Lévay Péter vagyok

Lévay Péter vagyok. Huszonhárom éves kommunikáció diplomás angoltanár Trabzonból, de ez most nem fontos.

Sokkal fontosabb például, hogy álmos vagyok, vagy hogy a nyakamat baromira nyomja a radiátor miközben gépelek. Az ablakon besüvítő hideg levegő is fontos, bár inkább csak nekem. Önök nyilván nem dideregnek otthon. Én viszont eléggé fázom. Betakaróztam, most jobb. 

Szóval szerettem volna elmesélni, amolyan kreatív, újragondolt önéletrajz keretei közt hogy milyen fickó is ez a Lévay Péter. Adva hogy Ön most nem didereg és a nyakát sem nyomja a radiátor, szánjon rám tíz percet. Utána ismét alábukhat a közösségi média varázslatos pöcegödrében.

Elkezdeni mindig nehéz, ezért csalni fogok és egy megindító anekdotával vezetem be a témát. Tehát nyolc lehettem, amikor a felnőttkoromat is befolyásoló dolog történt velem. Egy barátommal a badacsonyi szabadstrandon hintáztunk. Pont két hinta volt, s a közelben egy lélek se, így el is foglaltuk a két ülést. Örömünk azonban nem tartott sokáig, megjelent két idősebb német srác a színen. Nem tököltek, eleinte csak lökdöstek minket, majd megállítottak, és lecibálták mindkettőnket a hintáról. Durván röhögtek meg németül karattyoltak valamit, ahogy elfoglalták a trónjukat. Barátommal megbotránkozva újságoltuk el a történteket apáinknak, akik békésen fröccsöztek a balatoni alkonyatban. Visszavezettük őket a hintához, ahol a két sváb még mindig durván röhögött és németül karattyolt. Barátom apja nem igazán az ékesszólás és  a diplomácia híve volt, tehát fogta a két serdülőt s lependerítette őket a hintáról. "Így ni" mondta, majd biccentett hogy már a miénk a hinta. A biztonság kedvéért ott maradtak velünk, tovább szürcsölve a fröccsöt. De mint ahogy azt a kényelmes olvasó is sejti már, a történet ezzel nem fejeződik be. A sváb serdülők ugyanis rövidesen megjelentek apáikkal. Mondanom sem kell, nagyon megijedtem: mindkettő tagbaszakadt, erős férfi volt. Akármennyire is imádtuk apáinkat, be kellett látnunk, ez sajnos egyenlőtlen küzdelem lenne. Öt perc heves szóváltás után hazaindultunk, a svábok pedig élvezhették a sötétben hintázást.

Kényelmes még a nyakuk? Jó, mert akkor most elmondanám, mi köze van mindennek Lévay Péterhez. 

Aznap este tehát megtanultam apámtól hogy az erősebb kutya baszik. Volt valami varázsa, ha apám káromkodott: s már ha ezerszer is hallottam a szólást, az incidens hatására mélyen belevésődött az agyamba. S bármilyen lehetetlenül is hangzik, mégis észre kellett, hogy vegyem: a világ valóban így működik. Az eljövendő évek során minden konfliktus a sváb gyerekek és a hinta szimbólumán alapult. Ez a törvény érvényesült amikor focitáborban megtanultam, nem én vagyok a legnagyobb zsonglőr a világon. Ez érvényesült akkor, amikor a kerületi angol szépkiejtési versenyen csak egy negyedik hellyel szúrták ki a szemem s akkor is, amikor pontokkal csúsztam le az ország egyik legjobb középiskolájának felvételijéről.

(Itt meg kell jegyeznem, hogy a családban legidősebb gyerekként mindig is "teljhatalmam" volt: ezen ma már nevetünk, de akkor halálosan komolyan vettem rangidős szerepemet. Épp ezért duplán csattant minden pofon, amit a komfortzónámon kívül kaptam.)

Az erősebb, okosabb, gyorsabb kutya tehát valóban hamarabb jut puncihoz, mint gyengébb társa. Ilyen gondolat árnyékában nem könnyű szabadnak lenni; de tényleg a (relatív) ököljog dönt minden esetben?

És ezzel el is érkeztünk a központi dilemmánkhoz, miszerint Lévay Péter továbbra is szenved önmaga bemutatásával. Kritikus ponthoz érkezett az írásom, kérem mindenképpen maradjon velem.

Nincs olyan, hogy erősebb kutya. Van spániel meg bulldog, vizsla meg tacskó, puli és uszkár. És ha már az élet értelmék tényleg kutyafajtákon keresztük akarjuk levezetni, a lényeg nem más mint eldönteni: pitbullok vagyunk vagy palotapincsik. Hülyén hangzik? Hát jó. Akkor valaki tegyen nekem különbséget (vagy merje egyáltalán összehasonlítani) Gandhit Kinggel, Maradonát Pelével, Einsteint Hawkinggal, Józsefet Adyval, Orbánt Gyurcsánnyal (csak hogy antihősök is legyenek a listán). De ugyanígy nem tudnám megmondani, Kati néni a Móriczból vagy Marika néni a Fillérből volt a jobb konyhásnéni. És biztosan nem tudom hogy Mustafa vagy Ahmet a jobb dolmus-sofőr. De egy biztos: a fentiek mindegyike tudta magáról, hogy ő államférfi, focista, államszégyen(?) vagy épp konyhásnéni. És ez itt a kulcs: egyik sem erősebb a másiknál, csak tudja magáról, hogy mi.

(...)

Nem jutottam előbbre. Még mindig nem tudom, hogy író, fotós, tanár, vagy hivatalos nyavajgó vagyok-e. De annyit legalább tudok, mindezt megírni jó volt, és holnap tanítani is jó lesz. Meg hogy még mindig nyomja a nyakam a kurva radiátor.

Epres, falva

Tudtátok, hogy a törökök nem csak gyerekeiket, de településeiket is szeretik köznevek után elnevezni? Nekem annyira nem is tűnt fel egészen ma délutánig. Beszámoló a kis túrámról s némi filozofálgatás Trabzonról újfent (képek telefonról, a rendesek később a megszokott fül alatt).

Trabzon a lehető legrondább város a lehető legszebb helyen

A trabzoni szmogon még a verőfényes, májusra emlékeztető napsütés sem tudott javítani, ezért elhatároztam, kisétálok a városból. Trabzon olyan mint egy csúnya, mutáns szürke pióca ami rácuppant a Fekete- tenger partjára és tucatnyi csápjával szívja ki az életet ebből az egyébként nagyszerű tájból. Kicsit egyszerűbben: a parton elnyúló város a hegyekbe menet hamar elfogy, így bármelyik felfele vezető út igen hamar ki is vezet Trabzonból. Az egyik ilyen "csáp" épp a házunknál kezdődik, így adva volt az útvonal.

Selam Aleyküm!

Felfelé menet bámulatosan gyorsan tisztul a levegő, maximum 20 perc séta után már lehet is látni a szürke szmogba takarózott városközpontot. Felfele caplatva időről-időre öreg török bácsikba botlom, akik nagyon gyanúsan méregetnek egészen addig, amíg apró bolintás mellett "Selam Aleyküm"-mel köszöntöm őket. Ráncos arcuk felderül, s dallamos "Aleyküm Selam"-mal köszönnek vissza. A vidéken idősebbeknek köszönés univerzális "szabály", de illik tudni egy apróságot még a dologról. A bevett köszöntés a korosztályomban "merhaba" míg az előbbi köszöntésforma muszlim gyökerű (azaz bármely muszlim így tudja köszönteni a másikat). Azonban a fiatal generáció már annyira nem csípi a régimódi dolgokat, így egy sima merhabával be is érik. Így már talán érthetőbb, miért örül meg nekem minden öreg, ha muszlim módra köszönök. A dolog egyébként visszafele is nagyszerűen működik: egy harmincas évei elején járó csávónak is Selam-mal köszöntem, mire az morcosan nézett vissza rám. Pedig én csak kedveskedni akartam!

Çay ister misiniz?

Az egyetlen bajom az egyedül korzózással, hogy egy idő után akadnak olyan bácsik, akik egy sima sziával nem elégednek meg, s vagy a kamerám, vagy az egyértelműen külföldi fejem miatt megpróbálnak pár szót kihúzni belőlem. Hamar sikerül is barátságot kötnöm Harunnal, a fogorvossal aki menten bemutat a falu összes férfitagjának. Akik egyébként egyáltalán nem meglepő módon egy teázó szerű épület előtt ücsörögnek (a szokásról lásd előző poszt). Mindenki letámad a kérdéseivel, én viszont gyorsan eloszlatok minden illúziót s közlöm, hogy bizony csak töröm a törököt. Itt meg kell állapítanom, hogy a kijelentésem kiváltotta reakció szerint kétféle török létezik.

1. Hülyének néz, és elkezd pantominezni. Bármit is mondok neki törökül, ő csak kézmozdulatokkal felel.
2. Nyelvésznek néz, s úgy kezd beszélni hozzám, mintha a trabzoni török akcentust a világ legegyszerűbb dolga lenne megérteni.

No, ki tippelné meg hogy melyik típussal hozott össze a sors? Nyilván a kettessel. Harun igyekszik minél többet megtudni rólam, én előadom a szokásos mondókát (honnan jöttem, miért, hova tartok), s miután visszautasítom a közös teázást, meglepően gyorsan befejeződik a török nyelvlecke. Teát visszautasítani amúgy főbenjáró bűn, de kivágom magam, mondván az túl meleg és most kurva meleg van (no a kurva szót csak hozzágondoltam). Hát jó, Kendine iyi bak Peter, és Harun el is tűnik az egyik ház mellett.

Çilekli

Lemaradt a lényeg, már jó ideje a legédibb nevű falu emelkedőin kaptatok. A 'çilek' szó epret jelent, míg a 'li' raggal "epressé" avanzsál. Ha Magyarországon találnék egy Epres községet, biztos megölelgetném az összes lakóját.

No mindegy, találok egy félreeső domboldalt, s jöhet a jól megérdemelt ejtőzés:

Csúnyácska képek az egyébként bámulatosan zöld dombokról (a méltóságos hófödte csúcsokat tessék odaképzelni a háttérbe).

Ha elfordítanám a fejemet a végtelennek tetsző Fekete-tengertől, az idilli táj már-már hobbit lakta vidékre hajaz. El is szundítok egy pár percre, de valami totál anti-hobbit dolog felébreszt:

Még egy kicsit nyújtózom a tavaszi napsütésben, de lassan elindulok visszafelé. Fene tudja, mivel büntetik a  cipő és pulóver nélkül mászkáló birtokháborító fiatalokat a világnak ezen a részén. Az ököljogra gyanakodva  két percen belül már ismét a kanyargós aszfaltcsíkon sétálok.

Lefelé mégegyszer rácsodálkozok a Megyére:

Hazaúton ahogy különféle magányos nótákat dúdolgatok,  egyre csak bekúszik a holnap gondolata az óráimmal és a diákjaimmal. Dühösen elhessegetem a kényelmes napomat tönkretevő ideát, s inkább az útszélen ugrókötelező gyerekeket figyelem, hátha akad egy jó fotó téma. 

Ahogy elhaladok mellettük, megállnak egy pillanatra és furcsán megbámulnak. Nem tulajdonítok sok jelentőséget a közjátéknak, de aztán a hátam mögül egyikük boldogan felkiált:

Pítör tícsör!

Van abban valami bámulatos, hogy az alig kétszáz lakosú faluban épp belebotlok az egyik tanítványomba (akivel valószínűleg órám sincs, mert nem emlékszem rá)... Felvállalva, hogy hétfőn mindenki tudni fogja, mit csináltam vasárnap, mászok tovább. 

A nő akit...

Azon tűnődöm, Trabzon nem is olyan rossz hely, csak a központ olyan fojtogató és tűrhetetlen hosszab idő után. A város hegyközti nyúlványai szerethetőek, zöldek és sokkal-sokkal barátságosabbak mint a szürke és tömött központ. Az a bölcs gondolatom támadt, hogy Trabzon egy gyönyörű, de kielégítetlen nő, akit a török építészet és habitus megerőszakolt és nagyon csúnya ruhákba szuszakolt. A nő bosszúként pedig mindenkivel igyekszik megutáltatni magát. 

Szóval, mi a tanulság? Most, hogy megint az ágyon terpeszkedek tudva, hogy már csak pár hét van hátra ittlétemből. Talán az, hogy Trabzon mégsem olyan rossz hely? Vagy az, hogy tényleg csak az atitűdön múlik minden? Esetleg az, hogy a város egy kielégítetlen prosti?

Én már tényleg nem tudom. Trabzon- annyi óra, nap és hét fejtörés után továbbra is egy termetes kérdőjel. 

Minden török mélyen janicsár

Kábé négy hónapja írtam pár sort az angol blogon a török férfiakról. Most annak a posztnak a folytatása következik: kiderül, miért szeretném őket egy lándzsával átdöfni vagy lenyilazni, és megtudhatjátok azt is, miért sokkal elviselhetőbbek a török nőknél.

Kezdésképp szeretnék köszönötet mondani a magyar oktatásnak, ugyanis a sok évnyi történelem oktatás nem volt hiábavaló. Mielőtt lábamat először tettem volna török földre, a következő kép alakult ki bennem a törökökről:

- Agresszívak (számolni sem tudom az Ottomán Birodalommal vívott csatákat és ostromokat)
- Piszkosak (sokan voltak, Ázsia népe, innen a sztereotípia)
- Szőrösek (köszönet a törikönyvek illusztrátorainak)
- Hullanak mint a legyek (magyarázatra szorul? én is Lengyel Dénes mondáin nőttem fel)

A gyakorlatban a fenti pontokból aztán majdnem mind be is bizonyosodott.

Először is, agresszívak magyar szemmel nézve: az egyszeri turista dolmusba ülve valószínúleg sírva fakadva takarja el szemét, ahogy a vezető épp az ablakon kihajolva kiabál a szemközt elhaladó sofőrrel miközben egyik kezével az aprót, másikkal a váltást keresi, miközben 60-nal gurul le a tömött belvárosi macskakövön. Aki jól számolt, annak feltűnhetett, hogy a kormányt senki nem fogja.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy az agresszió mindennapi dolog, mint a következő anekdota. A dolmusról leszállva ugyanazon a városrészen vágok át, s rögtön a megálló után egy çay ocağı-be botlik az ember. Ezek teázó helyek, kicsi asztalokkal, kicsi székekkel és fürtökben lógó férfiakkal. Annyit ordibálnak egymással minden reggel, hogy egy szép napon fel sem tűnt, hogy épp tömegverekedéssel igyekezték elütni a korai órákat. Vagy húsz férfi igyekezett visszafogni négy-öt társukat, akik tengernyi gyűlölettel szemükben igyekezték szétszedni egymást. A járókelők még oda sem pillantottak, ahogy elhaladtak az alkalmi pankrátorok mellett.

Agresszió ✓

Egy átlagos török férfi Lévay Péter képzeletéből

A piszkosság csak átvitt értelemben igaz. Az iszlám egyik alapköve önmagad tisztán tartása, ezt a férfiak feltűnően betartják. Ugyanígy az éttermek sőt, olcsó étkezdék is kínosan tiszták, az evőeszköz légmentesen csomagolt tasakban kerül elénk s kaja előtt illik kezet mosni, utána pedig minimum vizes kéztörlőt használni. Ugyanakkor irtó mocskos a környezetük: minden szemetet eldobálnak az utcán, vagy félreeső parkban, s ugyanilyen szorgalommal köpködik meg fikázzák tele a nyilvános helyeket. Utóbbi már-már magyar futballistákat megszégyenítő rutinnal történik, nekem meg hánynom kell szóval lépjünk tovább.

Piszkosság fél ✓

A szőrösség annyira igaz, hogy az embernek az az érzése támad, hogy Törökországban az arcszőrzet és vele együtt a férfiak felülreprezentáltak. Míg otthon gyakran látunk simaképű csávókat, szőr nélküli török a fehér hollónál is ritkább, és ezzel is érkeztünk a poszt casusához. A törikönyves illusztrátorok annyira jó szuggesztív munkát végeztek, hogy egy török férfiarcot látva akaratlanul is elképzelem őket korhű, 15-16 századi janicsár jelmezben. A szakáll és bajusz miatt ez nem nehéz. Viszont eztán akarva- akaratlanul is elképzelem barátomat, vagy az utca emberét, ahogy az egri vár lejtőin, nyílzápor közepette ront a falakhoz,  görbe szabjával a kezében. Ezzel el is érkeztünk az utolsó pontunkhoz, miszerint...

Hullanak, mint a legyek. Ezt azért nehéz bizonyítani, hiszen a katonaság már évtizedek óta nem vett részt komolyabb vérontást követelő akcióban (a PKK külön sztori, most hagyjuk is). De ha azt vesszük, hogy középiskolában a tengernyi janicsár-seregről olvastunk, itt Trabzonban pedig szinte tényleg olyan, mintha csak férfiak élnének, egészen odáig fajul a helyzet hogy az ember furcsa képzelgésbe kezd. Ködös reggeleken a füstös képeket bámulva azon merengek, vajon hány janicsárt tudnék ledöfni lándzsámmal, mielőtt az a tagbaszakadt, vállas oszmán (az utca túloldaláról) birokra nem kel velem. Ahogy nem bírunk egymással, Dugovics tituszi magasságokba (mélységekbe) emelkedve mindketten alábukunk a bástyáról . Nem tudom, mennyire olvasható le ilyenkor az arcomról az amire épp gondolok, de ahogy a vállas oszmán elhalad mellettem, hosszan megbámul. Talán telepatikus úton sikerült megosztanom vele a vízióm egy részét és nehezen hiszi el, hogy ez a nyámnyila fehér gyaur akár egy törököt is letudna győzni.

Tehát dupla ✓az utolsó kettő pontért. Mielőtt teljesen megtébolyulnék, zárszóként csak annyit szerettem volna mondani, hogy a török férfiak minden negatívum ellenére a férfi nem legkitűnőbb egyénei. Hogy miért? 

Há' mer' évszázadok óta viselik sikerrel az emberi evolúció legfurcsább produktumát: a török nőt.

(A fenti gondolat okán hajlamos vagyok Darwint megtagadni; cél nélkül az evolúció ilyen érthetetlen dolgot nem 
kreál.)

szíszájd

hazamegyek.

a zene az elmúlt év utazós-kesernyés meg édes zenéje. praktikus okokból a trabzoni tengerparthoz köthető.

szeptemberben sokat bandukoltam a parton: a nalan mizéria csak épp kezdetét vette, mint ahogy a munka is. még rendezett sorokkal vágtam neki a reggeleknek és alig megtépázottan sétáltam haza. 

szóval ilyenkor dúdoltam a dalt, ami eredetileg könnyed, kicsit szomorkás hangulatú, de én a dalszöveget átköltve csak a "seaside" szót tartottam meg. a többi fájdalmas ömlengés. lásd:

"Do you want to go to the seaside?
I'm not trying to say that everybody wants to go
I fell in love at the seaside"

helyett egyszerűen

i wanna go the seaside,
thats where nobody cares about you
i fell in love with the seaside,
the place where she wont ever reach you

és a többi.

szóval most hogy tudom, májusban hazamegyek egy kicsit elérzékenyültem. a rendezett sorok már rég szétziláltan, rendszertelenül csüngenek egymás nyakában, ahogy igyekszem tartani a nappal tanító, éjjel valamit mindig körmölő egyén ritmusát. arra gondolni, hogy egy pohár bort iszok fonyódon apámmal vagy épp egy pillepalackot ürítek ki egerben, beszívva az édes haza illatát, csillagot bámulni, satöbbi... 

kisfiú vagyok megint, aki hazamenekül magyarország szoknyája mögé. a szoknya mögé, ahonnan egy éve magabiztosan és bátran bújtam elő. a szoknya, ami mögül untam magam már 22 éve. 

kövezzetek meg, de nekem hiányzik magyarország. oké, most épp sok a hó meg a hülye is, a válság soha nem látott méreteket öltött, amivel a kormány arca egyenes arányban nő. de le van szarva, mert ennél szebb szoknya mögé nem lehet elbújni. 

... s a végén annyira túlcsordul a poszt, hogy magam is elhiszem: a fenti számot csak a balaton mellől lehet boldogan hallgatni.

Egy kurva jó tipp

Rájöttem!

A nagy titokra. Az emberiséget egyszerre mozgató és fékező erőre. A Nagy Szervező Gondolatra. A neve már-már olyan nevetséges, hogy senki sem fogja elhinni nekem. Maga a Kondás ereszkedett le égi trónusából és súgta a fülembe: "Csak csináld!".

Csak csináljam? "Csak csináld", mondta a Kondás erélyesebben.

Ízlelgettem a két szavacskát. Csak csináld! Vajon melyik lebuj szobája mellett osont el a Kondás, amikor megfogant a gondolat? Ennyit a magasztosságról. Az ezernyi filozófusról, irodalmárról, bölcs emberről. Hány élet veszett kárba! Hány bonyolult gondolat került papírra, amikor a Nagy Szervező Gondolat mindvégig ott volt az orrunk előtt. Tényleg ennyire ostoba lett volna a Bölcs Alkotó, hogy Nike szlogennek álcázza a nagy titkot?

Tényleg.

Mert tényleg ilyen egyszerű az egész. Ha csinálod, boldog vagy, ha nem, hát akkor nem vagy boldog. Még ha hülyeséget is csinálsz, legalább csinálsz valamit így nincs időd megállni azon bambulni pl, hogy miért költöztél ki Trabzonba. Ha viszont leállsz: elkezdesz keseregni, agyalni a "mi lett volna ha..." kezdetű soron, az emberi lélek örökkévaló egyfelvonásos tragikomédiáján. Egyszerűbben: keseregni mindenki és mindenkoron tud; csinálni már nem mindenki tudja. 

(...)

Elkezdtem tisztelni az egyszerű munkahelyeket. Egyetemistaként, hivatalos álmodozóként ki nem állhattam a gondolatát sem, hogy bolti eladó, taxis vagy virágárus néni legyek valamikor. Nagy gondolkodó akartam lenni. Aki foglalkozik az élet nagy kérdéseivel miközben százezrek robotolnak. Pökhendi, mondhatni pöcsfej módra úgy gondoltam én hasznos tagja leszek a társadalomnak. Előrelódítom majd Magyarország leragadt szekerét forradalmi gondolataimmal, élcelődő de jótékony szavakkal- mondtam magamnak. Milyen tekintettel néztem néha a buszsofőrre! Szegény bolond, voltak álmai de mind feladta s így nem volt mit tenni mint a BKV kötelékében megkeresni a napi betevőt. Megírtam az egész életútját csak hogy jobban érezzem magam a pöffeszkedő tétlenségemben. Most viszont szeretnék buszsofőr lenni, és felképelni magamat visszamenőleg. Százszor.

(...)

Reggelente épp annyi időm van, hogy a közlekedési lámpákról filozofáljak. De néha csak a sofőrt bámulom. Ő már évek óta semmit nem csinál, csak napi kb. 10 órában járja ugyanazzal a forddal a városközpont-külváros utat. Piszkos, erős kezével biztos zsebet formál, ahogy az utasok előrenyújtják neki az aprót. Soha nem áll meg, vezetés közben váltja fel a legnagyobb bankókat. Soha nem téved, minden kerülőutat ismer, engedelmesen fékez, ajtót nyit ha kiszállnál. És ennyi. Nem akar török forradalmat. De még trabzonit sem. Otthon van egy családja, vagy nem. Másnap felkel, dolgozik.

És ezen a ponton őrülök meg. Értem én, kedves Szervező Gondolat, hogy csak csinálnom kell. De mi a faszt? Leírjam egyáltalán, hogy fasz? Kérdezzem vagy kijelentsem? Vagy csak mutassam? Békét kötöttem a véletlennel, megtagadtam a sors létezését. És mégis: az ezernyi lehetőség adta pihekönnyű teher alatt akarok összeroppanni.

... néha megértem a hívő embereket. Isten egy tökéletes kifogás minden jóra és rosszra egyaránt amikor már nem merjük felvállalni a terheket. Én voltam olyan merész, hogy ha már magamra kentem a szart, most legalább sajátomnak nevezem. A kérdés már csak az: mikor kezdem el csinálni, és nem csak írni róla...

Csak csináld. Kurva jó tipp mondhatom.

Adj időt!

Minden reggel ugyanazon az úton járok munkába. Ugyanazok a kanyarok, házak, ugyanaz a Fekete-tenger, ugyanazok a lámpák... Csupán tíz percig tart, de mégis megpróbálom a lehető legjobban kihasználni. Amikor utazom, olyan érzésem van, tényleg csak magam vagyok a gondolataimmal. Munkában ülni és pötyögni ezeket a sorokat sokkal kevésbé szabadabb érzés mint amit ma tapasztaltam idejövet.

Szóval van ez a lámpa valahol félúton. Kis számláló segíti a forgalmat, meddig tart a piros, mikor jön már a zöld, stb. Mint ahogy mindig, most is zenét hallgattam, s az álmos reggelen jobb dolgom nem is volt a lámpa visszaszámlálójának követésénél.

Tehát épp valami Massive Attack ment, így akarva-akaratlanul is megpróbáltam az ütemet összeegyeztetni a számlálóval. És nem igazán ment. Az agyam a zene ritmusát követte, így amikor a a számláló "kiesett" a zene üteméből, azt a látszatott keltette, hogy egyes másodpercek hosszabbak mint mások. Így az embernek egyszersmind az a hülye érzése támadt, hogy az idő folyása egy kaotikus, csapongó dolog, amelyet csak az agyunk próbál valahogy nemlétező medrében tartani.

Nyilván illuzió az egész, de mégis elmereng rajta az ember, ha még munkába érés előtt van öt perce. Már megint Weöres Sándort kell elővennem ha időről van szó:

Tapasztalod a napok és évszakok váltakozását: ez a külső idő,
melyet az óra egyenletes mozgásával mérhetsz.
Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak változását: ez a belső
idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan,
hol lassan múlik.
Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy
változó jelenségeik a változatlan létezésre árnyék-csipkékként
rávetődnek.

Ez az egész idő dolog egy nagy vicc. Hatéves korom óta bele lettem szuszakolva egy  kényelmes, de annál is határoltabb rendszerbe, ahol az év szeptembertől júniusig tart, a nyár a pihenésről és a következő lépés kiagyalásáról szól. És bármilyen nevetséges is, de 13 évnyi iskolapad után amikor először rendelkezhetnék úgy az időmmel, ahogy csak akarok, nem bírok elszakadni a sémától. Júniusig dolgozom, aztán hazamegyek, és kiötlöm mihez kezdjek a következő évben.

Azt hiszem felnőni azt is jelenti: érteni és kezelni az időt. Igazából tökmindegy hogy különösebb terv nélkül lézengsz a jelenben, vagy nagyravágyó álmokat kergetsz nap-mint-nap, ameddig van egy saját percepciód az időről. És épp ezért mindegy is, hogy a másodperc milyen tempóban mászik tovább, a belső (weöresi) idő az egyetlen, amit meg kell tanulnuk idomítani.

Egy éve sem, hogy egy hideg egri éjjelen részegen dülöngéltem hazafele a négysávoson. Valamiféle megmagyarazhátatlan okból kifolyólag a telefonom diktafonjára monologizáltam az idő relativitásáról, miközben minden második fát megölelgettem(?). De akármilyen mélyen is úszkáltam az alkohol delíriumában, világosan emlékszem a dilemmára. Nagyjából 30 perc a hazaút, még részegen is. Ezt az utat tényleg csak rajtam múlik, hogyan járom be, vagyis úgy osztom be az időmet ahogy akarom. Soma otthon alszik, ezért neki nem fog feltűnni, ha egy, kettő vagy öt óra alatt tenném meg az utat. Ami azt illeti, senkinek nem tűnne fel mi történik velem, épp ezért az idő teljes jogú uraként érezhettem magam. És talán ezért is álltam meg fákat ölelgetni. Mert kurvára mindegy volt, mihez kezdek az időmmel.

Elégedetlen állat az ember, amikor be van osztva az ideje, több szabadságért sír, amikor pedig eléggé szabad, több elfoglaltságért sóvárog. Életem dióhéjban. Épp ezért lesz a következő tetoválás ehhez kapcsolható (bár anyukám azt ajánlotta írjam ki magamból ahelyett, hogy magamra varratnám; hát kiírni nem volt elég sajnos):

A posztot pedig egy teljesen ide nem illő Godard-idézettel zárnám (Bolond Pierrot-ból):

"Egy nagy kérdőjel vagyok, a Földközi-tenger horizontja fölött lógva."

Pijeresítve:

"Egy kis kérdőjel vagyok, mélyen a Fekete-tengerbe mártva."

Örményország, turistaszemmel

A poszt kétrészes, első ízben egy szokásos beszámoló arról amit láttam. A második poszt majd este arról, hogy mit tapasztaltam!

Öt hónap. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy augusztusi érkezésem után először elhagyhassam Trabzont. A cél Örményország, ez a kis poszt-szovjet állam a Kaukázusban: két éve sajna kimaradt (a grúz kalandról itt lehet olvasni). Jelentem, bepótoltam a házimat: ismét Trabzonban ülve, vegyes érzelmekkel írom legfrissebb útibeszámolómat. Szarabb képek itt a posztban, jobbak a Pikcsörz fül alatt keresendők.

Grúzián át vezet az út Örményországba, a török-örmény határ ugyanis emberemlékezet óta zárva van. Az örmény nemzetközi kapcsolatokról majd kicsit később, most nézzük a túrát magát. A jó tizennyolc órás, egy átszállásos út Tbiliszin át vezetett Jerevánba, imígyen:

Nagyobb térképre váltás

Tbilisziig egy álom volt eljutni, szó szerint: végig aludtam mind a 12 órát, ahogy arra soha nem voltam képes azelőtt. Tbilisziben viszont belefutottam valamibe, amit Trabzon hallomásból sem ismer: a télbe. Aztán jött a második sokk: a sofőr (marshrutkának becézett Ford transit) láncdohányos, és a Jerevánba tartó hatórás buszút alatt ő bizony nem fogja felhúzni az ablakot. Ez eleinte nem volt probléma, de úgy háromezer méteren, erős havazásban (mínusz 15 lehetett) már kezdett zavarni, hogy a csávó még mindig nyugodtan pöfékel. Vacogva és álmosan érkeztem hát meg Jerevánba, ahol végül az egész vakációmat töltöttem; de mielőtt belevágnék a mondókámba, egy gyors lábjegyzet a sebtiben átkocsizott Észak-Örményországról.

Tessék elképzelni gyönyörű hegyeket. Zöld erdők és büszke bércek, kristálytiszta folyam a vadregényes út mellett. Mi kéne még?

Szovjet romantika! A kreatívnak soha nem nevezhető szovjet építészeti csodák valósággal megerőszakolják ezt az isteni látványt. Képzeljük el bármelyik pesti lakótelepet, kétszer lepukkantabb állapotban- a legszebb hegyek gerincén! Jó isten, Európában tüsszenteni sem szabad a hegytetőn, a ruszkik ehhez képest nagy szürke monstrumokat tojtak mindenhova. Ez még nem is lenne (annyira) nagy baj, megcsodálhatjuk az örmény építészet sajátosságát, a tufa, mint alapanyag használatát. A tufából kirakott, vakolatlan házfalak elsőre furcsán hatnak, de hamar megszokjuk (ld. kép).

A baj az, hogy a házak 90%-a annyira leharcolt, hogy egy hálózsák értékesebb, hasznosabb laknak tűnhet. Nem az örményeknek: Hovo, jereváni vendéglátóm állítása szerint a tető nélküli házakban is sokan élnek (!). És ezzel el is érkeztünk az ország szenvedéseinek egyik fő okához: a szegénységhez. A minimálbér úgy negyven rugó, az árak pedig alig alacsonyabbak az otthoniaknál. A világ 13 millió örményéből pedig 3 él csupán Örményországban, s a fiatalok nagyrésze már középsulitól igyekszik dobbantani Amerikába vagy Oroszországba.

Oroszt említve, a lakoság javarészt kétnyelvű (örmény és orosz), az angolt annyira durván nem nyomják mint a grúzok. Couchsurfön ismertem meg Marinát, aki viszont mindhárom nyelvet tökéletesen beszéli: ő lett első jereváni napom idegenvezetője.

Az új nap hálátlan, akkora köd telepedik rá a városra, hogy "az orromig nem látni, nemhogy az Ararátig". Megmásszuk a Cascade-ot, ezt a hatalmas lépcsőt, ami szinte kivezet a városból annak ellenére, hogy a központból indul. A csávó, aki egész Jerevánt (át)tervezte, a lépcső lábánál görnyed nagy komolyan tervei fölé:

Amúgy az egész városon látszik a monumentalitás utáni kétségbeesett hajsza: néhány parki sétány olyan széles, hogy egy kifejlett Diplodocus is kényelmesen végigszambázhatna rajtuk. Amúgy a Cascade környéke tele van meglepetéssel, ilyen pl. a hidegben fagyoskodó Botero-szobor:

Vagy ez az ismeretlen művész kreálta borzalom (bocsánat műkedvelők):

Félidőnél a lépcsőről így föst a tér, ahonnan indultunk:

A lépcső teteje, ahonnan az Ararát teljes méltóságában megmutatkozhatna, most inkább ködbe bújik az egész várossal együtt. Szart sem látni, így aztán az egyetlen fotóznivaló téma is csak Marina:

A napot fáradtan, teázgatva fejezzük be: este találkozom Hovóval, aki német barátnőjével lakik egy kis központi lakásban. Hadd szabadkozzak egy kicsit: a terv az volt, hogy Jereván után átugrom Hegyi Karabakhba, a legkirályabb nevű nemlétező országba. Sajnos a zimankó ellehetetlenítette a dolgot: se látnivaló, se járható út nincs a tél derekán. Szívás.

Viszont pár nap múlva az idő javulni kezd, s egyik késő délután az Ararát is előbukkan. Valami nagyon szép is lírai hasonlattal szerettem volna érzékeltetni, milyen is látni élőben A Hegyet, de a "kurva nagy" jelzőnél semmi sem működik jobban. Mintha egy óriás otthagyta volna az örmény síkságon, irreálisan nagynak tűnik (5165m) a palacsintához hasonuló Jerevánhoz képest. Az Ararát egyébként az ország jelképe, már a határon kapott szexi pink bélyeg jelezte, hova tartok: az Ararát és a kis-Ararát háromszöge dísziti a kicsi pecsétet. A legenda szerint a két hegy két nővér, akik annyit civakodtak, hogy végül "szétültették" őket, így keletkezett a két Ararát-hegy. Arra gondoltam, a magyar hegységeknél civakodóbb bizonyára nincsen a világon...

Amúgy az országban mindent a hegy után neveznek el. Korántsem túlzok, van Ararát:

- focicsapat

- sör

- cigi

- együttes

- dal

- gyümölcslé

- ruhamárka

- könyv

- hotel

- vendéglő

- gyufa

De nem is csigázom az olvasót, íme a hegy (fakó tudom, de az időjárástól ennyire tellett):

A kép egyébként az örmény népirtás emlékműnél készült (a népirtásról egy külön posztban majd). Emez pedig így néz ki:

A városba visszamászva feltűnik, hogy a régi Jereván felújítása még mindig zajlik. A kevésbé forgalmas utcák és a sugárutak közti éles kontraszt:

A képeim itt elfogytak (az utolsó tekercs még tart). A napjaim csendben teltek, sokat sétáltunk, filozofálgattunk és annál is többet ettünk. A lángostésztába töltött meggylekváros izéért például már most sírni tudnék, a dönert pedig úgy megtömik hússal hogy a felénél jóllaksz vele.

A posztot este folytatom, a már említett szegénységen és népirtáson túl írok az azeri konfliktusról, meg úgy nagy általánosságban miért volt olyan keserédes szájízem az országot elhagyva.