazafele a négysávoson. Valamiféle megmagyarazhátatlan okból kifolyólag a telefonom diktafonjára monologizáltam az idő relativitásáról, miközben minden második fát megölelgettem(?). De akármilyen mélyen is úszkáltam az alkohol delíriumában, világosan emlékszem a dilemmára. Nagyjából 30 perc a hazaút, még részegen is. Ezt az utat tényleg csak rajtam múlik, hogyan járom be, vagyis úgy osztom be az időmet ahogy akarom. Soma otthon alszik, ezért neki nem fog feltűnni, ha egy, kettő vagy öt óra alatt tenném meg az utat. Ami azt illeti, senkinek nem tűnne fel mi történik velem, épp ezért az idő teljes jogú uraként érezhettem magam. És talán ezért is álltam meg fákat ölelgetni. Mert kurvára mindegy volt, mihez kezdek az időmmel.
Elégedetlen állat az ember, amikor be van osztva az ideje, több szabadságért sír, amikor pedig eléggé szabad, több elfoglaltságért sóvárog. Életem dióhéjban. Épp ezért lesz a következő tetoválás ehhez kapcsolható (bár anyukám azt ajánlotta írjam ki magamból ahelyett, hogy magamra varratnám; hát kiírni nem volt elég sajnos):
A posztot pedig egy teljesen ide nem illő Godard-idézettel zárnám (Bolond Pierrot-ból):
"Egy nagy kérdőjel vagyok, a Földközi-tenger horizontja fölött lógva."
Pijeresítve:
"Egy kis kérdőjel vagyok, mélyen a Fekete-tengerbe mártva."
