Benzin

Kifogyott az üzemanyag?

Dehogy! Csak máshova csorog. Csöpög. Na jó, épphogy csepereg. Van, de mégsem látható. A trabzoni esőhöz szeretném hasonlítani. Konstans csepereg, s úgy áztat el, hogy észre sem veszed. Bőrig áztat, pedig épp az imént még alábecsülted. Ez nem is eső, mondod! Kell a fenének az ernyő, gyerünk ki. Kilépsz az utcára, borús az ég, de a szürkés felhők lazán fonódnak össze, s köztük milliónyi apró nyíláson szivárog át a napsütés. Aránytalanul élesek a fények: egy ormótlan fotóstúdióban érzem magam. Az eső? Nem is esik. A járdán végigsétálva fel sem tűnik, hogy az imént még világosszürke beton sötétre vált. Talán mégis kellett volna az ernyő. Meleg vízcseppek folynak le homlokomon, összemaszatolva szemüvegemet. Mégis esik. Talán nem ázok meg annyira. Ugye? Tudom, lebecsültem az imént. De hisz olyan jelentéktelennek tűnt. Úgy volt, hogy nem is lesz többé már ilyen. Nemhogy még bőrig is ázok. Ázol. Mert ez most már nem is rólam szól, igaz? Hanem rólad. Arról, hogy a benzin-analógia tulajdonképpen alapjaiban hibás. A benzin ugyanis az én működésemhez kell, most viszont már a te működésedről beszélünk.

Azt hitted, kifogyott az üzemanyag, mi? Pedig én zakatoltam szépen az elmúlt két évben is. Mégis neked hiányzott jobban. A végén még kiderül, hogy ide jártál tankolni; így pedig borul a hasonlat is.

Én pedig közben bőrig áztam.

Óvatosan

Óvatosan azzal a tollal, Péter. Még a végén megsértesz valakit. Megsebzed és ő elpityeredik, tinta ömlik ki ereiből, a pennádat meg nem győződ mártogatni a fekete tócsába. Ő reszket és elfehéredik, ahogy az éltető folyadék szivárog ki testéből, te meg fehér papírokat hordozol mellé, hogy ne menjen kárba a drága tinta. Már könyékig tintás vagy, ő pedig az ájulás határán, hitetlenkedve nézi, ahogy közömbösen mártod meg pennád újra és újra. De te csak körmölsz szorgosan, hiszen tudod, hogy a tinta mindjárt megalvad, és ő is pár percen belül halott; igyekezetedben már vállig fekete a ruhád, ingujjadat nem is tűröd fel, szinte büszkeségből, hogy lássák majd, mit tettél. Párat buggyan még a seb, és a tintaforrás elapad; remeg párat a test, és a szemek már csak a semmibe merednek. De te írsz, írsz, veszett tűz lobog szemedben és kezeidben, ahogy táncol a penna a papíron és ahogy megmerítkezik a toll a tócsában. Csúf és gyönyörű képek miriádja elevenül meg ismét, az üveges tekintet melletted ezt mind átélte, a fekete tócsa nem csak a vére, a lelke! Te pedig kötelességtudattó l vezényelve írod históriáját a halott testnek.
Aztán semmi.
Megalvad a tinta, pedig papír még lenne bőven; a halott életének morzsái kapkodott sorok közé vannak szuszakolva. Fekete kezeiden lassan megszárad a vér is; fújsz egyet, majd felkelsz. A testet elégeted, a papírokat megtartod.
Ezernyi ember áll körülötted, barátságosan, mosolyogva biccentenek; te viszonzod, majd felemeled a tollad, és döfsz megint, megint megsértesz valakit, és megint ölsz, hogy írhass; te csak ölni tudsz, hogy írhass.

Tizenöt másodperc

tizenöt másodperc az élet. most éppen az én életem tizenöt másodpercen múlik.
tizenöt másodperc alatt
csókot lehelsz
vízet kérsz
itt sajnos nincs- veszek egy pólót
nem találok pólót.
jó lesz a gatya is

mosolyogva tántorgok ki a fürdőszobába felfrissülni, mert az iménti orgazmus képen törölt vaskos öklével, és most rám van írva, minden arcvonásom kéjes, tettetett szenvedéssel üvölti, hogy heló! mi elég jól vagyunk, legalábbis jobban mint a gazdánk, aki az iménti aktusban is a mögöttes tartalmat keresi. pedig ebben nincs semmi bonyolult:
lerohant, és tíz perc alatt végzett velem.
nincs ebben semmi romantika.
akkor meg minek keresni?
mit is keresek?
vizes pohár.
megvan. megtöltöm csapvízzel, ügyelve, hogy közben ne találkozzon tükörképem szempárja a sajátommal.
fújok egyet, gyerünk hát! szomjas szegény.
villámlik odakint, ahogy benyomom az ajtót.
elaludt.
vállat vonok és
kortyolok egyet a pohárból, meg még egyet. nem akarom felkelteni, mert fáradt lennék az ismétléshez.
én viszont furcsamód felébredtem.
ománon gondolkodom és a phd-n.
a küldetéstudat jelentéktelen, de mégis kiemelt szerepén.

találtam bort; rímel a vízzel.

tizenöt másodperc az élet, se több, se kevesebb.

Igen

Igen a poszt címe. Igen, mert rábólintottam a dolgokra. Egy kicsit hideg van, így kora tavasszal, éjjel kettőkor, a Bazilika mellett. Bocsánat, nem vagyok egészen pontos. Nem csak simán a Bazilika mellett. Hanem Péter lábainál heverve. Kőből van ez a Péter, és néha meglátogatom. Szigorúan éjjel. Másképp nem fogadna, félénk szegény. Hiába álldogál itt egész nap, szégyellős a szentem. Szentem. Értitek.
Szóval, igen. Rábólintottam sok mindenre.
Rábólintottam a törökökre: keresztem ez vagy mittudomén, de van, vonz, akar, kíván, szuszog a fülembe 1000 kilométerről is, hogy gyere, hagyd ott a druszád. Nincsenek ott kőszentek. Csak élet. Megkérdezték tőlem a minap, miért vonz Törökország. Nincs kőből. Azért.
Aztán rábólintottam választottam mesterségemre is, oké, megírom az esszéket, kutatok, tanulok, mit tanulok, okosodom.
Beszélek, és világot járok. Látok!
Péter, te itt leszel évek múlva, és akkor is meghallgatsz, félénk leszel, de este itt talállak, és akkor majd beszélhetek hozzád. Aztán meghalok, és te itt álldogálsz majd tovább, lesz még egy szédelgős Péter aki néha kiköt melletted.
Jönnek majd új istenek és tán egyszer te is leborulsz, de addigra én már hol leszek!
Kő léptékkel nézve  Faldum vagyok, Hesse városa, te pedig a hegy, Péter.
Pedig volt már itt egy nagy, egy sokkal nagyobb, mikor a város persze sokkal kisebb volt, akkor ő is ezeket az utcákat rótta, szerelembe esett, nővel vagy Egerrel, nem tudom; de itt járkált, megtalálta saját vallása szobrait, akikhez beszélhetett, mint most én is. Járkált, és tette a dolgát.
Szeretném azt hinni, hogy jóváhagyja, hogy én a nyomdokaiba lépnék. Hogy én is mászkálok, beszélek, írok, és szédelgek.
Remélem, hogy jóváhagyná.
Mi, Péterek csak kóválygunk itt, a város, és a kő viszont marad.
És csak nevet.
Ezt felismervén (és beismervén) pedig, inkább ráhagyom, igent mondok, bólogatok, és csinálom a dolgom.

Ezért kerültem ide.
Ezért küldtek ide.
Más dolgom meg úgysincs.
Akkor meg miért is ne csinálnám.

Daimón

bután vagyok már megint
ez gáz
hogy nincs ahova és akihez,
csak amihez, tárgyak vannak,
kalapálnak, dobognak és dörömbölnek,
akarnak, követelnek, tegyem helyükre őket.

nincs semmi a helyén, és ahelyett, hogy ez lenyűgözne, egyre jobban aggaszt. ahogy a dolgok a nemhelyükre esnek, egyre jobban ráncolom a homlokom, és azt kívánom, hogy a kis vakarék bárcsak ne pont oda pottyant volna!
semmi nem pottyan csak úgy oda, Péter! ezt súgják a füledbe, te pedig lassan becsavarodsz, mert hiszed hogy csak úgy pottyanak a dolgok, cél nélkül, na de akkor miért zavar, hogy nem tudod őket mozgatni? odaejteni, ahova valók. egyáltalán hova valók?

egy okos nő a minap azt mondta, az alkotók halála a felvilágosodás, a racionalizmus és minden egyéb eszme, ami szakított az ókor dajkameséivel. azt is mondta az okos nő, hogy a daimónokra sokkal kényelmesebb lehetett hagyatkozni anno, mint manapság azért alkotni, hogy kiröhögjenek, megvessenek, elvárásokat támasszanak. milyen vígan virágozhatott az alkotói fantázia, amikor, ha megkérdezték a művészt, ugyan mikor készül el a műve, ő csak békésen annyit mondott "Georgios bazmeg, a daimónomnak most épp jobb dolga van, menjél csak vissza lapátolni", Georgios pedig engedelmesen visszament lapátolni. művészünk pedig heteken át békésen csinálta a semmit, aztán a daimón vagy jött, vagy nem.
ma? ha a fenti párbeszédet vesszük mintának, művészünk felelete igen különböző lenne.
- Stelios bazmeg, egész nap csak henyélsz, asszed az írásból meg lehet élni? Felkopik az állad, bezzeg én kemény munkával tartom fent magamat. Kezdj végre valamit az életeddel!
- Igazad van Georgios, egy lusta, semmirekellő alak vagyok. Jobb is, ha elkezdek dolgozni egy tisztességes munkahelyen. Picsába az írással, amúgy is kihagytam egy csomó nyelvtanórát ötödikben.
Steliost ezt követően azért még néha meg-megkísérti a daimónja, ilyenkor elmegy berúgni, majd titokban papírra veti a gondolatait, de úgyis csak a fiók kíváncsi rá.

régen minden jobb volt.

kurva daimónok, ilyenkor hol vagytok?

Uborkasaláta

Ez nem fair.

Kibaszott...

Jaj, igazából mindegy. Elkezdtem írni egy posztot, és elszállt. Arról kezdtem volna írni, hogy most, hogy ismét Törökország felé veszem az irányt, kissé predesztinálva érzem életem elmúlt és eljövendő éveit. Valamit okoskodtam volna arról, hogy az agy hamarabb dönt pár milliszekundummal minthogy mi a '"szabad akarat" vezényszavára valóban parancsot adnánk testünknek, ebből pedig levontam volna azt a következtetést, hogy Törökország is egyfajta beprogramozott döntés.

Aztán elszállt a poszt, és nem volt kedvem újraírni az első bekezdést. Pedig sokat bíbelődtem vele. 

Pat Methenyről beszélgettünk. Már hatvanhárom éves, mondja apám. Jaj, már olyan idős?- kérdi Kati. Igen, mondja apám. És milyen produktív még mindig! Neki ez olyan, mint a légzés. Aki szereti, amit csinál, annak az olyan, mint nekünk lélegezni.

Hát ez pompás kis hasonlat. Mi mást tehetnék, minthogy megint elővegyem a szokásos kérdést: mit szeretek úgy csinálni, ami olyan simán megy, és annyira szükségem van, mint a légzés?

Ezer meg ezer gondolatmenet után is csak a "nem" és a "tudom" szócskák szokásos kombinációjáig jutok. De tudjátok mit? Álmodtam tegnap, az álmomban pedig egy e-mailt olvastam, amiben azt írták az ankarai egyetemről, hogy mégsem mehetek hozzájuk tanulni, mert mittudomén. Nem mehetek és kész. Úgy ébredtem, ahogy lefeküdtem: remélve, hogy az alvás majd jobb kedvre derít.

Ha álmomban aggódok, akkor tulajdonképpen akarom, nem? Ha ébren kételkedek, akkor az álmaim valósága a kételyeket szertefoszlatják, ugye? Nem tudom ki mondta ezt, de elég kézenfekvőnek tűnik. Szeretem a megerősítés ilyen formáját. Elhiszem, hogy magamon kívül történik egyes célok, ötletek jóváhagyása. Mindenki erre vágyik, nem? Kivéve az olyan eltökélt egyéneket, akik a bennük munkálkodó kitartás és bizonyosság hatására csinálják, amit csinálniuk kell, figyelmen kívül hagyva, hogy az a valami értelemmel rendelkezik/ gyönyörködtet/ hasznos. Suta mondat lett, tudom. De a megszállottról ugyanúgy lepereg a kritika, mint a zseniről.

Az előző angol írásban példálóztam azon, hogy mi értelme lenne a létünknek, ha a valami létrehozása is végül feleslegesnek bizonyul. Ez alatt a pár nap alatt azt hiszem rájöttem a nyitjára. Egész pontosan tegnap ebéd közben történt a dolog.

Krumplileves volt galuskával, tejföllel; másodiknak gombapörkölt nokedlivel. Apámmal vörösbort kortyolgattunk, a gyerekek nyúzták egymást az asztalnál, Kati pedig lerakta elénk az uborkasalátát. Nagyanyám halála óta félek uborkasalátát enni, mert igazán jól csak ő készítette el. Amikor meglátom az ízléses, fehéres zöld salátát, borssal és pirospaprikával a tetején, az jut eszembe, hogy Mamika szed nekem, és én még előtte beletúrok az ujjaimmal.

Szóval szedtem magamnak, és belekotortam a villámmal. Finom volt. Pont olyan, mint Mamikáé. És akkor körülöttem minden összeállt egy nagy egésszé: mindennek helye volt, minden jelen volt, és ami a legfurcsább: minden rendben volt. A hiány illúzióját egy szimpla uborkasaláta pótolta minden létező szinten, én pedig úgy költöttem el az ebédemet, hogy tökéletes békességben lebegtem a jelen valótlanul mozdulatlan közegében.

Az uborkasaláta volt a kulcs ahhoz a valamihez, amit hónapok, évek óta kombináltam, toldoztam-foldoztam, boldogságnak csúfoltam, vagy csak egyszerűen meg akartam érteni.

Egy tál uborkasaláta.

Borssal és pirospaprikával.

szenvedély

sincs már.
mi az a visszafordíthatatlan, gyönyörű, mindenen áthatoló sugár, ami kimozdít berohadt origómból? ebből az ordas nagy hazugságból, amit már kételynek sem lehet nevezni. vegyem sorra? nincs opció. ezerszer írtam mindről. ismeri mindenki a kis listámat, hiszen az egyben sajátja is: szerelmes mindenki szeret lenni, többet és jobban csinálni, gondolkodni, tenni, nézni, lélegezni; ilyesmikhez írtam elmúlt évek hevenyészett szonettjeit. mit beszélek a szonettről, azt sem tudom mi a rímképlete. nem tanultam meg. szeretek tanulni, de nem könyvekből. régen faltam a könyveket, amit a kezembe nyomtak, el is olvastam. már nem. untat. nem köt le. semmi nem köt le. mihez kezd az ember, az egyszerű ember, akinek a legelemibb szenvedélyek hirtelen buta illúzióknak tűnnek? illékonyt akartam írni, mert az szebb szó. hát szarok az esztétikumra, szerinted miért nem használok nagybetűket? mert szarok az illékony szóra, és ehelyett azt mondom: buta. ezzel kifejezem, hogy nem csak a szövegben nincs helye, de a fejemben, és a lelkemben sincs keresnivalója komplikált, szépséges kifejezéseknek.
a gondolataim csak úgy repkednek. jó, mi?
hirtelen arra gondoltam, hogy ez tényleg jó: mert akkor a gondolkodás a szenvedélyem. de ez sem igaz, mert a gondolkodás valahova vezet, még ha kissé öncélú tevékenység is. viszont az én gondolatfolyamom öncélú és semmi más.

elolvasott egyáltalán valaki idáig? talán ezt a kérdést igen, mert nyomtam elé egy entert. mert azt akartam, hogyha mást nem is, ezt elolvassátok. hiszen így összefoglaltam a fentebb írtakat, és ti is megspóroltatok magatoknak két perc fintorgást.

árnyék

olyan vagyok mint egy árnyék. pompás kis vetület. sötét. követi a testet. fényben élesedik, sötétben elhalványul. a teraszra is csak fingani jár meg cigizni. ilyen árnyék vagyok én.

Impulzus

Itt nincsen.

Pudingok

Ma vettem négy pudingot. Ezzel jutalmaztam meg magam, mert heti rendes bevásárlásomkor végre egészséges dolgokat vettem. Rozskenyér. Sonka. Uborka. Tej. Igen, ez mind. Szóval a jutalomfalatom (ami felett többet gondolkoztam mint a többi tételen együttvéve) a puding lett. Most vitatkozhatnánk hogy miért nem magam készítem el otthon a pudingot, vagy egyáltalán miért pudingot veszek, hanem mondjuk két almát vagy olajos magvakat, ha már annyira egészséges akarok lenni; de kár is lenne a gőzért.
Pudingot akartam enni, pudingot vettem. Azonban átvertek. Mocskosul átvertek.
A sok ízléses kis műanyag pohár ugye mind egyformán néz ki; átlátszóak, és csak a töltőanyag más: gyönyörűséges pudingok sárga, barna, sötétbarna színben, némi habbal a tetejükön. Alattuk pedig a polcon harsány felirat hirdeti: "MILKLAND PUDING 59.- FT".
Nem tagadom, az ár még szimpatikusabbá tette a gusztusos kis desszerteket. Mohón rántottam fel a hűtő ajtaját, és négy poharacskát (két sötétbarna, egy halványbarna meg egy sárga) egészséges vásárfiáim mellé helyeztem. Egy apró fiúcska megigézett szemekkel nézett rám és friss szerzeményeimre. Büszkén elmosolyodtam, és rákacsintottam a gyerkőcre. Vissza vigyorgott.
A sorban állva pont mögém került, anyukástul és nővérestül. Össze-vissza kóválygott, tapogatta a csokikat, belenézett a kukába, és ellenőrizte, hogy a hűtő tényleg hűt-e. Aztán visszabattyogott a sorba, és nagy fájdalommal nézegetni kezdte pudingjaimat. Vajon gyerekként én is erre vágytam? Hogy férfiként a Sparban álljak, és olyan édességet vehessek magamnak, amilyet csak akarok? Bizonyára. Büszke voltam a 246 forintnyi felnőttségre a kosárban.
Jónapot, mondjuk egymásnak a pénztárossal, és már szélsebesen pittyegnek az áruk. Utoljára a pudingokra kerül a sor: 59, 59, 59 és végül... 79 Forint. HETVENKILENC? A felháborodás csendes atombombája robban bennem, szemeim gombafelhőt tükröznek. Átnyújtom a bankót, elveszem a visszajárót és félrevonulok a pulthoz. Az igazság blokkján sorakoznak a tételek: Mikland puding 3 X, Zott puding 1X.
Nyilván egy polcon volt a két pudingmárka, és összekeveredtek. Én pedig gondolkodás nélkül levettem a drágábbat. Lecsillapodott a felkorbácsolt tenger odabent, fújtam egy nagyot, és körbenéztem. A kisfiú kíváncsiskodott a hátam mögött.
- Hát szia.
Nem mondott semmit, csak fülig ért a szája.
- Szereted a pudingot?
Vigyorgott tovább, és bólogatott. Ennek így kellett lennie. Fogtam a Zott pudingot, és a kezébe nyomtam.
- Aztán ne adj másnak belőle! Drága puding volt.
Nagy komolyan bólogatott, én pedig kisétáltam a boltból.

Frászt történt így! Hazasétáltam, otthon pedig elsőnek a Zott pudingot ettem meg.

S.B.

Trabzoni létem kulcsmomentuma volt. Suzy Blondin-nak hívták a leányzót, másodmagával érkezett koszos kis albérletünkbe. Azokban a napokban nagyon pörgött a couchsurf-ös profilunk, hetente váltogatták egymást az utazók; mind Irán felé igyekeztek, nálunk (vagyis Trabzonban) a vízum miatt álltak meg. Vendégeinknek adózva némi tisztelettel megkockáztatom, hogy könyvet lehetne írni a történeteikből; de mivel ez (mármint a könyvírás) köztudottan a kriptonitom, hunyjunk is inkább szemet az elcsépelt szólás felett. Suzy Blondinról szeretnék írni, nem pedig tovább folyatni az önsajnálat csapjait.
Suzy megjelenése igen szimpla, mégis méltóságos és tisztelet parancsoló volt. Szerettem túlmisztifikálni az első találkozásokat, és mivel egy olyan nőről volt szó, aki úgy tetszett hogy tulajdonképpen nem is tetszett, megtette a maga hatását. A most ereje szippantott be minket: bármelyik nap megkaphatták a vízumot és lelécelhettek tőlünk. Minden nap tanítottam, aztán pedig minden este vele voltam, kifulladásig.
Plátói volt persze az egész, még mindig a Nalan taposta lukat próbáltam simogatni, hátha attól elmúlik; Suzy minden este várt, én pedig minden este várattam. Volt egy kamerája is, én pedig előadtam szokásos pökhendi mondókámat arról, hogy az analóg jobb, legalábbis eredetibb a digitálisnál. Jellegzetes félmosolyra húzódott szája, és nem szólt semmit. Ilyen volt, amikor szavak nélkül cáfolt rám. Később pedig arról is meggyőződtem, hogy százszor jobb szeme van a fotózáshoz, mint nekem, vagy bárkinek akivel addig összehozott a sors.
Csapongok, tudom.
Szóval Suzy életet lehelt ostobán tétlen trabzoni napjaimba. Már szinte megszoktam hogy jelen van. Az esti iszogatások és elmélkedések is megszokottak voltak; kívülről fújtam, hol kelik majd át a határt, Teheránból melyik busszal mennek Türkmenisztánba, aztán Üzbegisztán, Kazahsztán, Kirgizisztán és végül Kína. Olyan könnyed téma volt ez, mint kebabot rendelni szerencsétlen motoros futárral éjjel háromkor, 4 török líráért.
Két hét után megkapták a vízumot; hazaérkezve munkából közölte Suzy, hogy másnap hajnalban indulnak.
- Maradhattok még.
- Jöhetnél te is.
Életem legegyszerűbb beszélgetése, de a rezgései néha még most is visszaverődnek bizonytalanság uralta napjaimban. Illetve azok kongó ürességében. Álltam előtte, ő meg elmosolyodott. Most már tudjátok, csak félmosolyodott.
- Gyere velem. Hagyd itt a munkád. Van pénzed. Ki tudja mikor lesz megint. Gyere. Megvárjuk a vízumod. Megint elmész Iránba. Meg a sok isztán. Kínáig biztos velünk tudsz jönni. Velem.
Ez most nyilván forgatókönyvhöz méltó monológ, pedig (amennyire emlékszem így két évvel utána) valóban így hangzott. Ott volt amiért mindig sírtam: a véletlen olyan lehetőséget szült, ami hónom alá nyúlva kihúz az önsajnálat hamvedréből. Feketén dolgozok, nincs felmondási idő, szerződés, semmi nem köt ide. Nalan már négy hónapja kidobott. Senkim és semmim nincs Trabzonban. De azon kívül sem.
- Jó lenne.
Csend a válasz, meg a félmosoly. Másnap hajnalban Suzy és Lucile felcuccolnak, és lelépnek a grúz autópálya felé. Egy hét múlva elmondom neki, hogy szerettem volna vele menni. Még egy hét, ő már valamelyik isztáni motelban üldögél, és közlöm, szerettem volna megcsókolni.
Erre csak annyit ír: "most csendben mosolygok". Hát ki nem találtam volna bazdmeg. Én is mosolygok amúgy saját gyávaságomon. Még most is. Suzy elérte Kínát, aztán hazaért Franciaországba; azóta Mexikót meg Közép-Amerikát is bejárta.
Két év, és hiába hangoztatom, hogy soha, semmit nem bánok meg, mert az megmérgezné a jövőmet; mégis itt üldögélek szilveszter estéjén egy hotel recepción, ismerkedve a Pink Floyddal, és arra gondolok, milyen lett volna Suzyval átvágni az isztánokon, lefotózni rosszabbul amit ő is lelő, úszni a Kaszpiban, vagy a kirgiz pusztát átszelő autópályán nézni a naplementét, és sírni, mert ennél csodálatosabb dolog aligha akad ezen a kibaszott világon.

Annyit már tudok, hogy az autópályán állva, félmosolyogva, ezt fogom hallgatni:
(tudom nehéz meghallgatni azt, amit belinkelek, de ha már idáig elolvastátok, ez a hat perc sem fog fájni)

Nagyvizit I.

(1)

Októberi reggel. Zuhog az eső, de ki kell kelni az ágyikóból. A szobából. Vérvételre utaltak be, gyerünk hát. Gyuri milyen aranyos legény, elkísér. A nővérke és a doktornő is biztosít, hogy nem fog fájni.
- Én általában azért elájulok- jelentem, de ők csak mosolyognak.
- Nem fáj ez. Nézze, csak egy pillanat az egész...- a hangja összemosódik a váróterem zajával, a szoba tótágast áll, én meg azt hiszem, elájulok. Valamit talán álmodok is.
- Te, most már felpofozom- hallom oldalról. Gyorsan ficeregni kezdek, hadd lássák hogy nem kell a pofon. Átkísérnek a gyengélkedőbe: én azt hittem ilyen csak Roxfortban van, pedig a Markhot Ferenc is büszkélkedik eggyel. Gyuri hozza a szőlőlevet meg a kockacukrot.
- De aranyos fiatalember!- jelenti a fiolákat pakolgató nővérke. Gyuri vigyorog, élvezi a helyzetet.

(2)

Hétfőn egytől van rendelés, vinném a leleteimet. Egy óra egy perckor esek be a teli váróba. Mindenütt nagymamák és nagypapák üldögélnek kényelmesen. Sorszám nincs.
- Sorszám nincs?- kérdezem a legközelebbi kényelmes nagypapát.
- Nincs már több, ma csak ennyit tud fogadni a doktornő.

(3)

Kedden nyolctól van rendelés, viszem a leleteimet. Negyed nyolckor büszkén veszem el az egyes számú cetlit. Nálam később érkező nagymamák és nagypapák hitetlenkedő pillantásait nyugtázom elégedetten. Elsőségem minden másodpercét kiélvezem.
- Ki az első? Név?- kérdi a nővérke.
- Lévay Péter, ipszilonnal.
Érzem az irigy szempárokat. Lepereg. Bent a nővérke megfenyeget a vérnyomásmérővel.
- Péter,  nézzünk egy pulzust!
Miért? Muszáj? Mondjam, hogy attól is elájulok reggel? Nem, túl sokan vannak bent, nincs helye az akadékoskodásnak. Különben is, az első helyezett viselkedjen első helyezetthez méltón.
- 120/70
- Az jó?
- Fiatalos! A doktornő mindjárt hívja.

(4)

A doktornő átfutja a leleteket, félig hozzám, félig a papírlapoknak duruzsolva a helyzetet.
- Arcüreg rendben, a gyulladást kizárhatjuk... A gerince enyhén ferde, majd beutalom reumatológiára. Viszont a derekánál a harmadik csigolya egy centivel el van csúszva. Ezzel kéne valamit csinálni.
- És akkor a légzésem...
- Volt tüdőszűrőn?
- Még nem.
- Szeptemberi a beutaló, akkor nyomtatok újat. El kéne menni, ott megmondják ha valami baja van.
Nyomtat újat. Roppant készséges nő, kedvelem. Mondjuk elég lassan gépel.
- Péter, egyéb panasz?
- Ami azt illeti van még három kisebb dolog.
- Hallgatom.
Olyan egyszerű szó ez, mégis mennyit jelent! Tényleg hallgat. Figyel, mi a bajom.
- Tudja, volt másfél éve a szemfoggyökeremen egy rezekció... most a szájpadlásomon van egy kis dudor.
- Hű, az problémás.
- Mit lehet vele kezdeni?
- Szájsebészet. Írok egy beutalót.
Szép lassan megírja a beutalót. Olyan könnyen megy minden, most, hogy végre sorra kerültem.
- Meg is van. Egyéb panasz?
- Ami azt illeti, van egy személyesebb dolog. Amióta aktív nemi életet élek, még nem nézettem meg magam... érti, ugye? Nem mintha lenne aggódni valóm, csak a biztonság kedvéért.
- Persze hogy értem. Sőt, nagyon helyesnek is tartom. Akkor írok is egy beutalót az urológiára.
- Köszönöm. Vérvétel is lesz?
- Igen. Mondjuk nem tudom mit írjak diagnózishoz... hm, sajnos muszáj valamit, akkor mondjuk kankót írunk, jó?
- Jó, olyanom úgysem volt még.
Ez tényleg abszurd, mindketten nevetünk. Kész van a beutaló.
- Na, és még volt egy harmadik dolog is ugye?
- Igen, azt hiszem a kislábujjam körme elgombásodott. Valami kenőcsöt tudna írni rá?
- Persze, két hétig kenegeti és el is múlik.
A recept is megvan.
- Péter, jöjjön és még meghallgatom a szívét. Fordítson hátat, emelje fel a pulóverét, úgy. Lélegezzen. Mélyen! Jó. Most lélegezzen megint- hideg sztetoszkópra libabőrözik a bőröm.
- Kész is vagyunk. Viszont... nekem lenne még egy személyes kérdésem.
Meglep, mindig meglep valamivel ez a nő.
- Tessék, persze.
- Van egy elképzelésem, de előbb hallani szeretném hogy miért nincs mutató az órán?
- Sokan beszéltek a jelenlét fontosságáról, de én Weörestől olvastam róla a legtöbbet. Miatta van mutatók nélküli óra a hátamra tetoválva.
- Igen, ezt sejtettem én is! Nagyon jó gondolat.
- Köszönöm.
- Péter, jöjjön majd az eredményekkel. Minden jót! Örülök, hogy egy értelmes beteg ismerhetek meg Önben!
Torkomon akad a szó, a doktornő közvetlensége és kedvessége egyszerű szavakkal, de vegytiszta őszinteséggel fegyverez le. Táskámban egy rakás beutaló, megyek hazafele; elmondom angolul meg magyarul is az izgulóknak hogy ne izguljanak.
Aztán alszom. Éjszaka megint meló.

az

én az akarok lenni!
a te kis izéd, a micsodád, baba kezében a csörgő, persze te lennél a baba meg a kéz,
a lényeg a birtokos eset nyilván,
meg hogy én a tárgy vagyok te meg az élő. 
na várj.
akkor mégsem stimmel.

- Te, ez itt tényleg nem stimmel.
- Mire gondolsz?
- Ez már megint követhetetlen. Szinte szar.
- Pedig csak most kezdtem el írni!- felháborodva pislogtam rá.
- Öncélú katyvasz az egész.
- Kösz.
- Most mi van? Kérted, hogy megmondjam a véleményem.
- Hát kurvára nem számít a véleményed, pont a tiéd nem- igazából én sem értettem önnön durvaságom. Sebaj, legalább most kimondtam, hogy unom, az egész embert unom. Na, most mi lesz? Csak bután pislogsz. Helyes.
- Tulajdonképpen akár el is mehetnék- mondod, vagyis inkább csak gondolod, mert bénázol, és nem tudsz mit mondani. Menj is.

Tehát felkelsz, lassan, komótosan felöltözöl, kabát, sál, táska. Jaj, de jó. Nyugtom lesz nélküled.

- Na szia. Jó írogatást- mondod, puszit nyomsz a homlokomra, mintha ez valami kibaszott szignicsör múv lenne, és kilépsz a lakásomból. Na. Így. Ezt vártam már.

Interstellar

Ki nem szarta még össze magát az Interstellartól? A magát kifinomultnak képzelő néző ezernyi indokot sorolhatna fel, amelyek már a film megnézése előtt borítékolták a pozitív fogadtatást. Ezek közül néhány:
- Nolanék, a váratlan húzások és csavarok mesterei
- Leonardo... öh, Matthew McConaughey egy A+ színészgárda élén
- Hans Zimmer komponál
- Űreposz, nagybetűvel
- valódi tudományos háttérmunkálatok (Kip Thorne)
Fenti pontjaim elméletben valóban összeállhatnának valami olyasmivé, ami után az ember csak ül, beszélne, de csak tátogni tud, az érzékenyebbek tán egy könnycseppet is elmorzsolnak, a hülyébbek pedig a mellettük ülőt böködik, hogy mi a szar is történt. A katarzis elmarad, és a végén még az öreg bácsi és néni is értették, hogy mi történt; na de ne rohanjunk ennyire előre. A relatív (höhö) savanykás bevezető után most pedig következzen kevésbé negatív összegzése a filmnek.

Nem tökölünk sokat az expozícióval, szánkba rágják, hogy valami van azzal a kurva könyvespolccal, pár apával sörözgetés a verandán, a Murphy-törvény ideologizálása és néhány könnycseppet követően már tíz, kilenc, nyolc, és a NASA krémje már főszereplőstül robog a világunkat megmentő expedíció előre tökéletesen kigondolt (és csak Michael Caine által ismert) terve szerint.

Az űr ábrázolása dicséretet érdemel, klausztrofób magány lesz úrrá rajtunk a sok vidám, kukoricatábla közt szaladgálás után. Sötét van és hideg, hőseink inkább alszanak gyorsan két évet, hopp, már ébren is vannak- érezzük, hogy a konfliktust nem a Naprendszerben (na de nem is az első órában) fogják meglelni. Elkezdődik a háttérben annyira nem leplezett konspiráció leleplezése, miszerint Matt Damon nem is egy tudós, csak egy bepánikolt akcióhős, aki nyilván meghúzza majd azt a kibaszott zsilipkart, hogy aztán lehessen izgulni meg egy kicsit a karfánkat szorongatni, mikor Cooper beilleszti a lukba a pöcköt. Megint előre szaladtam!

De a bajok valahol itt kezdődnek. Mielőtt Matt meghúzná a kart, hőseink szembesülnek azzal, amit a film fokozatosan épített fel bennünk: a világűr veszett nagy, mi veszett kicsik vagyunk, és bizony itt hiába ügyeskedünk, ki fogunk halni a francba, és még a családunkat sem láthatjuk viszont. Matt pedig meghúzza a kart, látszólag minden felrobban, a Nő és a Férfi pedig döbbenten figyelik azt, ami vélhetően az utolsó reményük volt a hazajutásra/ más bolygók kolonizálására. Ó, kérlek, add, hogy itt vége legyen! Az utolsó földlakók kiköhögik tüdejüket, Cooper meg Brand még pár éven keresztül megpróbálják növelni a népszaporulatot, de aztán vége.

Nem, az Interstellar fele ennyire sem pesszimista, Cooper ugyanis dokkol, gondolkozik, a mellékszereplők beledobnak a levesbe mindent, hogy kész legyen a zseniális terv. Cooper önző mód beleveti magát az eseményhorizonton túli habokba, míg Brand megmenekül, a néger pedig... várjatok, vele mi is történt? Mindegy, ezek szerint szerepben maradt.

Ami eztán jön, az a már -sajnos- Nolanéktól megszokott csavar és annak megmagyarázása. Nem, nem a fekete lyuk belső ábrázolása, az időutazás gondolata a gond, ez elmés játék, nincs is vele baj. Na de akkor mért az akadékoskodás? Hát A Szeretet miatt. Amikor beláttatják velünk, hogy az egész katyvasz a "másik fajról", a dimenziókról, a gravitációról, a fekete lyukakról meg az emberiségről csupán egy, felsőbb hatalom kezében összpontosul. Ez pedig a szeretet. Nem vicc, Cooper még az arcunkba is mondja ott, ahol az Űrodüsszeia Bowmanje legendás szavai hangzanak el (My God, it's full of stars!), szóval ahol kimondhatjuk a konklúziót, ahol a titokba bepillanthatunk, ott Cooper aszondja, szeretet.

A többi pedig még távolabb sodródik az ígéretes felépítéstől: mindenki megért mindent, az A és a B terv is beválik, apa találkozik agg lányával, és bazmeg a leglegvégén Coopernek még Brandért is van ideje elmenni. Sőt, Nolan egy közepes Columbo (Maigret, Poirot stb.) kaliberű detektívregény utolsó öt percéhez hasonlatosan magyarázza meg nekünk: igen, a bináris kód a porból, a lepotyogó könyvek, a féregjáratban összetalálkozó Brand és Cooper, ezek mind-mind ezért és így történtek, értitek kedves nézők?

Értjük.

Nincs elvarratlan szál, nyitva hagyott kérdés, nem érezzük, hogy milyen picik vagyunk, épp ellenkezőleg, inkább azt, hogy A Szeretet Ereje Mindent Legyőz, még a nagy, gonosz és hideg űrt (és a magunk előidézte apokalipszist is). Na de nem olyan rossz film ez, rengeteg kellemes csalódást hozott ez a cirka 160 perc. Ebből tán a legerősebb Tars, a sci-fi-ben elengedhetetlen mesterséges intelligencia pozitív ábrázolása. Nincs itt árulás, gonosz algoritmus (HAL), csak egy pihent poénokat durrantgató minecraft-lény, aki mindvégig kitart a küldetés mellett.

Külön köszönet McConaughey-nak, a 23 év videóüzeneteire adott reakcióit elnézve egy picit felfogtam a felfoghatatlant, vagyis milyen lehet egy óra hullámok elől menekvés után találkozni a közben már felcseperedett unokáiddal, vagy látni a fiadat, ahogy elveszti a hitét benned.

Ami a Tökéletes trükknél rendben volt -a fordulatos cselekmény olykor zavaros eseményeit felgöngyölíteni egy lenyűgöző magyarázatban- az itt nem elég. A moziból kisétálva azon törtem a fejem, hogy bárcsak Matt Damon felrobbantotta volna az egész űrhajót, és akkor nem látunk semmi hepiendet, a kukoricatáblák közt múzeumként berendezett házikót az űrben, vagy a bánatos, de eltökélt szemű Brandet egy marék kavics felett szomorkodni. Ugye látjuk, hogy nem szomorú, mert Ő Már Sejti, hogy Cooper úgyis odaér és akkor egymásra találnak?

Még egy szó Hans Zimmerről, aki az inszepsön-kürtök (nem vagyok fair, tényleg az egyik legnagyobb filmes zeneszerzőről van szó) után megint igyekezett maradandót alkotni. A taktusok amúgy röpítenek magukkal, nyilván Oscart is ér neki a tevékenykedése. Csak kár, hogy Philip Glass már pár évtizede ellőtte ezeket a poénokat. Mint ahogy Kubrick vagy Tarkovszkij a maga idejében megtette azt, amivel a maiak még mindig kínlódnak: eredetit mesélni, szépen.

(Ja, és aki innentől kezdve azt mondja nekem, hogy Dylan Thomas a kedvenc költője, kinevetem.)

besamel

kisütött a nap. vagy inkább be. rengeteg fenyves van a kertünkben, tudod? sosem értettem, hogy szűrődhet be ennyi napfény. de beszűrődött, és meg sem állt a parkettáig. szép, lakkozott tölgyparketta volt. vagy fenyő, tudja a franc. szép volt és kész.

épp készül az ebéd, bár már délután három is elmúlt. pampuska illata lebeg, meg besamel szószé. nem tudom, mi az a besamel, mama mondta hogy az, de rabul ejtett a neve. olyan gyönyörűségesen franciául hangzik, ugye?
ugye mama, francia?
persze hogy franciául hangzik, hisz az is! nevetnek ki ketten. kedvesen, persze.
- Kedvesem!
- Igen?
- Semmi, adj egy puszit- csattan a csók, és főznek tovább.
én lapozgatom az asterixet, eredeti francia nyelvű, keményfedeles kötet, úgy fordulok hogy rásüssön a nap a fényes lapokra. fejemet jó közel dugom, hogy érezzem a finom műanyagillatát a kötésnek.
- kisfiacska! kész az ebi!
éhes vagyok, de ilyenkor még öt percet kell várni, mire meg lesz terítve. mama csak azért hív, mert nem akarja hogy várjak tovább. mindjárt mama, mindjárt megyek, te meg utánozod erőtlen kis hangomat, "mindjárt-mindjárt".
így. most. jó.
iskola lesz holnap? bepakoltam? kész a leckém? nem érdekel, mert kész az ebéd, finom illata van a besamelnek, asterixnek és a parkettának, a napnak, mamának, meg az egész délutánnak.
igen, finom az illatuk.
magamhoz ölelem őket, bennük és velük élek.
a rohadt életbe- élvezem mindezt.

tizenöt év múlva szemernyit sem változtam, csak a körítés más. ha leülök dolgozni, még mindig szívesebben szagolgatom a laptop sarkát, vagy gyönyörködöm az olcsó rolón beszűrődő napsugarakban; inkább olvasok Feanorról mikor John Kerryről kéne, vagy vallom be a barátomnak, hogy ő bizony a legjobb barátom széles e vidéken.

"Elmúlt, jön új, ezt mondogatják mindig.
Három idő három szóban hazudik

Nem múlt el, mert kicsi vagy
és felejteni nem tudsz.

Nem jön, mert vak vagy
és látni csak hátad mögé tudsz

Nincs új, mert vakságodtól nem látod
milyen kicsi is vagy."

Szeretnék most pici lenni, és napfényben meg besamel-illatban asterixet olvasni a parkettán.
Mama, te inkább ne szólj most rám;
Az ebéd még várhat.

De te nem! te érdekelsz most, lehet, hogy ideig-óráig, de most érdekelsz! most mutasd meg azt a filmet, most mesélj a kedvenc zenéidről, most mondd, hova mennél ha tengernyi időd lenne, most mondd el, hogy igen-e, vagy sem, mert egy hónap múlva tán már nem érdekelsz, és hazamész, persze azt mondtad, neked sincs otthonod, épp ez tetszik benned, földim vagy, pedig sokkal messzebb leszek én is.

Tudod mi a vicces?

Te biztosan ismered a besamel receptjét. és ez majdnem olyan fontos, mintha a parkettán, napfényben fürödve olvasnám a képregényt.

és akkor mondhatjuk akár azt is, hogy:
kedvesem.

ugyanez visszafojtott recepciós hangon
   

kicsit kifogytam

az időből.

figyu, kislány- vagyis, nagylány- még pestről, emlékszel? túlfűtötted a szobád, épp zuhanyoztam, amikor lenyomtad a play gombot. zseniális húzás volt, nagylány, mert azóta is ráz a hideg, a fülledt erotika ingoványos pamlagává változott a kis DIY ikeás ágyad, az olcsó roló baldachinos fátylat borított piszkos kis dolgaink köré, és utána még aludni is majdnem olyan gyönyör volt, mint lapockáid csúcsai közt beeső hátadat csodálni.
persze nagylány voltál én meg a kisfiú, a szoba eltűnt ágyastul és baldachinostul, ahogy te magad is kiszivárogtál életemből. várj, ez nem is így volt; de mindegy most.
csak a play gomb maradt.
keresgélem a kibaszott ikeás ágyat, a szobát, amiből árad az a bódulat, ami majd' annyira downtempo mint a Morcheeba. keresnélek téged is- vagy csak a downtempót nőben, a lassú, ütemes szólót (haha), amit hallani is elég ahhoz, hogy a szoba minden atomja (saját testemmel együtt) összefolyjon, hogy ne a sebesség, hanem a lassulás irányítson.
hogy primitív, ősi ritmusra remegjen meg a nyakadra kifeszített bőr, ha ujjaimmal úgy teszek, mintha karmolnám.
kövérre hízna a szembogarad mellbimbóddal, titkos huzal köti össze a kettőt, nekem pedig hozzáérnem sem kell, mert a szoba, a béna kis ággyal, a rólóval, a play gombbal és a downtempóval kecses kis házassságot kötött, mi pedig belecsüccsentünk a közepébe, DIY innentől, ezt tudjuk is;
te holnap felkelsz, mert nagylány vagy már. de én alszom még egy kicsit.

jön a morcheeba decemberben budapestre, eszembe is jutottál, nagylány. meg hogy én nagyfiú lettem-e azóta, igen, ezen is merengtem egy kicsit. meg hogy, megölné-e soraimat, ha ezredmagammal hallgatnám a taktust, ami anno csak ránk tartozott; hogy 1.300 forintért hallgatom majd, amit akkor csak a play gomb meg te tudtatok

 otthon amúgy van béna kis ágyam, play gombom és downtempóm is.

Csak az a kurva roló hiányzik.

De ezt Te is tudod.

zsinóron

buta vagy, mondják nekem fentről,
zsinóron húzzák a csengőt. azzal jeleznek
nekem

A recepción persze nem,
itt gusztusos kis rézcsengőt nyomkodnak
és nem tudják, mennyivel jobb lenne egy

zsinór.

amikor pici voltam,
és a szemem sem volt ennyire zöld,
órákig üldögéltem, ha letettek.

még ha etettek is,
csak nézegettem csendben.

Untam magam persze, csak nem mutattam
anyámnak, apámnak
feszítse csak büszkeség szét:
na nem a mellüket,
hanem sajna: kettejüket.

amint beszélni kezdtem,
megnyitottam a csapot, melyet szívem
panasztartályához csapott
az isten,

eltátottam kicsi számat,
hangszálak rezegtek és visszhangzott a szoba
UNATKOZOM!

hát nézzenek oda!
mondta cinkosan és édesen
az apa

krómszín szeme böngészte az enyémet
de mondani soha nem akart semmit
inkább csak kacsintott cinkosan
és azt mondta:

Kössünk egy zsinórt a kukinkra.

halványzöld szemek kerekedtek nagyra.
papa?
Biztos jó ötlet ez?

Persze hogy jó, hosszú zsineget keresünk,
majd lazára kötöm
Mama meg ne tudja
megértetted, Manócska?

először tényleg kerestem zsinórt,
egyedül, mert nem tudtam,
hogy papa csak hülyül
velem

meg senki nem közölte,
hogy unalomra nem kötünk csomót,
a kukinkra meg pláne

Felnőttem azóta.
Nagy és zöld a szemem, csendben
Nézegetek rád és rád is

(A kávém reggel rádis)

bazdmeg, de unom már!
kiáltani viszont nem tudok,
inkább befelé fordulva keresem

a zsinórt,

amit aztán farkamra aggatok

Valami régi

Ha az őszinteség meztelenség
Lenne...

Varázsolj! Kéred már megint
szépen és kicsit
Pont annyira picit
Mint amilyen parány vagy te magad

Szagolj, szívd magadba ami vagyok
élvezd mert akarom
a karod
akarod hogy én legyek az ok

Vacogsz már, érted jöttem; tudod.

mi, miért, hogy, hogy van ez? kérdezi bután a lány
hogy miért ez a város, miért eger,
miért eresztek gyökeret
mikor lépek már tovább
oda, ahol a kicsiből nagy lesz

nincs tovább, ribanc
miért lenne? mikor itt, a hidegben
reszkető fogak közé ékelt szívvel érzem
hogy élek, hogy vagyok,
hogy lüktetek,

mint ebola a hispán ápolónő mellében

édesen, akár a végtelen aszfaltcsík hazafelé,
az úton, meg-megállva, vétlen

és tudod, tétlen
lennék ha megállnék most
és gyökeret vernék

nem.

gyere velem te senki,
szívd magadba amit én is szívok,
vagy maradj magadnak
mert érteni
más, mint itt lenni

velem.

otthon vagyok megint, tátogó hal az akváriumban,
várva,
hogy kihalásszanak,
arcomba tépve kampót akasszanak

hogy kicibálják belőlem azt a keveset is
ami még baszogat

hogy végre kiáltsak,
hogy ordítsam, hogy sikítsam tátogva és némán:
Lévay Péter vagyok, és végre,
most egy kicsit -belül persze- de
ÉLTEM!

A kedvenc helyem

Nyugi, nem a Balatonról fogok beszélni.

Igazán csodás dolgok az ívek. Először is, alakilag sem semmi már maga a szó sem: két betű csupán, egy hosszú magánhangzót követ egy zöngés mássalhangzó. Maga az ív is ilyen, elnyújtott hosszú valamit zár le egy puha, másik valami.

A puha szó most kurva jókor jutott eszembe, ugyanis az ívek puha mivoltáról szeretnék írni pár dolgot.

Lehet finoman vagy határozottabban ívelt, élesen végződő vagy kezdődő, hosszú és kurta, széles és keskeny, és így tovább. Lehet egy kanyar az úton, a Hold sarlója, a Starless katarzisa, vagy ahol a körte szűkös csúcsa hízni kezd, netán egy tollvonás a naplómban. A kedvenc helyem mégis más.

Van egy pont rajtad.

Valahol a vállnál kezdődik el, kicsit csúcsosan, magasan. Szinte élesen. Aztán esik, zuhan, persze puhán;
Picit furán,
Aztán eléri a lényeget, a gerincét az ívnek, a kulcscsontot (latinul még szebb az íve, clavicula). Kitüremkedik, gátként emelkedik nyak és mellkas közé, és élesen végződik, farkasszemet nézve párjával torkod alatt. Ennyi lenne az ív, de így mégsem teljes.

A kulcscsont önmagában semmit nem ér. Kulcscsontja mindenkinek van, Zsolti barátom például egy törött, majd később összeforrt kulcscsonttal büszkélkedhet.

Nem. Ez a kulcscsont más. A jobb oldaliról beszélek most, mert általában rejtve van a párja, ezzel már önmagában növeli jelentőségét. Lecsúszik róla a melltartó pántja, mert a csúcsos vállcsont nem csúcsos eléggé hogy megtartsa; még egy ív bontakozik ki ilyenkor. A bőr pedig feszesen húzódik rajta végig, mágikus háromszöget létrehozva váll- kulcscsont vég- és a pánt (már ha az lecsúszott) között.

Passzol rá: a puszi, az orrom, és a kezem. A szavak és a fejem.
A pánt: már annyira nem.

Az illatáról pedig nem is beszéltem...

Ne haragudj,  Balaton, de utóbb ez lett a kedvenc helyem.

Harminc év múlva

"30 ev ugy elszelelt mint a szar! Ird le pl, szerinted milyen lesz a vilag, es milyen leszel Te 30 ev mulva, ird le szerinted mi fog foglalkoztatni 30 ev mulva, Te meg biztos fogsz akkor elni, s talan en is, es akkor te 55 en pedig 83 evesen jol megdumaljuk mi jott be mi nem! Palackposta a jovobe... Mit szolsz Kisfiam?"

A saját apám megrendelt tőlem egy jövőt elemző, jósló esszét. Pompás. Megrendelésre amúgy is szar bármit is írni (ezzel Barna Béla vitatkozna, előszeretettel hajtogatta, hogy az amatőr motivációja az ihlet, míg a profié a határidő), ezért igen kelletlenül ültem a billentyűzet elé- fölé.

Rengeteg gondolat és terv háborúzik a fejemben most, hogy elsőként pattanhassanak ki és vetődjenek a blog hasábjaira. Rengeteg. Harminc év nemhogy a dereka, gerince, veleje-java az életemnek, hanem maga az életem! Hogy lenne képem megjósolni, megmondani hogy mi fog történni eztán?

innentől kisbetűkkel írok, nehogy valaki komolyan vegye amit mondok.

és mivel nem fűlik a dologhoz a fogam, rendes iskolás módra végig megyek minden ponton, amelyet apám megnevezett az előbb.

1. milyen lesz a vilag

szép lesz. optimista vagyok. a világ egy szép hely, megéri, hogy éljünk benne. még azt is megéri, hogy elbasszuk, ahogy van. lelkes szolgaként tekintünk rá: ez mondjuk baj. nem óvjuk, csak beletöröljük szaros cipőnket, és elvárjuk, hogy kényeztessen minket cserébe. ha már a szart lenyeli.
a világ tehát nem sokat fog változni. lesznek olyanok, akik utálni fogják, és megint lesznek, akik imádni fogják. egy biztos: én az utóbbi táborba tartozok, akármilyen mocsok és nyomor is vesz majd körül.

ezt még mi sem tudjuk elvenni magunktól.

2. milyen leszel Te

kurva jó a kérdés. koros. 55 éves. illene már pár gyereket felnevelni ekkorra. jó lenne azt hinni, hogy a kölyök képem szikárabb és viharvertebb lesz, de maradjunk a realitás talaján. élni mindenképp jó lenne ekkor. szeretnék őszes hajat, de azért ne hulljon ki mind. a szemem színe maradjon ugyanolyan. kifejezéstelenül zöld, ugyebár. biciklizni fogok minden nap a balaton-felvidéken, mert reggelire kelleni fog a tej meg a pékáru. magamnak.
morcos nagyapóka leszek unokák nélkül.
meg fiatal tigrincs, a környék szűzeire vadászva.
jó, ennyi elég is lesz.

3. mi fog foglalkoztatni

az útlevelem. a nők- elméleti síkon vagy gyakorlatban?- fene tudja. a fiam.  a balaton. a könyvek. a tanítás. az írás. a levegő. a sport meg az úszás. a zene. a film. ti. unalmas vagyok, mi? most is ezeket szeretem.

4. Mit szolsz

mit is szólhatnék? legyen minden ugyanolyan és minden más. csak legyünk, basszameg. 55 meg 83 évesen, a teraszon, fonyódon vagy brisbane-ben, tök mindegy. legyünk, borozzunk, és nevessünk a múltban jósolt csacskaságainkon! legyen ott míra és luca meg balázs, mind fél évszázaddal már hátuk mögött, dani és katinka, harminc éves zsenge fiatalként, meg mindenki más akinek élnie kell, akit szeretnénk, hogy éljen.

mit szóljak hát?
harminc évről kérdezel
mégsem érzem ezernek
vagy egynek sem a súlyát

taknyos, buta kölköd van,
kérnéd, hogy meséljen,
a jövőről neked regéljen;

de csak lagymatag, remegő hangon kiejtett szavakat tud elrebegni neked.
nem látja a jövőt

nem is tudhatja meg.