A halkutya legendája, avagy újrakezdés Trabzonban

Életem legambivalensebb öt napján vagyok túl. Álmatlan, buszon zötykölődős éjszakák, fogfájós nappalok, hőemelkedés és halálfélelem, ezek mind egy eltunyult és hippochonder blogger panaszai. Az első trabzoni napomat teljes egészében a regenerálódásnak szenteltem, de mára már megbeszéltem egy találkát Hüseyinnel (itt tanult, de Egerben ismertem meg amíg erasmusos volt). Ez a poszt amolyan nosztalgikus hangulatú, így a blogot régóta olvasóktól előre is elnézést, ha olyasmit írok le, amit már egyszer elmagyaráztam.

Szóval jelenleg a KTÜ (egyetem) kampuszához közel lakom, innen a Meydan (városközpont) úgy fél óra gyalog, 5-10 perc dolmuş-sal (keleten elterjedt közlekedési eszköz, privát kézben, de egyes városokban, ahogy Trabzonban is, gyakorlatilag helyettesíti az önkormányzat/nagyvállalatok üzemeltette tömegközlekedést, itt meg lehet nézni). Utóbbit választom, így hamar beérünk a kp-ba. Amíg erasmusos voltam, sajnos átalakítás alatt volt a park, de ma már teljes pompájában tündököl. Kép nincs, mert elfelejtettem fotózni, majd később pótlom. Hüseyin ezerwattos mosollyal üdvözöl, találkozunk egy pajtijával, aki egyből invitál minket egy çay-ra (török tea, jó erős, többet isszák, mint amennyi levegőt vesznek; kép itt), mert épp nincs kedve dolgozni. Különben is, ő a tulaj, úgyhogy amíg a két asszisztens csaj sürgölődik, mi beszélgetünk. Legalábbis én ezt hiszem, csakhogy a lányok lerohannak. Nem kell felsőfokú török tudás, hogy megértsem:

- Imádjuk a külföldieket!
- Olyan szép a hajad!
- És szépek a szemeid!
- Nagyon szeretlek!

A tulaj meg is jegyzi viccesen, hogy elmehetnék már, eddig őt szerették a legjobban, de így már soha nem lesz helyén a presztízse. Érdekes élmény az biztos. Mindenesetre akit otthon zavar, hogy túl fehér bőre van és világos haja, jöjjön Trabzonba, garantáltan nem fog csalódni.

Megéhezek, és mivel már másfél éve nem ettem iskendert, itt az ideje pótolni! Finom, olcsó, kicsit talán túl paradicsomos de páratlan érzés ilyen hosszú kihagyás után. Aztán irány a jegyiroda, hiszen másnap Trabzonspor meccs! Az ellenfél pedig (nekem legalábbis) külön csemege: Videoton. A tény, hogy érkezésem harmadnapján egy magyar csapat elleni meccset nézzek meg, olyan irreális, hogy ez csakis a sors lehetett (sic!).

A Fekete-tenger partján üldögélni még mindig jó móka, de az iskender annyira nem érzi jól magát, úgyhogy rövid úton távozni kényszerül a hiányérzetet kevésbé keltő ázsiai vécé mélységeibe. Na, így már nyugodtan lehet bámulni a messzeségbe, és azt képzelni, látjuk a Krími-félszigetet. Hüseyint meg is kérdem, mi a legnagyobb állat? Bálna, mondja, hetente látni egyet-kettőt a parttól nem messze. Ejha, azért cápa csak nincs! Apropó, hogy van törökül a cápa? "Köpek balığı". Felröhögök, mert a köpek kutyát jelent (Nalan előszeretettel hív így). Hát mi a második rész? Hal. Tehát a török azt kiáltja: "vigyázz, a halkutya támad"! Vagy "nézd azt az uszonyt! Csodálatos halkutya példány"! Esetleg "király gyerek ez az Onur, eredeti halkutya-fog nyaklánca van". És így tovább. Én sírva nevetek, Hüseyinnek annyira nem ül a poén, úgyhogy hamar abbahagyom.

Megkomolyodik a hangulat, a hadseregről kezdünk beszélni. Törökországban minden férfi hadköteles, bevonulása tanulmányoktól függ. Hüseyin is megy, szerinte csak szerencse, hogy lelövik-e. Bár ha pénzes a család, Izmirbe, vagy Isztambulba küldik, ahol nagyjából annyi terrorista van, mint Balatonban halkutya. De a Fekete-tenger mellett élők (Karadeniz people, ahogy ő mondja) jobban a fegyverhez vannak szokva, és a sok hegy miatt a terepet is jobban ismerik, mint a tunya nyugatiak. Mert ugye a kurdok terrorszervezete elleni harcban főleg hegyekben bújkáló gerillákat kell kifüstölni, és ez gyakran sokak életébe kerül. Mint az ő közeli rokonjáéba is, aki kitűnő tanulóként végzett (mérnöki diploma), majd bevonulása hónapjában le is lőtték az iraki határ közelében (Hakkari a tartomány neve, ahol a legtöbb balhé van). És ez a barátja, meg az az ismerőse ment el, majd nem jött vissza. Pedig a szolgálat "csak" 5-12 hónap. Én teljes döbbenetben nézek rá, és kérdezem, nem fél-e? de ő csak a szerencsét emlegeti. Na jó, ha te is laza vagy, én sem aggódok, gondolom; majd elbúcsúzunk, majd holnap a meccsen, oké, görüşürüz.

Már hazafelé sétálok, amikor rámtör az igazi, alattomos és bunkó nosztalgia. Itt sétáltunk föl hajnali ötkor Eliával, amikor Grúziából hazaértünk csapzottan, és egy óránk volt lezuhanyozni, hogy aztán órára mehessünk. Vagy a Forum, ahova mindig az utolsó pillanatban estünk be mozizni, és egyszer hazafele jövet Matthias-szal, Albertóval és Eliával eljátszottuk a törökök teljes megrökönyödésére, hogy az idegenek megtámadják a Fekete-tenger partját (Battle: Los Angeles volt a film...). Felfele haladva betértem Arzumba, a sokat látogatott közértbe. Itt volt a legszarabb: még másfél éve februárban mászkáltunk itt vele, még nem voltunk együtt. Előttem császkált, aztán megfordult, vigyorgott, majd megölelt. No, panaszra nincs okom, most mást ölelek, még ha épp abban a percben a sütiken és száraztésztákon kívül más nem is osztozik a bánatomon.

A levertségen mi sem segíthet jobban, mint a szokásos trabzoni sopping. Ne tessék félreérteni, gyorsan fel is sorolom, milyen tételekből áll egy átlagos bevásárlás:

- Kenyér
- Tojás, 15 db (kb. 500 ft.)
- Cola Turka!
- Paradicsom
- Link (epres)

Igen ennyi, és álljunk meg egy szóra, mert az utóbbi talán a legfontosabb mind közül. Képzeljük el gyerekkorunk orvosságát, fene emlékszik a nevére, csak arra, hogy édes, szirupos és rózsaszín. És most képzeljük el, hogy két és fél decis üvegbe töltik, majd vitaminokkal dúsított gyümölcslének álcázva árusítják. Én nem tudok ellenállni, nem is akarok. Ami rosszabb, hogy be akartam fotózni a srácokat, de mire a géphez jutottam, mindet megittam. Hát, bocs.

Most végre kellemesen fáradtan (és nem inszomniától elgyötör buszút után) üldögélek, az idő pedig kiváló. Ennél többet pedig kívánni sem lehetne, mert Trabzon gyakorlatilag maga a török ködös albion, vagyis Anglia kicsiben (édesanyámmal versenyt hirdettünk: mindketten strigulázzuk az esős napok számát). Ha itt nem esik az eső, azt hetekig emlegetik. Valami baj lehet, mert már második napja verőfényes napsütés van, na majd holnap, amikor a fedetlen stadionban álldogálunk a meccs alatt.

Ennyit mára. Furcsa itt(hon), a sok régi szokás és emlék, ahogy belebotlik az ember, észre kell hogy vegye, hogy a kettő közül csak a szokásoknak veszi hasznát. Most inkább csinálok egy jó rántottát, és leöblítem kólával, miközben bámulom a Fekete-tengert. Hátha látok egy halkutyát.