Édes Otthon

A 20. század két alapvető vívmánya nélkül (számítógép, internet) immár bő hónapja a blogtalanítottak sivár életét éldegélem. Kósza soraimat egy trabzoni naplóra bízom, vagy nagyanyám ősöreg írógépén pötyögöm le: ezt csak a miheztartás véget, hogy lássátok, írok még. De annyival tartozok azért, hogy szedett-vedett és érdektelen helyzetjelentésem ide is bevéssem.

Jelentem: Magyarország annyira nem változott, hogy még Trabzonra is rávert pár kört. Lassan már a nyilvános WC-re is ráaggasztják, hogy "Nemzeti Mellékhelyiség", de hogy elejét vegyek a már hungarikumnak számító nyavalygásnak, egy rövid anekdota hazautazásom kalandos óráiból.

Belgrádban landol az isztambuli gép, az elmúlt két nap alvásmentesen és delíriumban telt el. Fáradtan kászálódok le, a szabadra kilépve megcsap a szerb tavasz minden forróságával. 11 órám van a vonat indulásáig, így gyors és megfontolatlan döntést hozok: ennyi idő alatt már stoppal is elérem Pestet. Tikkasztó hőség, víz- és pénzhiány a kulcsszavai az első pár órának, de délután ötre elverekszem magam a határig. Figyelem: 10 hónap után ez az első párbeszédem magyar földön (határbódé másik oldalánál slisszolok el, mert nem férek el bőröndöstül; határőr rámszól):

- Hallod basszadmeg?
- Elnézést, de...
- Te meg mi a faszt képzelsz magadról bazdmeg?
- Ne haragudjon, nem fértem át a sorompó meg a bódé...
- Szerinted én dísznek vagyok itt, kurvaélet?
- Elnézést, itt az útlevél...
- Ilyen nincsen basszadmeg (elveszi az útlevelet). Na. Jó. Nesze.

Elegáns viszlát, veszek egy kólát, lerogyok a poros úton és egy percig röhögök. Jó itthon lenni.

 ***

Laptop nélkül a szórakozás egy alapvető forrásától lettem elvágva. Ezt Fonyódon szerencsére sokféleképpen lehet orvosolni: Nagyapám 3000 ezer kötetet számláló könyvtárában az ember mindig megtalálja számítását. Pár Kundera és Hesse után rábukkantam az orvosi szakkönyvek szekciójára. A latin nyelvkönyvet az urológia szakkönyvvel kombinálni például kifejezetten szórakoztató dolog, de a késő éjjelig nyúló, "Psychiatria" c avitt kötet psychopatákról szóló részét is érdekes dolog böngészgetni egy kihalt házban.

A bevezető ellenére mégsem a könyvekről beszélnék. Hanem az analóg adású tévéről.

Egyetem óta nem volt alkalmam rácuppanni az egyszemű szörny ontotta szutyokra; most azonban szociális igényeimet kielégítendő, családom távollétében elkezdtem ismét tévét nézni.

Gyerekek, ez valami borzalom. Úgy látszik, a TV2 csecsszájú Kasza Tibije és fényezettkalács-arcú Hajdú Pétere ellen az RTL klub egy vagon kockás hassal és cseccsel reagál. Régi beidegződésként a TV2-nek adtam meg az esélyt, hadd bizonyítson. A napi kertészkedést általában a Hal a Tortán c. műsor magasságában fejeztem be, szerencsétlenségemre épp a Kasza Tibor nevű száj-ember hete volt menün. Ez az ember vagy egy gyíklény, mint amilyen Obama testőre is, vagy gyerekkorában elhagyta az állkapocs-csontját; én nem tudom. De amikor tokája és furcsán csillogó, giliszta szája (melyből megvillannak Madonna-fogai) már harmadik napja halványította el a Napot, elkapcsoltam (a Veled is megtörténhet c. förmedvényeket majd egy másik blogger elküldi a búsba).

RTL Klub. Éjjel- Nappal Budapest. A reality (fakeity) ezen új műfaja gyakorlatilag hamvas genitáliák csatáját hozza, egyfajta magyar Jersey Shore-ként. Pár adás után azon tűnődtem: ezek vagy jó színészek, vagy megadott vonalak szerint, de saját személyiségüknek megfelelően viselkedhetnek. A Lali nevű gyerek olyan jól adja az ostoba, felnőttbőrbe bújtatott ötévest, hogy komolyan elgondolkodtam, ez most színészkedik vagy csak magát adja. Egy Fókusz-interjú az utóbbiról győzött meg. A kéthetes próbaidő, amelyet a magyar kertévéknek adtam, ezzel ünnepélyesen lejárt.

Vár rám a Kundera, Hesse, a psychiatria és a bronchitis, az ógörög szótár vagy csak egy érdekes bekezdés a kettős pénisz kilinikai esetéről. 

Itthon vagyok tehát, és minden a régi.

Miért imádok kórházba járni

Na nem a vérvételek miatt. Négyéves korom óta a vérvétel életem legnagyobb nemezisévé lépett elő.
Nem szeretném elnagyolni a helyzetet, de hiába is szépíteném: a "labor" szó láttán kihagy a szívverésem, eláll a lélegzetem, és minden fiatal medika falfehér arcom miatt aggodalmaskodó pillantásokat vet rám. Csak a medikák, mert az orvosok már tudják, kivel van dolguk.

Ha mégsem tudná az engem megcsapolni készülő asszisztens, jó előre szerényen bejelentem hogy én bizony nem bírom a tűt, ezért ha  lenne oly szíves fektetett helyzetben elvégezni az elvégzendőt, és még egy pohár vizet is, kösz. A véremet szívó asszisztens általában megért, és ha titkon másképp is érez, teljesíti a kívánságaimat. Ma nyilván nem így történt.

A szúrós szemű doktornő már "Jó napot, foglaljon helyett" köszöntéssel megfagyaszt bennem minden, addig folyadék halmazállapotú testnedvet olyannyira, hogy a szokásos rituálémról is elfeledkezek. Gyengén ("nem lehetne az ágyon, ... a tű, mert... izé, szóval") megpróbálom meggyőzni az ápolót, aki egyébként a vérvétel tökéletes humanoid manifesztációja, de a kétlábú tű biztosít róla, hogy majd a fejemet hátrahajtva utána jobb lesz. Gyakorlott mozdulatokkal előveszi a takaros szíjat, amit még gyakorlottabb, majdhogynem szadista mozdulatokkal rászorít szegény fehér húsomra. Ekkor bizseregni kezd a homlokom tájékán, én pedig lassú zihálással fordulok szembe ördögeimmel.

"Na mindjárt kész is" ígéri a az injekciós tű, a frászt, mondom magamnak, minden másodperc az örökkévalóság ahogy a szememre húzódó bizsergéssel küzdök, és igyekszem nem arra gondolni, hogy a véremet épp egy tubusba szívják le.

Na, vége is, verejtékezek, a szúrós szemű injekciós asszisztens (akinek még a haja is vérvörösre van festve) pedig megvetően néz rám. Szabadkozom, megkapom a vizet s igyekszem laza csevejjel levezetni a feszültséget. Költői kérdésemre ("de vajon miért vagyok rosszul a tűtől?) a válasz azonban ráébreszt, hiba volt kinyitni a szám: "pszichés. különben is egy férfinál... nagyon gáz". Úgy megnyomja a "gáz" szót hogy egyből elképzelem magam a középkorban, ahol valószínűleg csak gyenge kis apródként, szart takarítva tengethettem volna életem, mert hogy lovagként még a kardom puszta látványától is elpityeredtem volna.

Tényleg nem tudom mit mondjak, 5 percig még szürcsölöm a vizecskémet, majd a véres hajú nő egy kis műanyag pohárt nyújtva megkér, hogy fáradjak át a hatvanhetesbe és töltsem tele neki. Nem fog fájni, teszi hozzá metsző gúnnyal. A vécében sajnos már dühből sem tudok annyit összegyűjteni a kis pohárkába, hogy legalább a peremén lecsorduló cseppek egy kicsit is elégtételt vehessenek a gazdájuk ellen elkövetett becsületsértésért. A félig teli edényt az ablakpárkányon áttolom, és a tőlem telhető legférfiasabban megköszönöm a segítséget és a türelmet, majd jó munkát kívánva elköszönök. A véres tű azonban nem állja meg, visszafordul és cinikusan megkérdezi:

"Na ugye nem fájt annyira, uram?"

Remélem a ma adott vérem 10 évre elég lesz.

Százötven

150 poszt.

2 év.
1 szakdolgozat.
1 diploma.
2 munkahely.
2 barátnő.
1 erasmus.
9 ország.
1 diákhitel.
2 balatoni nyár.
2 millió elköltött forint (kb.).
7 egyéb nő.
3 fájó fog.
1 műtét.
26 GoT rész.
2 laptop.
Három telefon.
2 hiányzó család.
 óra panaszkodás.
Nem elég alvás.
2 SuperBowl.
1300 tanított óra.
2 lakótárs.
50 rendelt pizza.
60 rendelt döner.
220 diák.
3 ebből idióta.
20 nevét soha nem tudom megyjegyezni.
1 főnök de olyan mintha   lenne. ("szar" szimbólumot nem találtam)

És végül de nem utolsó sorban: egy meggyötört blogger. A 300. poszt publikilására pedig magamra tetoválom Molnár Dani nevét aki szerint haszontalan a tevékenykedésem.

Kösz a figyelmet eddig és majd eztán is.

Lévay Péter vagyok

Lévay Péter vagyok. Huszonhárom éves kommunikáció diplomás angoltanár Trabzonból, de ez most nem fontos.

Sokkal fontosabb például, hogy álmos vagyok, vagy hogy a nyakamat baromira nyomja a radiátor miközben gépelek. Az ablakon besüvítő hideg levegő is fontos, bár inkább csak nekem. Önök nyilván nem dideregnek otthon. Én viszont eléggé fázom. Betakaróztam, most jobb. 

Szóval szerettem volna elmesélni, amolyan kreatív, újragondolt önéletrajz keretei közt hogy milyen fickó is ez a Lévay Péter. Adva hogy Ön most nem didereg és a nyakát sem nyomja a radiátor, szánjon rám tíz percet. Utána ismét alábukhat a közösségi média varázslatos pöcegödrében.

Elkezdeni mindig nehéz, ezért csalni fogok és egy megindító anekdotával vezetem be a témát. Tehát nyolc lehettem, amikor a felnőttkoromat is befolyásoló dolog történt velem. Egy barátommal a badacsonyi szabadstrandon hintáztunk. Pont két hinta volt, s a közelben egy lélek se, így el is foglaltuk a két ülést. Örömünk azonban nem tartott sokáig, megjelent két idősebb német srác a színen. Nem tököltek, eleinte csak lökdöstek minket, majd megállítottak, és lecibálták mindkettőnket a hintáról. Durván röhögtek meg németül karattyoltak valamit, ahogy elfoglalták a trónjukat. Barátommal megbotránkozva újságoltuk el a történteket apáinknak, akik békésen fröccsöztek a balatoni alkonyatban. Visszavezettük őket a hintához, ahol a két sváb még mindig durván röhögött és németül karattyolt. Barátom apja nem igazán az ékesszólás és  a diplomácia híve volt, tehát fogta a két serdülőt s lependerítette őket a hintáról. "Így ni" mondta, majd biccentett hogy már a miénk a hinta. A biztonság kedvéért ott maradtak velünk, tovább szürcsölve a fröccsöt. De mint ahogy azt a kényelmes olvasó is sejti már, a történet ezzel nem fejeződik be. A sváb serdülők ugyanis rövidesen megjelentek apáikkal. Mondanom sem kell, nagyon megijedtem: mindkettő tagbaszakadt, erős férfi volt. Akármennyire is imádtuk apáinkat, be kellett látnunk, ez sajnos egyenlőtlen küzdelem lenne. Öt perc heves szóváltás után hazaindultunk, a svábok pedig élvezhették a sötétben hintázást.

Kényelmes még a nyakuk? Jó, mert akkor most elmondanám, mi köze van mindennek Lévay Péterhez. 

Aznap este tehát megtanultam apámtól hogy az erősebb kutya baszik. Volt valami varázsa, ha apám káromkodott: s már ha ezerszer is hallottam a szólást, az incidens hatására mélyen belevésődött az agyamba. S bármilyen lehetetlenül is hangzik, mégis észre kellett, hogy vegyem: a világ valóban így működik. Az eljövendő évek során minden konfliktus a sváb gyerekek és a hinta szimbólumán alapult. Ez a törvény érvényesült amikor focitáborban megtanultam, nem én vagyok a legnagyobb zsonglőr a világon. Ez érvényesült akkor, amikor a kerületi angol szépkiejtési versenyen csak egy negyedik hellyel szúrták ki a szemem s akkor is, amikor pontokkal csúsztam le az ország egyik legjobb középiskolájának felvételijéről.

(Itt meg kell jegyeznem, hogy a családban legidősebb gyerekként mindig is "teljhatalmam" volt: ezen ma már nevetünk, de akkor halálosan komolyan vettem rangidős szerepemet. Épp ezért duplán csattant minden pofon, amit a komfortzónámon kívül kaptam.)

Az erősebb, okosabb, gyorsabb kutya tehát valóban hamarabb jut puncihoz, mint gyengébb társa. Ilyen gondolat árnyékában nem könnyű szabadnak lenni; de tényleg a (relatív) ököljog dönt minden esetben?

És ezzel el is érkeztünk a központi dilemmánkhoz, miszerint Lévay Péter továbbra is szenved önmaga bemutatásával. Kritikus ponthoz érkezett az írásom, kérem mindenképpen maradjon velem.

Nincs olyan, hogy erősebb kutya. Van spániel meg bulldog, vizsla meg tacskó, puli és uszkár. És ha már az élet értelmék tényleg kutyafajtákon keresztük akarjuk levezetni, a lényeg nem más mint eldönteni: pitbullok vagyunk vagy palotapincsik. Hülyén hangzik? Hát jó. Akkor valaki tegyen nekem különbséget (vagy merje egyáltalán összehasonlítani) Gandhit Kinggel, Maradonát Pelével, Einsteint Hawkinggal, Józsefet Adyval, Orbánt Gyurcsánnyal (csak hogy antihősök is legyenek a listán). De ugyanígy nem tudnám megmondani, Kati néni a Móriczból vagy Marika néni a Fillérből volt a jobb konyhásnéni. És biztosan nem tudom hogy Mustafa vagy Ahmet a jobb dolmus-sofőr. De egy biztos: a fentiek mindegyike tudta magáról, hogy ő államférfi, focista, államszégyen(?) vagy épp konyhásnéni. És ez itt a kulcs: egyik sem erősebb a másiknál, csak tudja magáról, hogy mi.

(...)

Nem jutottam előbbre. Még mindig nem tudom, hogy író, fotós, tanár, vagy hivatalos nyavajgó vagyok-e. De annyit legalább tudok, mindezt megírni jó volt, és holnap tanítani is jó lesz. Meg hogy még mindig nyomja a nyakam a kurva radiátor.

Epres, falva

Tudtátok, hogy a törökök nem csak gyerekeiket, de településeiket is szeretik köznevek után elnevezni? Nekem annyira nem is tűnt fel egészen ma délutánig. Beszámoló a kis túrámról s némi filozofálgatás Trabzonról újfent (képek telefonról, a rendesek később a megszokott fül alatt).

Trabzon a lehető legrondább város a lehető legszebb helyen

A trabzoni szmogon még a verőfényes, májusra emlékeztető napsütés sem tudott javítani, ezért elhatároztam, kisétálok a városból. Trabzon olyan mint egy csúnya, mutáns szürke pióca ami rácuppant a Fekete- tenger partjára és tucatnyi csápjával szívja ki az életet ebből az egyébként nagyszerű tájból. Kicsit egyszerűbben: a parton elnyúló város a hegyekbe menet hamar elfogy, így bármelyik felfele vezető út igen hamar ki is vezet Trabzonból. Az egyik ilyen "csáp" épp a házunknál kezdődik, így adva volt az útvonal.

Selam Aleyküm!

Felfelé menet bámulatosan gyorsan tisztul a levegő, maximum 20 perc séta után már lehet is látni a szürke szmogba takarózott városközpontot. Felfele caplatva időről-időre öreg török bácsikba botlom, akik nagyon gyanúsan méregetnek egészen addig, amíg apró bolintás mellett "Selam Aleyküm"-mel köszöntöm őket. Ráncos arcuk felderül, s dallamos "Aleyküm Selam"-mal köszönnek vissza. A vidéken idősebbeknek köszönés univerzális "szabály", de illik tudni egy apróságot még a dologról. A bevett köszöntés a korosztályomban "merhaba" míg az előbbi köszöntésforma muszlim gyökerű (azaz bármely muszlim így tudja köszönteni a másikat). Azonban a fiatal generáció már annyira nem csípi a régimódi dolgokat, így egy sima merhabával be is érik. Így már talán érthetőbb, miért örül meg nekem minden öreg, ha muszlim módra köszönök. A dolog egyébként visszafele is nagyszerűen működik: egy harmincas évei elején járó csávónak is Selam-mal köszöntem, mire az morcosan nézett vissza rám. Pedig én csak kedveskedni akartam!

Çay ister misiniz?

Az egyetlen bajom az egyedül korzózással, hogy egy idő után akadnak olyan bácsik, akik egy sima sziával nem elégednek meg, s vagy a kamerám, vagy az egyértelműen külföldi fejem miatt megpróbálnak pár szót kihúzni belőlem. Hamar sikerül is barátságot kötnöm Harunnal, a fogorvossal aki menten bemutat a falu összes férfitagjának. Akik egyébként egyáltalán nem meglepő módon egy teázó szerű épület előtt ücsörögnek (a szokásról lásd előző poszt). Mindenki letámad a kérdéseivel, én viszont gyorsan eloszlatok minden illúziót s közlöm, hogy bizony csak töröm a törököt. Itt meg kell állapítanom, hogy a kijelentésem kiváltotta reakció szerint kétféle török létezik.

1. Hülyének néz, és elkezd pantominezni. Bármit is mondok neki törökül, ő csak kézmozdulatokkal felel.
2. Nyelvésznek néz, s úgy kezd beszélni hozzám, mintha a trabzoni török akcentust a világ legegyszerűbb dolga lenne megérteni.

No, ki tippelné meg hogy melyik típussal hozott össze a sors? Nyilván a kettessel. Harun igyekszik minél többet megtudni rólam, én előadom a szokásos mondókát (honnan jöttem, miért, hova tartok), s miután visszautasítom a közös teázást, meglepően gyorsan befejeződik a török nyelvlecke. Teát visszautasítani amúgy főbenjáró bűn, de kivágom magam, mondván az túl meleg és most kurva meleg van (no a kurva szót csak hozzágondoltam). Hát jó, Kendine iyi bak Peter, és Harun el is tűnik az egyik ház mellett.

Çilekli

Lemaradt a lényeg, már jó ideje a legédibb nevű falu emelkedőin kaptatok. A 'çilek' szó epret jelent, míg a 'li' raggal "epressé" avanzsál. Ha Magyarországon találnék egy Epres községet, biztos megölelgetném az összes lakóját.

No mindegy, találok egy félreeső domboldalt, s jöhet a jól megérdemelt ejtőzés:

Csúnyácska képek az egyébként bámulatosan zöld dombokról (a méltóságos hófödte csúcsokat tessék odaképzelni a háttérbe).

Ha elfordítanám a fejemet a végtelennek tetsző Fekete-tengertől, az idilli táj már-már hobbit lakta vidékre hajaz. El is szundítok egy pár percre, de valami totál anti-hobbit dolog felébreszt:

Még egy kicsit nyújtózom a tavaszi napsütésben, de lassan elindulok visszafelé. Fene tudja, mivel büntetik a  cipő és pulóver nélkül mászkáló birtokháborító fiatalokat a világnak ezen a részén. Az ököljogra gyanakodva  két percen belül már ismét a kanyargós aszfaltcsíkon sétálok.

Lefelé mégegyszer rácsodálkozok a Megyére:

Hazaúton ahogy különféle magányos nótákat dúdolgatok,  egyre csak bekúszik a holnap gondolata az óráimmal és a diákjaimmal. Dühösen elhessegetem a kényelmes napomat tönkretevő ideát, s inkább az útszélen ugrókötelező gyerekeket figyelem, hátha akad egy jó fotó téma. 

Ahogy elhaladok mellettük, megállnak egy pillanatra és furcsán megbámulnak. Nem tulajdonítok sok jelentőséget a közjátéknak, de aztán a hátam mögül egyikük boldogan felkiált:

Pítör tícsör!

Van abban valami bámulatos, hogy az alig kétszáz lakosú faluban épp belebotlok az egyik tanítványomba (akivel valószínűleg órám sincs, mert nem emlékszem rá)... Felvállalva, hogy hétfőn mindenki tudni fogja, mit csináltam vasárnap, mászok tovább. 

A nő akit...

Azon tűnődöm, Trabzon nem is olyan rossz hely, csak a központ olyan fojtogató és tűrhetetlen hosszab idő után. A város hegyközti nyúlványai szerethetőek, zöldek és sokkal-sokkal barátságosabbak mint a szürke és tömött központ. Az a bölcs gondolatom támadt, hogy Trabzon egy gyönyörű, de kielégítetlen nő, akit a török építészet és habitus megerőszakolt és nagyon csúnya ruhákba szuszakolt. A nő bosszúként pedig mindenkivel igyekszik megutáltatni magát. 

Szóval, mi a tanulság? Most, hogy megint az ágyon terpeszkedek tudva, hogy már csak pár hét van hátra ittlétemből. Talán az, hogy Trabzon mégsem olyan rossz hely? Vagy az, hogy tényleg csak az atitűdön múlik minden? Esetleg az, hogy a város egy kielégítetlen prosti?

Én már tényleg nem tudom. Trabzon- annyi óra, nap és hét fejtörés után továbbra is egy termetes kérdőjel. 

Minden török mélyen janicsár

Kábé négy hónapja írtam pár sort az angol blogon a török férfiakról. Most annak a posztnak a folytatása következik: kiderül, miért szeretném őket egy lándzsával átdöfni vagy lenyilazni, és megtudhatjátok azt is, miért sokkal elviselhetőbbek a török nőknél.

Kezdésképp szeretnék köszönötet mondani a magyar oktatásnak, ugyanis a sok évnyi történelem oktatás nem volt hiábavaló. Mielőtt lábamat először tettem volna török földre, a következő kép alakult ki bennem a törökökről:

- Agresszívak (számolni sem tudom az Ottomán Birodalommal vívott csatákat és ostromokat)
- Piszkosak (sokan voltak, Ázsia népe, innen a sztereotípia)
- Szőrösek (köszönet a törikönyvek illusztrátorainak)
- Hullanak mint a legyek (magyarázatra szorul? én is Lengyel Dénes mondáin nőttem fel)

A gyakorlatban a fenti pontokból aztán majdnem mind be is bizonyosodott.

Először is, agresszívak magyar szemmel nézve: az egyszeri turista dolmusba ülve valószínúleg sírva fakadva takarja el szemét, ahogy a vezető épp az ablakon kihajolva kiabál a szemközt elhaladó sofőrrel miközben egyik kezével az aprót, másikkal a váltást keresi, miközben 60-nal gurul le a tömött belvárosi macskakövön. Aki jól számolt, annak feltűnhetett, hogy a kormányt senki nem fogja.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy az agresszió mindennapi dolog, mint a következő anekdota. A dolmusról leszállva ugyanazon a városrészen vágok át, s rögtön a megálló után egy çay ocağı-be botlik az ember. Ezek teázó helyek, kicsi asztalokkal, kicsi székekkel és fürtökben lógó férfiakkal. Annyit ordibálnak egymással minden reggel, hogy egy szép napon fel sem tűnt, hogy épp tömegverekedéssel igyekezték elütni a korai órákat. Vagy húsz férfi igyekezett visszafogni négy-öt társukat, akik tengernyi gyűlölettel szemükben igyekezték szétszedni egymást. A járókelők még oda sem pillantottak, ahogy elhaladtak az alkalmi pankrátorok mellett.

Agresszió ✓

Egy átlagos török férfi Lévay Péter képzeletéből

A piszkosság csak átvitt értelemben igaz. Az iszlám egyik alapköve önmagad tisztán tartása, ezt a férfiak feltűnően betartják. Ugyanígy az éttermek sőt, olcsó étkezdék is kínosan tiszták, az evőeszköz légmentesen csomagolt tasakban kerül elénk s kaja előtt illik kezet mosni, utána pedig minimum vizes kéztörlőt használni. Ugyanakkor irtó mocskos a környezetük: minden szemetet eldobálnak az utcán, vagy félreeső parkban, s ugyanilyen szorgalommal köpködik meg fikázzák tele a nyilvános helyeket. Utóbbi már-már magyar futballistákat megszégyenítő rutinnal történik, nekem meg hánynom kell szóval lépjünk tovább.

Piszkosság fél ✓

A szőrösség annyira igaz, hogy az embernek az az érzése támad, hogy Törökországban az arcszőrzet és vele együtt a férfiak felülreprezentáltak. Míg otthon gyakran látunk simaképű csávókat, szőr nélküli török a fehér hollónál is ritkább, és ezzel is érkeztünk a poszt casusához. A törikönyves illusztrátorok annyira jó szuggesztív munkát végeztek, hogy egy török férfiarcot látva akaratlanul is elképzelem őket korhű, 15-16 századi janicsár jelmezben. A szakáll és bajusz miatt ez nem nehéz. Viszont eztán akarva- akaratlanul is elképzelem barátomat, vagy az utca emberét, ahogy az egri vár lejtőin, nyílzápor közepette ront a falakhoz,  görbe szabjával a kezében. Ezzel el is érkeztünk az utolsó pontunkhoz, miszerint...

Hullanak, mint a legyek. Ezt azért nehéz bizonyítani, hiszen a katonaság már évtizedek óta nem vett részt komolyabb vérontást követelő akcióban (a PKK külön sztori, most hagyjuk is). De ha azt vesszük, hogy középiskolában a tengernyi janicsár-seregről olvastunk, itt Trabzonban pedig szinte tényleg olyan, mintha csak férfiak élnének, egészen odáig fajul a helyzet hogy az ember furcsa képzelgésbe kezd. Ködös reggeleken a füstös képeket bámulva azon merengek, vajon hány janicsárt tudnék ledöfni lándzsámmal, mielőtt az a tagbaszakadt, vállas oszmán (az utca túloldaláról) birokra nem kel velem. Ahogy nem bírunk egymással, Dugovics tituszi magasságokba (mélységekbe) emelkedve mindketten alábukunk a bástyáról . Nem tudom, mennyire olvasható le ilyenkor az arcomról az amire épp gondolok, de ahogy a vállas oszmán elhalad mellettem, hosszan megbámul. Talán telepatikus úton sikerült megosztanom vele a vízióm egy részét és nehezen hiszi el, hogy ez a nyámnyila fehér gyaur akár egy törököt is letudna győzni.

Tehát dupla ✓az utolsó kettő pontért. Mielőtt teljesen megtébolyulnék, zárszóként csak annyit szerettem volna mondani, hogy a török férfiak minden negatívum ellenére a férfi nem legkitűnőbb egyénei. Hogy miért? 

Há' mer' évszázadok óta viselik sikerrel az emberi evolúció legfurcsább produktumát: a török nőt.

(A fenti gondolat okán hajlamos vagyok Darwint megtagadni; cél nélkül az evolúció ilyen érthetetlen dolgot nem 
kreál.)

szíszájd

hazamegyek.

a zene az elmúlt év utazós-kesernyés meg édes zenéje. praktikus okokból a trabzoni tengerparthoz köthető.

szeptemberben sokat bandukoltam a parton: a nalan mizéria csak épp kezdetét vette, mint ahogy a munka is. még rendezett sorokkal vágtam neki a reggeleknek és alig megtépázottan sétáltam haza. 

szóval ilyenkor dúdoltam a dalt, ami eredetileg könnyed, kicsit szomorkás hangulatú, de én a dalszöveget átköltve csak a "seaside" szót tartottam meg. a többi fájdalmas ömlengés. lásd:

"Do you want to go to the seaside?
I'm not trying to say that everybody wants to go
I fell in love at the seaside"

helyett egyszerűen

i wanna go the seaside,
thats where nobody cares about you
i fell in love with the seaside,
the place where she wont ever reach you

és a többi.

szóval most hogy tudom, májusban hazamegyek egy kicsit elérzékenyültem. a rendezett sorok már rég szétziláltan, rendszertelenül csüngenek egymás nyakában, ahogy igyekszem tartani a nappal tanító, éjjel valamit mindig körmölő egyén ritmusát. arra gondolni, hogy egy pohár bort iszok fonyódon apámmal vagy épp egy pillepalackot ürítek ki egerben, beszívva az édes haza illatát, csillagot bámulni, satöbbi... 

kisfiú vagyok megint, aki hazamenekül magyarország szoknyája mögé. a szoknya mögé, ahonnan egy éve magabiztosan és bátran bújtam elő. a szoknya, ami mögül untam magam már 22 éve. 

kövezzetek meg, de nekem hiányzik magyarország. oké, most épp sok a hó meg a hülye is, a válság soha nem látott méreteket öltött, amivel a kormány arca egyenes arányban nő. de le van szarva, mert ennél szebb szoknya mögé nem lehet elbújni. 

... s a végén annyira túlcsordul a poszt, hogy magam is elhiszem: a fenti számot csak a balaton mellől lehet boldogan hallgatni.