Kézirat

Van valami készülőben, sorok meg mondatok, amik lassan összeállnak egy történetté. Legalábbis már annyira összeállnak hogy néha kinyomtatom az egészet, és Fonyódra menet tollal javítgatom: "átírni", "ez így igénytelen", "bővíteni". Ilyen jegyzetekkel látom el, majd egy olyan ember kezébe nyomom, akinek a kritikája érdekel, de azért nem vág földhöz.
Azt nehezen viselném.
Ez a két ember, kori és érzelmi életbeli sajátosságból kifolyólag két szülőm. Nem győztem szabadkozni előttük, hogy ez nem a végleges, ezt ne olvassák el, azt még ugorják át, egyszóval mindent megtettem és bevetettem, hogy tompítsak egy esetleges letaglózó véleményt.

Mondtam, hogy nehezen viselem az ilyet.

Egy pillanat, kijött egy magocska a fogamból, eddig bele volt ragadva, na de most jól kibányásztam és kettéharaptam. Köszönöm a türelmet.

Tehát épp úgy esett, hogy anyám (én Lewis Carroll nyomán inkább mamsi plénynek hívom, de ez túl bizalmas elnevezés, nem is említeném többet) egy év után hazalátogatott két öcsémmel, és Almádiban gyűltünk össze az első estére. Misi és Andris kijelentették, hogy nélkülem bizony nem tudnak aludni, így begyömöszöltek priccseik közé, én pedig meg sem mukkanhattam. Vagyis megmukkantam, mert megkértem anyámat, hogy olvassa el a javítgatott kéziratot. Kézbe vette, nézegette, kiszedett egy magocskát a fogából, majd olvasni kezdte. Én meg elaludtam, öccs-kezek erdejében.

Sokat nem mondott másnap, én pedig szinte elfelejtettem. Azt hiszem, a főszereplő nőkhöz való viszonyulása és megítélése fennakadt nála a rostán, de ezt mindketten (remélhetőleg) megbocsátható bűnnek tekintettük. Együttlétünk további része jól definiálható az alábbi képpel:

a számban egyebként a fényképező kis viewfinder papucsa van még mielőtt

Aztán mentek haza. Én meg Fonyódra. És ha már ott voltam, egy (kettő? három?) pohár bor mellett megvitattuk a kéziratot apámmal is (rá sajnos Carroll nem talált megfelelő, és nekem is tetsző becenevet). Kötekedett velem.

- Túlságosan is cselekmény-orientált.
- És az miért baj?
- Hiányolom a leíró részeket. Amikor mesélsz nekem a grúz hegyekről, olyan részletesen elmondasz mindent.
- Félek a leírástól. Hesse és Tolkien olyan jók voltak benne.
- Na és?
- Az életem most cselekmény. Majd később leírás lesz.
- Aztán ne odázd túl sokáig, a végén meghalsz és rájössz hogy nem írtál semmit. Nincs olyan sok időd, mint ahogy az látszik.

Így beszélgettünk, a bor pedig csak fogyott, fogyott... az utolsó esténk Fonyódon ezen a nyáron. Mindig ez szokott lenni a vége. Meg az, hogy kiköpi, amit igazán gondol.

- Az a baj, hogy túlságosan tetszeni akarsz. Nem az a célod, hogy gyönyörködtess, pedig minden művészetnek ez lenne a dolga. Akarj tetszeni, de ne ez legyen az elsődleges cél!
- Miért baj hogy tetszeni akarok? Mikor, ha nem most? Puszta gyönyörködtetéssel majd mehetek egy magánkiadóhoz, ahol kiadnak 300 példányban és darabját 7000 forintért értékesíthetem magam.
Ő pedig csak ingatta a fejét. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már annyira nem értettünk egyet és olyannyira sok bort fogyasztottunk, hogy bölcsebbnek láttuk, ha nyugovóra térünk.
- Jó éjt kisfiam.
- Szia.
Én pedig leültem és dühből írtam a grúz hegyekről.

Másnap a vasútállomáson jól kiröhögtük magunkat a tegnap estiért. Közöltem vele, hogy írtam valamit Grúziáról is.
- És? Sok a leírás, ugye? -kérdezte.
- Esküszöm hogy nem veled akartam kibaszni. De cselekmény-orientált és alig van benne leírás. Nem tudok máshogy írni most, papa. Ez a hangom.

Csak somolygott sokatmondóan. Fene tudja mire gondolhat ilyenkor- bosszankodtam magamban, majd felszálltam a pesti gyorsra.