Öt hónap. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy augusztusi érkezésem után először elhagyhassam Trabzont. A cél Örményország, ez a kis poszt-szovjet állam a Kaukázusban: két éve sajna kimaradt (a grúz kalandról itt lehet olvasni). Jelentem, bepótoltam a házimat: ismét Trabzonban ülve, vegyes érzelmekkel írom legfrissebb útibeszámolómat. Szarabb képek itt a posztban, jobbak a Pikcsörz fül alatt keresendők.
Grúzián át vezet az út Örményországba, a török-örmény határ ugyanis emberemlékezet óta zárva van. Az örmény nemzetközi kapcsolatokról majd kicsit később, most nézzük a túrát magát. A jó tizennyolc órás, egy átszállásos út Tbiliszin át vezetett Jerevánba, imígyen:
Tbilisziig egy álom volt eljutni, szó szerint: végig aludtam mind a 12 órát, ahogy arra soha nem voltam képes azelőtt. Tbilisziben viszont belefutottam valamibe, amit Trabzon hallomásból sem ismer: a télbe. Aztán jött a második sokk: a sofőr (marshrutkának becézett Ford transit) láncdohányos, és a Jerevánba tartó hatórás buszút alatt ő bizony nem fogja felhúzni az ablakot. Ez eleinte nem volt probléma, de úgy háromezer méteren, erős havazásban (mínusz 15 lehetett) már kezdett zavarni, hogy a csávó még mindig nyugodtan pöfékel. Vacogva és álmosan érkeztem hát meg Jerevánba, ahol végül az egész vakációmat töltöttem; de mielőtt belevágnék a mondókámba, egy gyors lábjegyzet a sebtiben átkocsizott Észak-Örményországról.
Tessék elképzelni gyönyörű hegyeket. Zöld erdők és büszke bércek, kristálytiszta folyam a vadregényes út mellett. Mi kéne még?
Szovjet romantika! A kreatívnak soha nem nevezhető szovjet építészeti csodák valósággal megerőszakolják ezt az isteni látványt. Képzeljük el bármelyik pesti lakótelepet, kétszer lepukkantabb állapotban- a legszebb hegyek gerincén! Jó isten, Európában tüsszenteni sem szabad a hegytetőn, a ruszkik ehhez képest nagy szürke monstrumokat tojtak mindenhova. Ez még nem is lenne (annyira) nagy baj, megcsodálhatjuk az örmény építészet sajátosságát, a tufa, mint alapanyag használatát. A tufából kirakott, vakolatlan házfalak elsőre furcsán hatnak, de hamar megszokjuk (ld. kép).A baj az, hogy a házak 90%-a annyira leharcolt, hogy egy hálózsák értékesebb, hasznosabb laknak tűnhet. Nem az örményeknek: Hovo, jereváni vendéglátóm állítása szerint a tető nélküli házakban is sokan élnek (!). És ezzel el is érkeztünk az ország szenvedéseinek egyik fő okához: a szegénységhez. A minimálbér úgy negyven rugó, az árak pedig alig alacsonyabbak az otthoniaknál. A világ 13 millió örményéből pedig 3 él csupán Örményországban, s a fiatalok nagyrésze már középsulitól igyekszik dobbantani Amerikába vagy Oroszországba.
Oroszt említve, a lakoság javarészt kétnyelvű (örmény és orosz), az angolt annyira durván nem nyomják mint a grúzok. Couchsurfön ismertem meg Marinát, aki viszont mindhárom nyelvet tökéletesen beszéli: ő lett első jereváni napom idegenvezetője.
Az új nap hálátlan, akkora köd telepedik rá a városra, hogy "az orromig nem látni, nemhogy az Ararátig". Megmásszuk a Cascade-ot, ezt a hatalmas lépcsőt, ami szinte kivezet a városból annak ellenére, hogy a központból indul. A csávó, aki egész Jerevánt (át)tervezte, a lépcső lábánál görnyed nagy komolyan tervei fölé:
Amúgy az egész városon látszik a monumentalitás utáni kétségbeesett hajsza: néhány parki sétány olyan széles, hogy egy kifejlett Diplodocus is kényelmesen végigszambázhatna rajtuk. Amúgy a Cascade környéke tele van meglepetéssel, ilyen pl. a hidegben fagyoskodó Botero-szobor:
Vagy ez az ismeretlen művész kreálta borzalom (bocsánat műkedvelők):
Félidőnél a lépcsőről így föst a tér, ahonnan indultunk:
A lépcső teteje, ahonnan az Ararát teljes méltóságában megmutatkozhatna, most inkább ködbe bújik az egész várossal együtt. Szart sem látni, így aztán az egyetlen fotóznivaló téma is csak Marina:
A napot fáradtan, teázgatva fejezzük be: este találkozom Hovóval, aki német barátnőjével lakik egy kis központi lakásban. Hadd szabadkozzak egy kicsit: a terv az volt, hogy Jereván után átugrom Hegyi Karabakhba, a legkirályabb nevű nemlétező országba. Sajnos a zimankó ellehetetlenítette a dolgot: se látnivaló, se járható út nincs a tél derekán. Szívás.
Viszont pár nap múlva az idő javulni kezd, s egyik késő délután az Ararát is előbukkan. Valami nagyon szép is lírai hasonlattal szerettem volna érzékeltetni, milyen is látni élőben A Hegyet, de a "kurva nagy" jelzőnél semmi sem működik jobban. Mintha egy óriás otthagyta volna az örmény síkságon, irreálisan nagynak tűnik (5165m) a palacsintához hasonuló Jerevánhoz képest. Az Ararát egyébként az ország jelképe, már a határon kapott szexi pink bélyeg jelezte, hova tartok: az Ararát és a kis-Ararát háromszöge dísziti a kicsi pecsétet. A legenda szerint a két hegy két nővér, akik annyit civakodtak, hogy végül "szétültették" őket, így keletkezett a két Ararát-hegy. Arra gondoltam, a magyar hegységeknél civakodóbb bizonyára nincsen a világon...
Amúgy az országban mindent a hegy után neveznek el. Korántsem túlzok, van Ararát:
- focicsapat
- sör
- cigi
- együttes
- dal
- gyümölcslé
- ruhamárka
- könyv
- hotel
- vendéglő
- gyufa
De nem is csigázom az olvasót, íme a hegy (fakó tudom, de az időjárástól ennyire tellett):
A kép egyébként az örmény népirtás emlékműnél készült (a népirtásról egy külön posztban majd). Emez pedig így néz ki:
A városba visszamászva feltűnik, hogy a régi Jereván felújítása még mindig zajlik. A kevésbé forgalmas utcák és a sugárutak közti éles kontraszt:
A képeim itt elfogytak (az utolsó tekercs még tart). A napjaim csendben teltek, sokat sétáltunk, filozofálgattunk és annál is többet ettünk. A lángostésztába töltött meggylekváros izéért például már most sírni tudnék, a dönert pedig úgy megtömik hússal hogy a felénél jóllaksz vele.
A posztot este folytatom, a már említett szegénységen és népirtáson túl írok az azeri konfliktusról, meg úgy nagy általánosságban miért volt olyan keserédes szájízem az országot elhagyva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése