Venite adoremus dominum

Szeretitek az egri éjszakákat? Én nagyon.

A Hajdúhegyen lakom, ezt a részét a városnak régebben messziről elkerültem: többnyire semmi dolgom nem volt erre, sétálni meg tudtam máshol is. Nem úgy most! Falusi hangulatot árasztó házikók, kerítések mögül ugató házőrzők, utca két oldaláról egymásnak kurjongató szomszédok jellemzik Eger ezen részét. Az albérletem tökéletesen illeszkedik ebbe a világba: egy idős házaspár Morzsi nevű kutyájával vigyázza álmomat. Tetőtéri szobámból rálátni az egész városra: a Bazilika büszke tornyai uralják még innen is a tájat, a távolban pedig az Eged formás domborulatai keretezik a várost. Szeretnék róla képet mutatni, de amióta itt vagyok, többnyire esős-ködös függöny takarja el a várost. Éjjel tehát hiába meresztem a szememet a teraszon ücsörögve, ehelyett inkább az utcákon kujtorgok, és úgy szívom magamba Eger édes illatait.

Aznap is késő esti sétára indultam. Már nem esett, de a beton még mindig nedvesen csillogott a lámpafénytől; friss, de metszően hideg levegő csípte arcomat. Magam sem tudtam, merre járok, vagy hova tartok: csak hagytam, hogy vigyen a lábam amerre neki jól esik. Többnyire Dél felé, mert Tolkien óta tudjuk, hogy az olyan, mintha lejtőn menne az ember.

Szeretek sétálni, olyankor elfelejtem a gondjaim, kiszakadok a virtuális valóságból, a saját magam kreálta valóságból, és ha rövid időre is, de ténylegesen a valóság(minden toldalék nélkül) az egyetlen közeg, ami körülvesz. Nem elvárás ez, vagy vágy. Bármilyen hangulatban is talál a sétám, ugyanazt a hatást fejti ki. A fák és a bokrok és a házak meg a csillagok fent összefognak, és finom agresszióval taszigálnak egy általános, nemtörődöm-boldogság felé. Ma viszont taszigálni sem kellett: már Morzsi barátságos "sziapeti" ugatása is felvidított, az utcára lépve pedig megkockáztatom, egy kicsit talán boldog is voltam.

Sötét és csendes minden. Nincs kire gondolni, nincs ki gondoljon rám: számomra ez a kényelem. No meg a szabadság. Kicsit fáj a hátam, de más igazán nem tudja elrontani a kedvemet. A környék kutyái már megszoktak, csak árnyékként figyelnek a kerítések mögül. Furcsa, most mintha feszültek lennének. Igen, a kutyák. Várnak valamire. Rám néznek, de közben figyelnek, és várnak. Ugyan mire várna a hajdúhegyi kutyák közössége? Érdektelen este ez, mint a többi.

Na jó, nem szarozok tovább. Ő sem szarozott akkor, mit kerülgetem a forró kását most. Szóval ahogy sétálok lefele a Petőfi utcán, valami neszre leszek figyelmes. Biztos csak egy madár. Ja. Amúgy is zenét hallgatok, be van dugaszolva a fülem, majd' hermetikusan el van zárva a világ előlem. No jó, a biztonság kedvéért csak odanézek.

Egy ember az. Négykézláb. Tépett ruhák lógnak rajta, csimbókos haja kétoldalt hullik csapott vállaira. Fehérek a szemei. A szája meg fekete. Hörög. A kurva anyját, hörög. Beszarok. Nem, nem meglepve, vagy hitetlenkedve. A rémülettől szarok be. Van valami nyers erő, valami bestiális ellenállhatatlanság az alakjában ahogy lassan felém közelít. Nem jön ki a bokrok közül, de közelít. Így még jobban félek.

Futottatok volna, mi? Most már én is azt tenném. De akkor csak álltam, és bámultam. A hörgő micsoda pedig békésen hörögve mászott felém. Ostoba tekintetet volt, gondoltam. Elvégre szembogár nélkül az értelem sem tud hol csillogni. Mondjuk ilyet egy átlagos HK-s bulin is simán látni. Amikor viszont a lény fekete száját széttátva lándzsaszerű nyelvét kiöltötte, beugrott, hogy a sztoikus nyugalom és hibbant cinizmus ideje lejárt. Legalábbis nem most jött el. Rohanni viszont épp ideje lenne.

Tehát iszkoltam. Hamarosan a négysávoson találtam magam, alig a plázától egy köpésre. Visszafordultam, de a hörgő valaminek nyoma sem volt. Még a bokrok sem mozogtak gyanúsan. Kicsit szemerkélt az eső, de minden nyugodt volt. Élénk a fantáziám, persze. Ezt már régóta és sokan mondják. Jól van Péter, nyugalom.

Irány a város! Későnek késő van, és hűl is a levegő, de a város fényei mindkét tényt hamar elfeledtették velem. A Bazilika mellett csorogtam le a dombról. Kicsit ácsorogtam az utcalámpák alatt, arcomat az ég felé fordítva. Jól esett a permetező eső csiklandozása. Már a hörgő lényt is elfelejtettem. Ennek örömére felkapaszkodtam az egyik szobor, talán pont a druszám, Péter apostol jókora lábujjain, majd rágyújtottam nagyapám eperfa pipájára. Venite adoremus dominum, szegezi hátamba dühösen a Bazilika homlokzata, de Péter lefogadom, hogy csípi a társaságom. Tuti szar lehet az esőben álldogálni, szigorú tekintettel sújtva a Lyceum épületét.

Szóval így társalogtunk Péterrel, amikor megint meghallottam azt a kurva hörgést. Szent István háta mögül jött, s még mielőtt megelevenedett volna a honalapító, ismerős arc bújt elő a kővállak mögül. Megtalált a rohadék. Nincs időm a pipát sem eloltani. Búcsút intek Péternek, le a lépcsőn, át a kis parkon. Hörgés jobbról. Nem, balról. Nem, mindkét oldalról! Ocsmány arcok kíváncsiskodnak és kúsznak-másznak felém. Rohadt lassúak, de annál ijesztőbbek. Merre menjek? A Lyceum! Ó, ezek a dögök tuti nem tudnak mászni. Benyomom a roppant bejárati ajtót. Átvágok a hallon, jobbról pedig rám hörög a sötét folyosó. Vásott fickók ezek! Kellett nekem egy barokk útvesztőbe rohannom az éjszaka kellős közepén. A csillagvizsgáló! Mászni csak nem tudnak! Már a harmadik emeletet hagyom el, szívem a torkomban dobog. A hörgő lények is azt szeretnék, hogy a torkukban dobogjon. A szívem. Nem? Tuti hogy megennének. Szűkül a folyosó, de hörögnek mögöttem. Hatodik emelet, terasz, még egy ódon ajtó, nekifeszülök a vállammal. Az istenért sem nyílik. Az istenért sem! Biztos mert Péter lábánál pipáztam. Hirtelen nem is tudom, szabad-e pipáznom, de mielőtt a teológiai felvetésem elburjánzik, sikerül belöknöm az ajtót. Épp időben, a hörgő fickók már a sarkomban voltak. Bevágom az ajtót, az reccsenve csapódik be; kattan a zár, tehát biztonságban vagyok. A szemerkélés átcsapott időközben zivatarrá: egy perc alatt bőrig ázok. Az esőfüggönyön csak a szél járhat át, a város fényei innen pisla gyufákhoz hasonlítanak. Ezt jól kitaláltam.

Nem látom a Bazilikát, de a szobrok tudom hogy röhögnek kőmarkukba. Oké, csak sejtem. Amit hallok, aggasztóbb. Ja, hörgés megint. A terasznak két ajtaja van. Okos. Most meg tódulnak ki a hörgő fickók. Mind felém. Zuhogó eső, fekete szájú, fehér szemű, ocsmány alakok vesznek körbe, bocsánat, szorítanak sarokba. Mint egy rossz Resident Evil folytatás. De ezek valamiért négykézláb közlekednek. Most mi is jön? Ugorjak? Meglátom a fickót, aki a Petőfin ijesztettem rám alig húsz perce. Odakúszik hozzám. Kitátja pofáját...

Ja. Ti is szeretitek az egri éjszakákat? Mert én nagyon.

Lévay, ipszilonnal

Ipszilon. Milyen szép dolog ez az ipszilon. Sohasem kellett nekem elmagyarázni, mi a különbség az "i" meg az "y" közt. Büszke voltam az "y"-ra. Az ipszilon mindenből szépet csinál, kivéve ha nem. A Lévaiból szerintem pont szépet csinál, elveszi a relatív politikai ízét, aláíráskor el lehet szépen nyújtani a szárát, az érdeklődőknek pedig dicsekedhetek egy kicsit arról, hogy kisnemesi család rangját jelzi. Nemesi, az úgy jobban hangzik. Nemesy. Na mindegy, tehát az ipszilonról készültem beszélni, folytatom is gyorsan azzal, hogy engem leszámítva mindenki más (hacsak nem Lévay), nagy ívben leszarja, hogy ipszilon vagy pontos "i". Kisgyerekkori büszkeségem főgyökere a dilemma. Judo vizsgán Lévai Péter kapja a sárga öves fokozatot. A Járdányi Pál Zeneiskola is valami jöttment Lévainak állítja ki a bizonyítványát. Ez a fickó úgy tűnik, lemásolja az életemet. Angol kerületi szépkiejtésin is ő kapja az oklevelet. A kálvária tovább gyűrűzik az évek múltával, felvételi, vizsga, ösztöndíj, bank, munkaszerződés, mindenhol ez a Lévai szerepel alulírottként. Ha nem, már akkor is odaképzelem. Telefonon beszélek az ügyféllel, kéri hogy mondjam be a nevem, legyen kire hivatkozni. Mondom Lévay, ipszilonnal. Kiröhög. Naná, kit érdekel telefonban hogy pontos "i" vagy ipszilon?

Nagyapám felkutatta anno a Lévay családfát, vagy 1600-ig visszamenően. A (kis)nemesi rang előtt Kisszecsey (Kisszecsei? istenit neki) Vaska volt a család, nagyapám pedig előszeretettel mutatkozott be a fehérnépnek Vaska Pál néven. Csak kicsit hazudott. Persze nekem lányokat soha nem volt képem álnéven szédíteni, legfeljebb a BKV-ellenőrnek nyögtem be néha hogy "Tamási Gáspár", de őt sem igazán sikerült meghatnom. Látják, még a Tamásit is "í'-vel írom. Aztán eszembe jutott, hogy öcséim már Törley gyerkőcök. A Törley aztán nem téveszti el egyetlen judo elnök, banki asszisztens vagy ügyfél. A Törley, barátom, az Törley.  Jaj annak aki leírja "i"-vel. Kinek is kell bemutatni a nagymúltú családot?

Ezzel pedig el is érkeztünk a probléma eredetéhez. Cobb is örvendezne, hát még én. Az ipszilont nem elég megkapni. Ki is kell érdemelni. Olyan ez, mint híres embereknek az első-középső neve, amit senki nem ismer, csak rövidítve: T.S. Eliot, George W. Bush vagy Hunter S. Thompson, esetleg M. Night Shyamalamamamama. A Lévay nevet hál' istennek sokan öregbítették és öregbítik még most is, a családi ipszilon tehát buzgón ügyködik azon, hogy egy szép napon egy utód zongoravizsgájáért ne egy Lévai kapjon oklevelet, hanem egy Lévay; de addig még sok teendő van.

Ezek után ki lepődne meg, hogy a világon az egyetlen hely, ahol mindenki tudja, hogy ipszilonnal írandó a Lévay, az Fonyód? Nagyapám tett róla, hogy fennmaradjon ez az apró különbség. És persze, maga a név. Mert végül csak az számít igazán.

(Tegye fel a kezét az, akit kísértetiesen emlékeztetett az utolsó pár mondat Tywin Lannister egyik monológjára!kösz)

Ottó a botor bokor

Fura dolgok kerekednek húgom elszólásaiból. Apám épp a nappaliban bóklászott, amikor Hugi felpattant a kanapéról, megölelte, majd ezt visongta pocakjába:
- Te fatörzs! Olyan kis cuki a hasad, mint egy bokor. Egy botor bokor.
Próbáljunk nem az eztán kitörő családi hahotára koncentrálni, hanem az utolsó két szóra. Egy botor bokor. Eszembe jutott a nagy Rímhányó, meg az elcsépelt népi bölcsesség, miszerint a magyar egy mekegő nyelv. De mi lenne, ha a magyar mogyor lenne? A mekegő motyogó, a bölcsesség pedig okoskodók mottój(a) és így tovább. Megfogant a gondolat, ezután pedig már senki sem állíthatott meg. "A" betűkkel csaltam néha. Meg archaizáltam is.

Ottó, a Botor Bokor

Hol volt, hol volt, volt olykor nyolc bokor. Okos, orosz bokrok voltak. Az okoskodó bokor Botond volt, a bolond Ond, a torz Zsolt. Kond, a ropogós bokor, Bob a lopós, Zorró a csóró, Rómó* a lotyó. Nyolc oroszról szólok, nyolc oroszt mondok: Ottó volt a botor.
Szombaton Ottó Oslóban bolyongott. Bob, Zorró és Rómó szónokolt Oslóról sok jót, mondotta Rómó: olykor Botond orrot kotor ott. Osló monokróm, ódon London volt. Pózoló lotyók, morcos goyok. A dombon torony volt, oldolt logó lógott:  "Koncolt Pók". Ottó Ouzót bontott, kortyolt. Nyolc rondót tolt, oszt' lotyókról gondolkodott. Volt nyolcvannyolc lotyó: sok popó és domborodó gombolt póló. A goy mondott sok jót lótyókról, Ottó nyolc koront* nyomott goy pondrónok.
Mosolygós lotyó osont. Ottót fogott. Csókolt. Szopott. Kondomot sodort, Ottó ofkorsz hogy morgott. Lotyó mozgott, robotolt, Ottó boldogon fogdosott. Most, ó, most! Ottó ondót ont. Lotyó bordó tomport tol,

Ottó pedig sajnos meghol.

*Nem összetévesztendő Tony Romóval.
*Korabeli fizetőeszköz.

Tikkadok

Matekozós poszt, érdemes mellé-közben ezt meghallgatni.

tik

tik

tik

tik

tik

tik

tikkadok
lelohadok
nincstelenül
rohadok

elvesztem tébolyomban
festett-tarka álmaimban

korhadt szívem
gyönge kezem
hasztalan tépem

elvesztem tébolyomban
festett-tarka álmaimban

agyam kérgét
mozzanatlan halál:
az idő eszi rég
én pedig:

tikkadok, rohadok és korhadok
térdeid elé borulok
reszketve kushadok

Ne haragudj!

elvesztem tébolyomban
festett-tarka álmaimban

ugye megértesz?
megvertél és legyőztél,
de már többet nem sértesz?

rám se nézel,
nevetsz és elszaladsz
pedig azt festettem: itt maradsz.

fáradok
kiszáradok.
tikkadok.

tik

tik

tik

tik

tik...

A Narancs meg Áder

(a szerző rendszeres olvasója a Magyar Narancs nyomtatott és onlájn cikkeinek)

Aszondja a Narancs, Janó a manó. Aszondja a Narancs, Áder maga a csornai Charles Bronson. Az Narancs még sok minden mást is mond, emitt. Csipás szemem vérerekkel egészül ki a cikk végére, pedig basszameg, viszonylag vidáman keltem fel az új év első napjának reggelén. Oké, volt már dél is. Romantikus és kevésbé megindító gondolatokkal zuhantam be hajnalban az ágyba.
Én is hallottam Ádert éjfél után. Apám és Kati figyelték velem a manó minden szavát. Összetartás, magyarnaklenni, új remény, új év, mostkell, satöbbi. Jó, nem adnék neki Oscart- de nem is arra figyelek, mennyire éli át saját (?) szavait. Nem, arra gondolok, hogy hú, liberálisként fideszes felmenőimmel oldalamon is úgy érzem, mindannyiunknak fontos az egység és a magyarság fogalmai. Azokat a fogalmakat, melyeket az elmúlt évtizedek szitokszóvá degradáltak, lehugyoztak, kiröhögtek, utóbb pedig leginkább szélsőségek ideológiájának részéve teszik. Jót kuncogunk a buékfannikám momentumon, ez már bájosan béna, gondolom magamban. Aztán beszélgetünk, sokat: hazaszeretetről, nemzetről, politikáról, perspektíváról és a többi, a pálinka-pezsgő-martini triumvirátusának fogyasztásakor releváns témáról. Négykor még arra gondolok párnával a fejemen, szétvetett végtagokkal hogy másnap lesz-e olyan buzgómócsing bárhol, hogy Áder személyének menjen vitriolos tollát előreszegezve.
Igen. Lett. A szerző neve narancsblog, igazából nem tudom hogy lehet egy gyereket ilyen hülyén  nevezni, bár manapság már bárhogy hívhatják szegény nyomorultaknak. A szerző tehát hagyott magának pár órát a regenerálódásra, fogat mosott, megette a maradék bejglit, majd leírta, amit jónak látott megjegyezni a köztársasági Bronson köszöntőjéről. A pazar publicisztika nem félt a baloldali rendíthetetlenség nemes eszméitől vezérelve önteni a szart Áder Manó fejére, a kommenteket olvasva pedig megbizonyosodhatunk arról, hogy a cikk igazi újévi telitalálat.
Borzasztó, hogy a narancsblogban micsoda perverz késztetés rejlik. Hogy, a kurvaéletbe is, még szilveszterkor is azon töri a fejét, mi a faszért papol neki ez a bajszos pöcs, miért olvassa a súgógépet, miért van pofája kiállni, miért mímeli Bronsont, miért fideszes, miért bábu, miért koccint fannival, miért beszél, miért lélegzik, miért, egyszerűen basszameg, miért létezik. Akadjon a pezsgő a torkodon, te Manó! Na de majd holnap olyat írok, kefebajszod is megmerevedik, s meghasad az az ocsmány narancsszíved.

Persze értékeljünk reálisan. Egy érdektelen eseményről írtak érdektelen véleményt. Én meg csak ragozom tovább.

Nevetek

:D

Pont arra gondoltam, hogyan kezdjem el a posztot, s már vagy három perce viaskodtam a megfelelő felütéssel, de semmi nem jött ki a nagy fejemből. Így hát inkább kiröhögtem magam. Úgy általában kiröhögtem magam. Nem csak a posztom. Nem kényszeredetten vagy harsányan. Csak simán kiröhögtem magam. Elvégre bármiről is bölcselkedek itt -gyorsan visszanézem: közélet, film, dialógus, sport, nők-, igazán megérdemlem hogy kiröhögjem magam. A tény, hogy egyszer leültem tanulás helyett 2008 májusában blogot írni, már önmagában nevetséges. De ez a görcsös kötődés, amit azóta tanúsítok! Ilyen kitartó pióca (pojáca) még a magyar politikában sincs. Az "írni kéne már" ésszerűtlen, de általános cseréje az "írni szeretnék" késztetésének. Emlékszem, egykor milyen kicsinyes célok által vezérelve csűrtem-csavartam soraimat. Árgus szemmel lestem ismerőseim és szeretteim interakcióját féltve egyáltalán nem őrzött szavaimmal. Mohón vártam hogy soraimmal megbántsak, megszerettessek, elgondolkoztassak, polgárt pukkasszak. Szóval úgy általában: a közönségért ébredt fel az "írni kéne már" nevű szörnyeteg.

De vajon az "írni szeretnék" is a közönség által kel életre? Igen nehéz elhinni, hogy például James Joyce átrághatatlan eposzát azért írta volna félvakon, hogy lenyűgözze az olvasót. Elvégre kiadót is alig talált. De akkor meg mi a motiváció, ha már nem születtünk Stephen-fülemen-is-thrillert-szarok-Kingnek?

Pazarul tálalt kérdés, nemde? A válasz sem marad el sokkal. A motiváció ugyanis a kis életem. Vagy (hogy hirtelen eszembe jutó, írással bíbelődő ismerőseim szerzői jogait háborgassam) Bata Viki, Sasvári Marci és Berci, Szabó Gábor, Kézdi Zsolt, Peccol Áron (Áron, te írsz még?), Molnár Dani (bár ő inkább a zsurnalizmus képviselője) Sara Rubenstein, Barna Béla, Leidal Gábor, Piotr Kroczak, Oberfrank Balázs, sőt még Elia Garcia kis életei. Elnézést azoktól, akiket nem a kis életük inspirál, bár ki kéne, hogy nevessem őket, ha ezt állítanák. A képlet ugyanis kurva egyszerű: ha van írhatnékunk, az életünknél jobb forrásunk soha nem lesz; de ha nincs életünk, hiába is erőltetjük az írást. Hagyjuk most a tehetséget, a stílust és a formát, azt hiszem ezek már csupán részletkérdések, amelyek később úgyis megszűrik a névsorunkat. A végén a méltatlan úgyis lesüllyed, a tehetség meg fennmarad. Vagy mi a szösz.

A Nagy Igazság (Allah, hányszor írtam ezt le a blogomon mindig más végkövetkeztetéssel), kedves olvasók, írók, nemolvasók és nemírók pedig az, hogy amíg a fenti formula működik, senkit se izgasson hogy egy vagy egy millió kíváncsi valakinek a soraira. A közönség a hiú és álszent író vágya; az igazi szerzőé: az írás.

Frappáns.

:D

Ó mily öröm a Karácsony!

Advent harmadik vasárnapját tudhatjuk magunk mögött, és az ország csak most kezd igazán belemelegedni a karácsonyi hangulatba. Az eddig csak bulvár berkekben gyűrűző Krasznai-sztori ma vadul letámadta az eddig tisztes távolságból figyelőket. Történt ugyanis, hogy a sokadik éve megrendezett parlamenti gyermekkarácsony idei programjába szokás szerint meghívta a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat az idei X-Faktor döntőseit. Krasznait kivéve. A hirtelen a bulvársztori fő ítészévé avanzsált NGYSZ ugyanis nem kér az énekesnőből és felnőttfilmes múltjából. Szerencsére a többiek partikompatibilisnek ítéltettek. 

Hol itt a bibi? Az RTL nagyon ügyesen reagált (és kissé mesterkélt sértettséggel), visszautasítva a megjelenést, mondván "nem számít, ki volt ismert korábban, ki mit csinált, csak az a fontos, hogy itt és most hogy szerepel". Magas labda volt, ne nagyon hitegessük magunkat, hogy az RTL az egyenjogúság és szegény, hátrányos helyzetű gyermekek nevében járt volna el. A port azonban felkavarta, a fórumokon pedig szétszedi egymást konzervatív és liberális, keresztény és ateista, balos és jobbos, jó és rossz, hülye és még hülyébb. A probléma forrása tehát az NGYSZ kijelentése lenne, miszerint "a konzervatívabb, vallásos vendégek (tanárok, egyházi személyek, szülők) közt akad majd olyan, akinek értékrendjébe nem fér bele"? Nem, a gikszer bizonyára nem itt történt.

A kijelentés már valaminek a folyománya, és feltételezve, hogy a hivatalos meghívás szerint veszik fel a kapcsolatot a felek, az NGYSZ lehetett a kezdeményező fél. Bizonyára tudhatták, hogy az idei X-faktoros termés bizony nem passzol bele a makulátlan keresztény erkölcs tételei közé. Épp ezért nem értem, miért rúgtak öngólt maguknak, amikor tudhatták, hogy erre a lépésre a média és a közvélemény egyaránt ugrani fog? No jó, akkor tételezzük fel, hogy az RTL kezdte az udvarlást. 

RTL: -Heló fiúk, jönnénk haknizni a parlamentbe, legyen valami élet is ott az évnek legalább egy napján. 

NGYSZ: -Jön mindegyik X-faktoros?

RTL: -Ahogy eddig minden évben.

NGYSZ: -Ööö izé, figyu, ez tök jó meg minden, de a profilba nem nagyon passzol bele a Krasznai Tünde.

RTL: -A profilba?

NGYSZ: -Tudod, a keresztyény-, és futballhívő parlament nem nagyon örülne, ha ő is fellépne.

RTL: -Tulajdonképpen nem filmvetítésre mennénk, tudod, éneklünk, gyerekekkel pózolunk meg mosolygunk.

NGYSZ: -Persze, és szívesen is fogadjuk a többi 11 döntőst. De Krasznai inkább maradjon otthon.

Ferenc pápa: -Üdv, Uraim.

RTL: -Ferenc pápa? 

NGYSZ: -De mit keres a mi telefonbeszélgetésünkben?

Ferenc pápa: -Mr. Obama mutatott pár trükköt a minap. Van ez a hekkelt ájfónom, aminek elmormolom a miatyánkat háromszor, és az kapcsolja nekem egy tetszőleges hitetlen telefonbeszélgetését. 

RTL: -Ez a sajtószabadság sárba tiprása.

Ferenc pápa: -Késő bánat. Na de mit hallok, kedves NGYSZ? Nem hívtok meg egy ismert tehetségkutató döntősét annak pornós múltja miatt?

NGYSZ: -Valami olyasmi...

Ferenc pápa: -Bűnbocsánatról a féltett erkölcsű vendégek nem hallottak még?

NGYSZ: - Na de Uram, milyen példát állít ezzel a gyerekeknek? Tünde romlott múltja lehetetlenné példakép-szerepét.

Ferenc pápa: -Figyelj ide NGYSZ. Szerinted miért választott meg egy melegjogi úttörő magazin az év emberének?

RTL: -Most mondja a Fókusz, hogy nekik lenne néhány tippük...

Ferenc pápa: -A mindenre és mindenkire áradó szeretet hirdetésénél nincs fontosabb. Tünde ráadásul maga mögött hagyta a múltját, ezt a törekvését Isten is bizonyára meglátja.

RTL: -A végén még kiderül, hogy keresztény értékrend szerint járunk el.

NGYSZ: -Az istenit! Akkor mi most mihez kezdjünk?

Ferenc pápa: -Úgy hallottam, bővelkedtek nagyszerű előadókban. 

NGYSZ: -Na de velünk mi lesz? Az RTL meglovagolja a dolgot, a közvélemény beír nekik egy piros pontot, mi pedig tovább csúszunk le a "konzervatív" és "keresztény" jelzők sötét, homályos metszetének legmélyebb bugyrai felé.

Ferenc pápa: -Nézzétek fiúk, én értékelem az erőfeszítést, de senki nem kívánja, hogy a középkori mélykeresztény értékeket közvetítsétek. Látjátok, a szülinapomat például néhány hajléktalannal töltöttem...

NGYSZ: -Most ezzel mit akar mondani?

RTL: -Hogy Tündinek van helye a parlamenti éneklésben.

Ferenc pápa: -Na jó, azt azért nem mondtam. De inkább ő mint egy Szepesi Niki. Most viszont mennem kell, fiúk. Valami Hubbard keres a kettesen.

RTL: -Hát, NGYSZ, most nagy szarban vagy.

NGYSZ: -Kérlek, ne szólj erről senkinek! Kiadtok egy nyilatkozatot, hogy sajnos a versenyzők összeegyezthetetlen karácsonyi programjaik miatt nem tudtátok elhozni őket, de majd jövőre ha nem lesz pornós... izé... érted.

RTL: -Halló, Origo?

Origo: -Na mi a sztori?

*szétkapcsol a vonal*

NGYSZ: -Na ne, az Origo? Még ha a Blikket hívtátok volna, de így még az értelmiség is rajtunk fog csámcsogni heteken keresztül. Most mit csináljunk? Talán mégsem olyan rossz ötlet, amit Ferenc pápa említett. Meghívhatnánk Szepesinikit egy dedikálásra, a gyerekekkel együtt rajzolnak meg írogatnak egy kicsit...

*NGYSZ is szétkapcsol*

(...)

Magam sem tudom, hogyan borult el az agyam a harmadik bekezdés után. Boldog Karácsonyt!