S.B.

Trabzoni létem kulcsmomentuma volt. Suzy Blondin-nak hívták a leányzót, másodmagával érkezett koszos kis albérletünkbe. Azokban a napokban nagyon pörgött a couchsurf-ös profilunk, hetente váltogatták egymást az utazók; mind Irán felé igyekeztek, nálunk (vagyis Trabzonban) a vízum miatt álltak meg. Vendégeinknek adózva némi tisztelettel megkockáztatom, hogy könyvet lehetne írni a történeteikből; de mivel ez (mármint a könyvírás) köztudottan a kriptonitom, hunyjunk is inkább szemet az elcsépelt szólás felett. Suzy Blondinról szeretnék írni, nem pedig tovább folyatni az önsajnálat csapjait.
Suzy megjelenése igen szimpla, mégis méltóságos és tisztelet parancsoló volt. Szerettem túlmisztifikálni az első találkozásokat, és mivel egy olyan nőről volt szó, aki úgy tetszett hogy tulajdonképpen nem is tetszett, megtette a maga hatását. A most ereje szippantott be minket: bármelyik nap megkaphatták a vízumot és lelécelhettek tőlünk. Minden nap tanítottam, aztán pedig minden este vele voltam, kifulladásig.
Plátói volt persze az egész, még mindig a Nalan taposta lukat próbáltam simogatni, hátha attól elmúlik; Suzy minden este várt, én pedig minden este várattam. Volt egy kamerája is, én pedig előadtam szokásos pökhendi mondókámat arról, hogy az analóg jobb, legalábbis eredetibb a digitálisnál. Jellegzetes félmosolyra húzódott szája, és nem szólt semmit. Ilyen volt, amikor szavak nélkül cáfolt rám. Később pedig arról is meggyőződtem, hogy százszor jobb szeme van a fotózáshoz, mint nekem, vagy bárkinek akivel addig összehozott a sors.
Csapongok, tudom.
Szóval Suzy életet lehelt ostobán tétlen trabzoni napjaimba. Már szinte megszoktam hogy jelen van. Az esti iszogatások és elmélkedések is megszokottak voltak; kívülről fújtam, hol kelik majd át a határt, Teheránból melyik busszal mennek Türkmenisztánba, aztán Üzbegisztán, Kazahsztán, Kirgizisztán és végül Kína. Olyan könnyed téma volt ez, mint kebabot rendelni szerencsétlen motoros futárral éjjel háromkor, 4 török líráért.
Két hét után megkapták a vízumot; hazaérkezve munkából közölte Suzy, hogy másnap hajnalban indulnak.
- Maradhattok még.
- Jöhetnél te is.
Életem legegyszerűbb beszélgetése, de a rezgései néha még most is visszaverődnek bizonytalanság uralta napjaimban. Illetve azok kongó ürességében. Álltam előtte, ő meg elmosolyodott. Most már tudjátok, csak félmosolyodott.
- Gyere velem. Hagyd itt a munkád. Van pénzed. Ki tudja mikor lesz megint. Gyere. Megvárjuk a vízumod. Megint elmész Iránba. Meg a sok isztán. Kínáig biztos velünk tudsz jönni. Velem.
Ez most nyilván forgatókönyvhöz méltó monológ, pedig (amennyire emlékszem így két évvel utána) valóban így hangzott. Ott volt amiért mindig sírtam: a véletlen olyan lehetőséget szült, ami hónom alá nyúlva kihúz az önsajnálat hamvedréből. Feketén dolgozok, nincs felmondási idő, szerződés, semmi nem köt ide. Nalan már négy hónapja kidobott. Senkim és semmim nincs Trabzonban. De azon kívül sem.
- Jó lenne.
Csend a válasz, meg a félmosoly. Másnap hajnalban Suzy és Lucile felcuccolnak, és lelépnek a grúz autópálya felé. Egy hét múlva elmondom neki, hogy szerettem volna vele menni. Még egy hét, ő már valamelyik isztáni motelban üldögél, és közlöm, szerettem volna megcsókolni.
Erre csak annyit ír: "most csendben mosolygok". Hát ki nem találtam volna bazdmeg. Én is mosolygok amúgy saját gyávaságomon. Még most is. Suzy elérte Kínát, aztán hazaért Franciaországba; azóta Mexikót meg Közép-Amerikát is bejárta.
Két év, és hiába hangoztatom, hogy soha, semmit nem bánok meg, mert az megmérgezné a jövőmet; mégis itt üldögélek szilveszter estéjén egy hotel recepción, ismerkedve a Pink Floyddal, és arra gondolok, milyen lett volna Suzyval átvágni az isztánokon, lefotózni rosszabbul amit ő is lelő, úszni a Kaszpiban, vagy a kirgiz pusztát átszelő autópályán nézni a naplementét, és sírni, mert ennél csodálatosabb dolog aligha akad ezen a kibaszott világon.

Annyit már tudok, hogy az autópályán állva, félmosolyogva, ezt fogom hallgatni:
(tudom nehéz meghallgatni azt, amit belinkelek, de ha már idáig elolvastátok, ez a hat perc sem fog fájni)

Nagyvizit I.

(1)

Októberi reggel. Zuhog az eső, de ki kell kelni az ágyikóból. A szobából. Vérvételre utaltak be, gyerünk hát. Gyuri milyen aranyos legény, elkísér. A nővérke és a doktornő is biztosít, hogy nem fog fájni.
- Én általában azért elájulok- jelentem, de ők csak mosolyognak.
- Nem fáj ez. Nézze, csak egy pillanat az egész...- a hangja összemosódik a váróterem zajával, a szoba tótágast áll, én meg azt hiszem, elájulok. Valamit talán álmodok is.
- Te, most már felpofozom- hallom oldalról. Gyorsan ficeregni kezdek, hadd lássák hogy nem kell a pofon. Átkísérnek a gyengélkedőbe: én azt hittem ilyen csak Roxfortban van, pedig a Markhot Ferenc is büszkélkedik eggyel. Gyuri hozza a szőlőlevet meg a kockacukrot.
- De aranyos fiatalember!- jelenti a fiolákat pakolgató nővérke. Gyuri vigyorog, élvezi a helyzetet.

(2)

Hétfőn egytől van rendelés, vinném a leleteimet. Egy óra egy perckor esek be a teli váróba. Mindenütt nagymamák és nagypapák üldögélnek kényelmesen. Sorszám nincs.
- Sorszám nincs?- kérdezem a legközelebbi kényelmes nagypapát.
- Nincs már több, ma csak ennyit tud fogadni a doktornő.

(3)

Kedden nyolctól van rendelés, viszem a leleteimet. Negyed nyolckor büszkén veszem el az egyes számú cetlit. Nálam később érkező nagymamák és nagypapák hitetlenkedő pillantásait nyugtázom elégedetten. Elsőségem minden másodpercét kiélvezem.
- Ki az első? Név?- kérdi a nővérke.
- Lévay Péter, ipszilonnal.
Érzem az irigy szempárokat. Lepereg. Bent a nővérke megfenyeget a vérnyomásmérővel.
- Péter,  nézzünk egy pulzust!
Miért? Muszáj? Mondjam, hogy attól is elájulok reggel? Nem, túl sokan vannak bent, nincs helye az akadékoskodásnak. Különben is, az első helyezett viselkedjen első helyezetthez méltón.
- 120/70
- Az jó?
- Fiatalos! A doktornő mindjárt hívja.

(4)

A doktornő átfutja a leleteket, félig hozzám, félig a papírlapoknak duruzsolva a helyzetet.
- Arcüreg rendben, a gyulladást kizárhatjuk... A gerince enyhén ferde, majd beutalom reumatológiára. Viszont a derekánál a harmadik csigolya egy centivel el van csúszva. Ezzel kéne valamit csinálni.
- És akkor a légzésem...
- Volt tüdőszűrőn?
- Még nem.
- Szeptemberi a beutaló, akkor nyomtatok újat. El kéne menni, ott megmondják ha valami baja van.
Nyomtat újat. Roppant készséges nő, kedvelem. Mondjuk elég lassan gépel.
- Péter, egyéb panasz?
- Ami azt illeti van még három kisebb dolog.
- Hallgatom.
Olyan egyszerű szó ez, mégis mennyit jelent! Tényleg hallgat. Figyel, mi a bajom.
- Tudja, volt másfél éve a szemfoggyökeremen egy rezekció... most a szájpadlásomon van egy kis dudor.
- Hű, az problémás.
- Mit lehet vele kezdeni?
- Szájsebészet. Írok egy beutalót.
Szép lassan megírja a beutalót. Olyan könnyen megy minden, most, hogy végre sorra kerültem.
- Meg is van. Egyéb panasz?
- Ami azt illeti, van egy személyesebb dolog. Amióta aktív nemi életet élek, még nem nézettem meg magam... érti, ugye? Nem mintha lenne aggódni valóm, csak a biztonság kedvéért.
- Persze hogy értem. Sőt, nagyon helyesnek is tartom. Akkor írok is egy beutalót az urológiára.
- Köszönöm. Vérvétel is lesz?
- Igen. Mondjuk nem tudom mit írjak diagnózishoz... hm, sajnos muszáj valamit, akkor mondjuk kankót írunk, jó?
- Jó, olyanom úgysem volt még.
Ez tényleg abszurd, mindketten nevetünk. Kész van a beutaló.
- Na, és még volt egy harmadik dolog is ugye?
- Igen, azt hiszem a kislábujjam körme elgombásodott. Valami kenőcsöt tudna írni rá?
- Persze, két hétig kenegeti és el is múlik.
A recept is megvan.
- Péter, jöjjön és még meghallgatom a szívét. Fordítson hátat, emelje fel a pulóverét, úgy. Lélegezzen. Mélyen! Jó. Most lélegezzen megint- hideg sztetoszkópra libabőrözik a bőröm.
- Kész is vagyunk. Viszont... nekem lenne még egy személyes kérdésem.
Meglep, mindig meglep valamivel ez a nő.
- Tessék, persze.
- Van egy elképzelésem, de előbb hallani szeretném hogy miért nincs mutató az órán?
- Sokan beszéltek a jelenlét fontosságáról, de én Weörestől olvastam róla a legtöbbet. Miatta van mutatók nélküli óra a hátamra tetoválva.
- Igen, ezt sejtettem én is! Nagyon jó gondolat.
- Köszönöm.
- Péter, jöjjön majd az eredményekkel. Minden jót! Örülök, hogy egy értelmes beteg ismerhetek meg Önben!
Torkomon akad a szó, a doktornő közvetlensége és kedvessége egyszerű szavakkal, de vegytiszta őszinteséggel fegyverez le. Táskámban egy rakás beutaló, megyek hazafele; elmondom angolul meg magyarul is az izgulóknak hogy ne izguljanak.
Aztán alszom. Éjszaka megint meló.

az

én az akarok lenni!
a te kis izéd, a micsodád, baba kezében a csörgő, persze te lennél a baba meg a kéz,
a lényeg a birtokos eset nyilván,
meg hogy én a tárgy vagyok te meg az élő. 
na várj.
akkor mégsem stimmel.

- Te, ez itt tényleg nem stimmel.
- Mire gondolsz?
- Ez már megint követhetetlen. Szinte szar.
- Pedig csak most kezdtem el írni!- felháborodva pislogtam rá.
- Öncélú katyvasz az egész.
- Kösz.
- Most mi van? Kérted, hogy megmondjam a véleményem.
- Hát kurvára nem számít a véleményed, pont a tiéd nem- igazából én sem értettem önnön durvaságom. Sebaj, legalább most kimondtam, hogy unom, az egész embert unom. Na, most mi lesz? Csak bután pislogsz. Helyes.
- Tulajdonképpen akár el is mehetnék- mondod, vagyis inkább csak gondolod, mert bénázol, és nem tudsz mit mondani. Menj is.

Tehát felkelsz, lassan, komótosan felöltözöl, kabát, sál, táska. Jaj, de jó. Nyugtom lesz nélküled.

- Na szia. Jó írogatást- mondod, puszit nyomsz a homlokomra, mintha ez valami kibaszott szignicsör múv lenne, és kilépsz a lakásomból. Na. Így. Ezt vártam már.

Interstellar

Ki nem szarta még össze magát az Interstellartól? A magát kifinomultnak képzelő néző ezernyi indokot sorolhatna fel, amelyek már a film megnézése előtt borítékolták a pozitív fogadtatást. Ezek közül néhány:
- Nolanék, a váratlan húzások és csavarok mesterei
- Leonardo... öh, Matthew McConaughey egy A+ színészgárda élén
- Hans Zimmer komponál
- Űreposz, nagybetűvel
- valódi tudományos háttérmunkálatok (Kip Thorne)
Fenti pontjaim elméletben valóban összeállhatnának valami olyasmivé, ami után az ember csak ül, beszélne, de csak tátogni tud, az érzékenyebbek tán egy könnycseppet is elmorzsolnak, a hülyébbek pedig a mellettük ülőt böködik, hogy mi a szar is történt. A katarzis elmarad, és a végén még az öreg bácsi és néni is értették, hogy mi történt; na de ne rohanjunk ennyire előre. A relatív (höhö) savanykás bevezető után most pedig következzen kevésbé negatív összegzése a filmnek.

Nem tökölünk sokat az expozícióval, szánkba rágják, hogy valami van azzal a kurva könyvespolccal, pár apával sörözgetés a verandán, a Murphy-törvény ideologizálása és néhány könnycseppet követően már tíz, kilenc, nyolc, és a NASA krémje már főszereplőstül robog a világunkat megmentő expedíció előre tökéletesen kigondolt (és csak Michael Caine által ismert) terve szerint.

Az űr ábrázolása dicséretet érdemel, klausztrofób magány lesz úrrá rajtunk a sok vidám, kukoricatábla közt szaladgálás után. Sötét van és hideg, hőseink inkább alszanak gyorsan két évet, hopp, már ébren is vannak- érezzük, hogy a konfliktust nem a Naprendszerben (na de nem is az első órában) fogják meglelni. Elkezdődik a háttérben annyira nem leplezett konspiráció leleplezése, miszerint Matt Damon nem is egy tudós, csak egy bepánikolt akcióhős, aki nyilván meghúzza majd azt a kibaszott zsilipkart, hogy aztán lehessen izgulni meg egy kicsit a karfánkat szorongatni, mikor Cooper beilleszti a lukba a pöcköt. Megint előre szaladtam!

De a bajok valahol itt kezdődnek. Mielőtt Matt meghúzná a kart, hőseink szembesülnek azzal, amit a film fokozatosan épített fel bennünk: a világűr veszett nagy, mi veszett kicsik vagyunk, és bizony itt hiába ügyeskedünk, ki fogunk halni a francba, és még a családunkat sem láthatjuk viszont. Matt pedig meghúzza a kart, látszólag minden felrobban, a Nő és a Férfi pedig döbbenten figyelik azt, ami vélhetően az utolsó reményük volt a hazajutásra/ más bolygók kolonizálására. Ó, kérlek, add, hogy itt vége legyen! Az utolsó földlakók kiköhögik tüdejüket, Cooper meg Brand még pár éven keresztül megpróbálják növelni a népszaporulatot, de aztán vége.

Nem, az Interstellar fele ennyire sem pesszimista, Cooper ugyanis dokkol, gondolkozik, a mellékszereplők beledobnak a levesbe mindent, hogy kész legyen a zseniális terv. Cooper önző mód beleveti magát az eseményhorizonton túli habokba, míg Brand megmenekül, a néger pedig... várjatok, vele mi is történt? Mindegy, ezek szerint szerepben maradt.

Ami eztán jön, az a már -sajnos- Nolanéktól megszokott csavar és annak megmagyarázása. Nem, nem a fekete lyuk belső ábrázolása, az időutazás gondolata a gond, ez elmés játék, nincs is vele baj. Na de akkor mért az akadékoskodás? Hát A Szeretet miatt. Amikor beláttatják velünk, hogy az egész katyvasz a "másik fajról", a dimenziókról, a gravitációról, a fekete lyukakról meg az emberiségről csupán egy, felsőbb hatalom kezében összpontosul. Ez pedig a szeretet. Nem vicc, Cooper még az arcunkba is mondja ott, ahol az Űrodüsszeia Bowmanje legendás szavai hangzanak el (My God, it's full of stars!), szóval ahol kimondhatjuk a konklúziót, ahol a titokba bepillanthatunk, ott Cooper aszondja, szeretet.

A többi pedig még távolabb sodródik az ígéretes felépítéstől: mindenki megért mindent, az A és a B terv is beválik, apa találkozik agg lányával, és bazmeg a leglegvégén Coopernek még Brandért is van ideje elmenni. Sőt, Nolan egy közepes Columbo (Maigret, Poirot stb.) kaliberű detektívregény utolsó öt percéhez hasonlatosan magyarázza meg nekünk: igen, a bináris kód a porból, a lepotyogó könyvek, a féregjáratban összetalálkozó Brand és Cooper, ezek mind-mind ezért és így történtek, értitek kedves nézők?

Értjük.

Nincs elvarratlan szál, nyitva hagyott kérdés, nem érezzük, hogy milyen picik vagyunk, épp ellenkezőleg, inkább azt, hogy A Szeretet Ereje Mindent Legyőz, még a nagy, gonosz és hideg űrt (és a magunk előidézte apokalipszist is). Na de nem olyan rossz film ez, rengeteg kellemes csalódást hozott ez a cirka 160 perc. Ebből tán a legerősebb Tars, a sci-fi-ben elengedhetetlen mesterséges intelligencia pozitív ábrázolása. Nincs itt árulás, gonosz algoritmus (HAL), csak egy pihent poénokat durrantgató minecraft-lény, aki mindvégig kitart a küldetés mellett.

Külön köszönet McConaughey-nak, a 23 év videóüzeneteire adott reakcióit elnézve egy picit felfogtam a felfoghatatlant, vagyis milyen lehet egy óra hullámok elől menekvés után találkozni a közben már felcseperedett unokáiddal, vagy látni a fiadat, ahogy elveszti a hitét benned.

Ami a Tökéletes trükknél rendben volt -a fordulatos cselekmény olykor zavaros eseményeit felgöngyölíteni egy lenyűgöző magyarázatban- az itt nem elég. A moziból kisétálva azon törtem a fejem, hogy bárcsak Matt Damon felrobbantotta volna az egész űrhajót, és akkor nem látunk semmi hepiendet, a kukoricatáblák közt múzeumként berendezett házikót az űrben, vagy a bánatos, de eltökélt szemű Brandet egy marék kavics felett szomorkodni. Ugye látjuk, hogy nem szomorú, mert Ő Már Sejti, hogy Cooper úgyis odaér és akkor egymásra találnak?

Még egy szó Hans Zimmerről, aki az inszepsön-kürtök (nem vagyok fair, tényleg az egyik legnagyobb filmes zeneszerzőről van szó) után megint igyekezett maradandót alkotni. A taktusok amúgy röpítenek magukkal, nyilván Oscart is ér neki a tevékenykedése. Csak kár, hogy Philip Glass már pár évtizede ellőtte ezeket a poénokat. Mint ahogy Kubrick vagy Tarkovszkij a maga idejében megtette azt, amivel a maiak még mindig kínlódnak: eredetit mesélni, szépen.

(Ja, és aki innentől kezdve azt mondja nekem, hogy Dylan Thomas a kedvenc költője, kinevetem.)

besamel

kisütött a nap. vagy inkább be. rengeteg fenyves van a kertünkben, tudod? sosem értettem, hogy szűrődhet be ennyi napfény. de beszűrődött, és meg sem állt a parkettáig. szép, lakkozott tölgyparketta volt. vagy fenyő, tudja a franc. szép volt és kész.

épp készül az ebéd, bár már délután három is elmúlt. pampuska illata lebeg, meg besamel szószé. nem tudom, mi az a besamel, mama mondta hogy az, de rabul ejtett a neve. olyan gyönyörűségesen franciául hangzik, ugye?
ugye mama, francia?
persze hogy franciául hangzik, hisz az is! nevetnek ki ketten. kedvesen, persze.
- Kedvesem!
- Igen?
- Semmi, adj egy puszit- csattan a csók, és főznek tovább.
én lapozgatom az asterixet, eredeti francia nyelvű, keményfedeles kötet, úgy fordulok hogy rásüssön a nap a fényes lapokra. fejemet jó közel dugom, hogy érezzem a finom műanyagillatát a kötésnek.
- kisfiacska! kész az ebi!
éhes vagyok, de ilyenkor még öt percet kell várni, mire meg lesz terítve. mama csak azért hív, mert nem akarja hogy várjak tovább. mindjárt mama, mindjárt megyek, te meg utánozod erőtlen kis hangomat, "mindjárt-mindjárt".
így. most. jó.
iskola lesz holnap? bepakoltam? kész a leckém? nem érdekel, mert kész az ebéd, finom illata van a besamelnek, asterixnek és a parkettának, a napnak, mamának, meg az egész délutánnak.
igen, finom az illatuk.
magamhoz ölelem őket, bennük és velük élek.
a rohadt életbe- élvezem mindezt.

tizenöt év múlva szemernyit sem változtam, csak a körítés más. ha leülök dolgozni, még mindig szívesebben szagolgatom a laptop sarkát, vagy gyönyörködöm az olcsó rolón beszűrődő napsugarakban; inkább olvasok Feanorról mikor John Kerryről kéne, vagy vallom be a barátomnak, hogy ő bizony a legjobb barátom széles e vidéken.

"Elmúlt, jön új, ezt mondogatják mindig.
Három idő három szóban hazudik

Nem múlt el, mert kicsi vagy
és felejteni nem tudsz.

Nem jön, mert vak vagy
és látni csak hátad mögé tudsz

Nincs új, mert vakságodtól nem látod
milyen kicsi is vagy."

Szeretnék most pici lenni, és napfényben meg besamel-illatban asterixet olvasni a parkettán.
Mama, te inkább ne szólj most rám;
Az ebéd még várhat.

De te nem! te érdekelsz most, lehet, hogy ideig-óráig, de most érdekelsz! most mutasd meg azt a filmet, most mesélj a kedvenc zenéidről, most mondd, hova mennél ha tengernyi időd lenne, most mondd el, hogy igen-e, vagy sem, mert egy hónap múlva tán már nem érdekelsz, és hazamész, persze azt mondtad, neked sincs otthonod, épp ez tetszik benned, földim vagy, pedig sokkal messzebb leszek én is.

Tudod mi a vicces?

Te biztosan ismered a besamel receptjét. és ez majdnem olyan fontos, mintha a parkettán, napfényben fürödve olvasnám a képregényt.

és akkor mondhatjuk akár azt is, hogy:
kedvesem.

ugyanez visszafojtott recepciós hangon
   

kicsit kifogytam

az időből.

figyu, kislány- vagyis, nagylány- még pestről, emlékszel? túlfűtötted a szobád, épp zuhanyoztam, amikor lenyomtad a play gombot. zseniális húzás volt, nagylány, mert azóta is ráz a hideg, a fülledt erotika ingoványos pamlagává változott a kis DIY ikeás ágyad, az olcsó roló baldachinos fátylat borított piszkos kis dolgaink köré, és utána még aludni is majdnem olyan gyönyör volt, mint lapockáid csúcsai közt beeső hátadat csodálni.
persze nagylány voltál én meg a kisfiú, a szoba eltűnt ágyastul és baldachinostul, ahogy te magad is kiszivárogtál életemből. várj, ez nem is így volt; de mindegy most.
csak a play gomb maradt.
keresgélem a kibaszott ikeás ágyat, a szobát, amiből árad az a bódulat, ami majd' annyira downtempo mint a Morcheeba. keresnélek téged is- vagy csak a downtempót nőben, a lassú, ütemes szólót (haha), amit hallani is elég ahhoz, hogy a szoba minden atomja (saját testemmel együtt) összefolyjon, hogy ne a sebesség, hanem a lassulás irányítson.
hogy primitív, ősi ritmusra remegjen meg a nyakadra kifeszített bőr, ha ujjaimmal úgy teszek, mintha karmolnám.
kövérre hízna a szembogarad mellbimbóddal, titkos huzal köti össze a kettőt, nekem pedig hozzáérnem sem kell, mert a szoba, a béna kis ággyal, a rólóval, a play gombbal és a downtempóval kecses kis házassságot kötött, mi pedig belecsüccsentünk a közepébe, DIY innentől, ezt tudjuk is;
te holnap felkelsz, mert nagylány vagy már. de én alszom még egy kicsit.

jön a morcheeba decemberben budapestre, eszembe is jutottál, nagylány. meg hogy én nagyfiú lettem-e azóta, igen, ezen is merengtem egy kicsit. meg hogy, megölné-e soraimat, ha ezredmagammal hallgatnám a taktust, ami anno csak ránk tartozott; hogy 1.300 forintért hallgatom majd, amit akkor csak a play gomb meg te tudtatok

 otthon amúgy van béna kis ágyam, play gombom és downtempóm is.

Csak az a kurva roló hiányzik.

De ezt Te is tudod.

zsinóron

buta vagy, mondják nekem fentről,
zsinóron húzzák a csengőt. azzal jeleznek
nekem

A recepción persze nem,
itt gusztusos kis rézcsengőt nyomkodnak
és nem tudják, mennyivel jobb lenne egy

zsinór.

amikor pici voltam,
és a szemem sem volt ennyire zöld,
órákig üldögéltem, ha letettek.

még ha etettek is,
csak nézegettem csendben.

Untam magam persze, csak nem mutattam
anyámnak, apámnak
feszítse csak büszkeség szét:
na nem a mellüket,
hanem sajna: kettejüket.

amint beszélni kezdtem,
megnyitottam a csapot, melyet szívem
panasztartályához csapott
az isten,

eltátottam kicsi számat,
hangszálak rezegtek és visszhangzott a szoba
UNATKOZOM!

hát nézzenek oda!
mondta cinkosan és édesen
az apa

krómszín szeme böngészte az enyémet
de mondani soha nem akart semmit
inkább csak kacsintott cinkosan
és azt mondta:

Kössünk egy zsinórt a kukinkra.

halványzöld szemek kerekedtek nagyra.
papa?
Biztos jó ötlet ez?

Persze hogy jó, hosszú zsineget keresünk,
majd lazára kötöm
Mama meg ne tudja
megértetted, Manócska?

először tényleg kerestem zsinórt,
egyedül, mert nem tudtam,
hogy papa csak hülyül
velem

meg senki nem közölte,
hogy unalomra nem kötünk csomót,
a kukinkra meg pláne

Felnőttem azóta.
Nagy és zöld a szemem, csendben
Nézegetek rád és rád is

(A kávém reggel rádis)

bazdmeg, de unom már!
kiáltani viszont nem tudok,
inkább befelé fordulva keresem

a zsinórt,

amit aztán farkamra aggatok