Na nem a vérvételek miatt. Négyéves korom óta a vérvétel életem legnagyobb nemezisévé lépett elő.
Nem szeretném elnagyolni a helyzetet, de hiába is szépíteném: a "labor" szó láttán kihagy a szívverésem, eláll a lélegzetem, és minden fiatal medika falfehér arcom miatt aggodalmaskodó pillantásokat vet rám. Csak a medikák, mert az orvosok már tudják, kivel van dolguk.
Ha mégsem tudná az engem megcsapolni készülő asszisztens, jó előre szerényen bejelentem hogy én bizony nem bírom a tűt, ezért ha lenne oly szíves fektetett helyzetben elvégezni az elvégzendőt, és még egy pohár vizet is, kösz. A véremet szívó asszisztens általában megért, és ha titkon másképp is érez, teljesíti a kívánságaimat. Ma nyilván nem így történt.
A szúrós szemű doktornő már "Jó napot, foglaljon helyett" köszöntéssel megfagyaszt bennem minden, addig folyadék halmazállapotú testnedvet olyannyira, hogy a szokásos rituálémról is elfeledkezek. Gyengén ("nem lehetne az ágyon, ... a tű, mert... izé, szóval") megpróbálom meggyőzni az ápolót, aki egyébként a vérvétel tökéletes humanoid manifesztációja, de a kétlábú tű biztosít róla, hogy majd a fejemet hátrahajtva utána jobb lesz. Gyakorlott mozdulatokkal előveszi a takaros szíjat, amit még gyakorlottabb, majdhogynem szadista mozdulatokkal rászorít szegény fehér húsomra. Ekkor bizseregni kezd a homlokom tájékán, én pedig lassú zihálással fordulok szembe ördögeimmel.
"Na mindjárt kész is" ígéri a az injekciós tű, a frászt, mondom magamnak, minden másodperc az örökkévalóság ahogy a szememre húzódó bizsergéssel küzdök, és igyekszem nem arra gondolni, hogy a véremet épp egy tubusba szívják le.
Na, vége is, verejtékezek, a szúrós szemű injekciós asszisztens (akinek még a haja is vérvörösre van festve) pedig megvetően néz rám. Szabadkozom, megkapom a vizet s igyekszem laza csevejjel levezetni a feszültséget. Költői kérdésemre ("de vajon miért vagyok rosszul a tűtől?) a válasz azonban ráébreszt, hiba volt kinyitni a szám: "pszichés. különben is egy férfinál... nagyon gáz". Úgy megnyomja a "gáz" szót hogy egyből elképzelem magam a középkorban, ahol valószínűleg csak gyenge kis apródként, szart takarítva tengethettem volna életem, mert hogy lovagként még a kardom puszta látványától is elpityeredtem volna.
Tényleg nem tudom mit mondjak, 5 percig még szürcsölöm a vizecskémet, majd a véres hajú nő egy kis műanyag pohárt nyújtva megkér, hogy fáradjak át a hatvanhetesbe és töltsem tele neki. Nem fog fájni, teszi hozzá metsző gúnnyal. A vécében sajnos már dühből sem tudok annyit összegyűjteni a kis pohárkába, hogy legalább a peremén lecsorduló cseppek egy kicsit is elégtételt vehessenek a gazdájuk ellen elkövetett becsületsértésért. A félig teli edényt az ablakpárkányon áttolom, és a tőlem telhető legférfiasabban megköszönöm a segítséget és a türelmet, majd jó munkát kívánva elköszönök. A véres tű azonban nem állja meg, visszafordul és cinikusan megkérdezi:
"Na ugye nem fájt annyira, uram?"
Remélem a ma adott vérem 10 évre elég lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése