Ez a poszt nem szuletett volna meg, ha nincsenek hatalmas szuneteim az oraim kozott. Ezennel is koszonom a tanari szoba maganyanak, a husito legkondinak, es a laza beosztasnak, hogy ez a poszt megszulethetett.
Valamikor meg hittem a szerelemben. Mara rajottem, az egesz egy jol konstrualt atveres. Mi mas lehetne? Ideig- oraig tart, aztan atfordul szeretetbe, vagy valami hasonlo, alsobbrendu erzesbe. De meg ennel is kellemetlenebb, amikor magadra maradsz, de meg szerelmes vagy. Amikor ugy erzed, tulcsordul a szived, s nincs, mi gatat szabjon szerelmednek: akkor maradsz egyedul. S a sok erzes, edes szo, attepve minde gatat, duhong es csapong, de nincs hova mennie. Orjong a lelken belul, mar-mar megbolondulas szakadekaig taszigalja az elmet. Mert nem tudja csillapitani magat.
A szerelem targya mar nem lenyeg. Az imadott arc, a hosszu sotet haj, vekony, csokolnivalo nyak... mar mind-mind fakulnak. De az erzes megtebolyit. Nincs kin levezetni ezt a rengeteg felhalmozott odafigyelest, gondoskodast, babusgatast. Mint a lufi, ami egy pont utan kidurran; csak az en lufim folyamatosan hizik, es nem akar kipukkanni. Maganyra vagytam mindig is; most, hogy megkaptam, semmi kedvem sincs a maganyos farkast jatszani. Nincs kedvem jatszani sem. Csak egyszeruen: szeretni. No de ezt most nem lehet.
Nem tudom, minek van itt az ideje. Talan a szavaimnak. Nalannak fel eve volt 'itt az ideje'. A szerelemnek meg annal is gyakrabban. Baratsagnak ritkan... munkanak meg ritkabban. De a szavaknak mindig eppen itt van az idejuk. Szerelemmel, vagy anelkul.
Most vele egyutt. De lesz maskepp is... majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése