Három év

Ami igazából négy.

Milyen ritka érzés ez. Eger, lassan hozzám nőttél, azt hittem, sose hagylak itt. Aztán jön június 16., és mindennek vége. Bukdácsolós volt, lehet. Kicsit kínlódós is tán. Néha kedvtelen is. De reménytelen, soha.

Hamar elfejetettem, mit fog érni a papír, amit jobb esetben három év múlva a kezembe nyomnak. Kommunikáció, büfé, bölcsész, haszontalan: a hasonszőrű kulcsszavakból túl sokat is hallottam akkor, azóta és még most is.

Soha nem bántam meg Egert. A komm szakot. Hogy itt kapom meg az értéktelen diplomát, ami az oly rettenetes munkaerőpiacon csak másoddiplomaként jöhet szóba. A papírtól pedig még senki sem lesz ember. Nem lesz kommunikatívabb, bölcsebb se nagyon, szakmailag alig képzett: csak Lévay Péter marad, plusz három év tapasztalatával, és a tanárai erőfeszítéseivel. Hol számít az iskola és a jegyek ebben a szakmában?

Semmi sem számít annyit, mint a pillanat, amikor a volt moszkvai tudósító, Magyar Nemzet ex-főszerk, HVG publicista, nagyöregje a szakmának, illetve az irodalomtörténész, ÉS és MaNcs-ban publikáló tanárok kérdik, s kérik, hogy tájékoztassam őket terveimről, jövőmről, pályám alakulásáról. Ha ezt megkapja valaki, semmit nem számít, hol végez, mit kap kézhez, csak az: hogy elismerik.