:D
Pont arra gondoltam, hogyan kezdjem el a posztot, s már vagy három perce viaskodtam a megfelelő felütéssel, de semmi nem jött ki a nagy fejemből. Így hát inkább kiröhögtem magam. Úgy általában kiröhögtem magam. Nem csak a posztom. Nem kényszeredetten vagy harsányan. Csak simán kiröhögtem magam. Elvégre bármiről is bölcselkedek itt -gyorsan visszanézem: közélet, film, dialógus, sport, nők-, igazán megérdemlem hogy kiröhögjem magam. A tény, hogy egyszer leültem tanulás helyett 2008 májusában blogot írni, már önmagában nevetséges. De ez a görcsös kötődés, amit azóta tanúsítok! Ilyen kitartó pióca (pojáca) még a magyar politikában sincs. Az "írni kéne már" ésszerűtlen, de általános cseréje az "írni szeretnék" késztetésének. Emlékszem, egykor milyen kicsinyes célok által vezérelve csűrtem-csavartam soraimat. Árgus szemmel lestem ismerőseim és szeretteim interakcióját féltve egyáltalán nem őrzött szavaimmal. Mohón vártam hogy soraimmal megbántsak, megszerettessek, elgondolkoztassak, polgárt pukkasszak. Szóval úgy általában: a közönségért ébredt fel az "írni kéne már" nevű szörnyeteg.
De vajon az "írni szeretnék" is a közönség által kel életre? Igen nehéz elhinni, hogy például James Joyce átrághatatlan eposzát azért írta volna félvakon, hogy lenyűgözze az olvasót. Elvégre kiadót is alig talált. De akkor meg mi a motiváció, ha már nem születtünk Stephen-fülemen-is-thrillert-szarok-Kingnek?
Pazarul tálalt kérdés, nemde? A válasz sem marad el sokkal. A motiváció ugyanis a kis életem. Vagy (hogy hirtelen eszembe jutó, írással bíbelődő ismerőseim szerzői jogait háborgassam) Bata Viki, Sasvári Marci és Berci, Szabó Gábor, Kézdi Zsolt, Peccol Áron (Áron, te írsz még?), Molnár Dani (bár ő inkább a zsurnalizmus képviselője) Sara Rubenstein, Barna Béla, Leidal Gábor, Piotr Kroczak, Oberfrank Balázs, sőt még Elia Garcia kis életei. Elnézést azoktól, akiket nem a kis életük inspirál, bár ki kéne, hogy nevessem őket, ha ezt állítanák. A képlet ugyanis kurva egyszerű: ha van írhatnékunk, az életünknél jobb forrásunk soha nem lesz; de ha nincs életünk, hiába is erőltetjük az írást. Hagyjuk most a tehetséget, a stílust és a formát, azt hiszem ezek már csupán részletkérdések, amelyek később úgyis megszűrik a névsorunkat. A végén a méltatlan úgyis lesüllyed, a tehetség meg fennmarad. Vagy mi a szösz.
A Nagy Igazság (Allah, hányszor írtam ezt le a blogomon mindig más végkövetkeztetéssel), kedves olvasók, írók, nemolvasók és nemírók pedig az, hogy amíg a fenti formula működik, senkit se izgasson hogy egy vagy egy millió kíváncsi valakinek a soraira. A közönség a hiú és álszent író vágya; az igazi szerzőé: az írás.
Frappáns.
:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése