Szófia, a zöld kutyák városa

Ahhoz képest, hogy mennyire vártam utazásom napját, olyan szar volt elhagyni kis hazámat. A gondolat, hogy családom egyik felét egy évig, a másikat meg legalább 6 hónapig nem látom, kevéssé megnyugtató; főleg, ha az embernek közben rakoncátlankodik a foga. A kezdeti családhiány megszűnt, a fogfájás meg vagy tart még, vagy én vagyok a hippochonder; de a szófiai túra megér egy (két) szót.

Elszoktam már a hosszú buszozásoktól. Így nem csoda, ha az éjjeli Bp-Szófia járaton egy szemhunyásnyit nem alszom. Hajnai hat, alig tántorgok le, de a couhsurfös hosztom (Nasko) már vár: kiderül, ő sem aludt semmit, csakhogy ő végigpartizta az éjszakát. No jó, akkor menjünk haza aludni!, gondolom én, de a srác egy óra beszélgetés után elmegy dolgozni. A várost így másodmagammal, egy, a buszon megismert német csávóval derítem fel.

Szófiáról két szóbeszéd járja, és mindkettőről igen hamar megbizonyosodunk. Az egyik, hogy Európa legzöldebb fővárosa (lásd a zöld foltok szembetűnően magas számát), a másik pedig hogy tele van kóbor kutyával. Ha Isztambult úgy másfél éve a macskák városának neveztem, Szófia tutira a kóbor kutyáké. Ez persze annyira nem hangzik jól, s Nasko úgy mellékesen hozzáteszi, évente több száz embert esznek meg kutyák Bulgária szerte. Jesszus, kezdjük inkább a városnézést.

Az Alexander Nevszkij katedrális Szófia leghíresebb nevezetessége. Messziről, közelről, majd "pijeres" dőlésszögből:

Sokat nem ácsorgunk, döglesztő a meleg. Menjünk buszjegyet venni Isztambulig! Az úton több érdekességbe is botlunk:

Ennél még figyelemfelkeltőbb a Shandor Pethofy utca, amit csak térképen szúrtam ki, de higyjétek el, létezik. Új fejezet nyílik tehát a magyar-bolgár barátság könyvében, de lelkesedésem lelohad, látva a következőt egy sarkon:

'96 óta nem hogy be sem teszik a lábukat Budapestre, még kajánul körbe is lövik az országot minden turnéjuk során (asszem idén egy országot leszámítva minden szomszédnál voltak). Mindegy, menjünk egy parkba aludni, hogy aztán igazoltathassanak; Markussal elhatározzuk, nem leszünk igénytelenek, és beülünk egy puccosabb kávézóba (ez Budapesten könnyen szuicid akció lehet, de itt simán belefér még a szűkeb büdzsébe is). A következő kijelentésemet nem tudom képi bizonyítékkal alátámasztani, de tessék elhinni: a bolgár lányok nagyon szépek. Nasko azért az ámuldozásunkat látva hozzáteszi, utálja, hogy az országa azért híres, "mert olcsó a pia, a dohány, és a nők is". Igen, merthogy nem csak szépek, könnyűvérűek is. Ezt viszont végképp nem tudom bizonyítani; tény viszont, hogy két órán át csak üldögélünk, és bámulunk.

Estére viszont beüt az alváshiány, hamar hazamegyünk. Nasko még megmutogatja a spéci kameráját, meg az egész labort, ahol képeket hív elő. Most épp callcenterezik, de egyszer profi fotós akar lenni (ja, amúgy folyékonyan beszél angolul, németül, oroszul). Másnap a kulturális kp. tetejéről nézünk le Szófiára (onnan a távoli kép az Alexander Nevszkijről), a földszinten pedig jót röhögünk egy fotókiállítás félresikerült kompozícióján (a kiállítás híres bolgárokat ábrázol, egyazon fotós képeit bemutatva; a képek egymás hátára vannak illesztve, de a beszűrődő fény miatt áttetszővé válik):

Ezt követően megmásszuk a Vitosha hegy egy gerincét (zömét busszal), ahol egy kis túrázás után ebédelünk egy kiadósat:

Tessék elhinni: cornflakes-es csirke. Nem mondom, hogy tradícionális, de nagyon finom; főleg a paradicsomos-hagymás izével (bal felső sarok). Az ár még nevetségesebb: ez így plusz egy üveg kóla, kenyér, ásványvíz került kb. 500 ft.-ba. Viszont sietnünk kell, hogy elérhessem az isztambuli buszt, könnyes búcsú Naskotól és Markustól, majd újabb 12 órás tortúra (nyilván alvásmentes), de erről majd legközelebb. Kedvenc képem nincs; majd az angol posztban lesz pár új!