Eliotot fordítok III.

Ideje valami hosszabbat elvállalni, mondtam magamnak ma délelőtt, pedig még alig láttam csipás szemeimtől. Maradunk Eliotnál, jó? Szeretem verseinek hangulatát, meg a rejtett kis rímeit. Még ha magyarba átültetve ezeket annyira nem is tudom átadni. Szóval...

Preludes

I

The winter evening settles down

With smell of steaks in passageways.

Six o’clock.

The burnt-out ends of smoky days.

And now a gusty shower wraps

The grimy scraps

Of withered leaves about your feet

And newspapers from vacant lots;

The showers beat

On broken blinds and chimney-pots,

And at the corner of the street

A lonely cab-horse steams and stamps.

And then the lighting of the lamps.

II

The morning comes to consciousness

Of faint stale smells of beer

From the sawdust-trampled street

With all its muddy feet that press

To early coffee-stands.

With the other masquerades

That time resumes,

One thinks of all the hands

That are raising dingy shades

In a thousand furnished rooms.

III

You tossed a blanket from the bed,

You lay upon your back, and waited;

You dozed, and watched the night revealing

The thousand sordid images

Of which your soul was constituted;

They flickered against the ceiling.

And when all the world came back

And the light crept up between the shutters

And you heard the sparrows in the gutters,

You had such a vision of the street

As the street hardly understands;

Sitting along the bed’s edge, where

You curled the papers from your hair,

Or clasped the yellow soles of feet

In the palms of both soiled hands.

IV

His soul stretched tight across the skies

That fade behind a city block,

Or trampled by insistent feet

At four and five and six o’clock;

And short square fingers stuffing pipes,

And evening newspapers, and eyes

Assured of certain certainties,

The conscience of a blackened street

Impatient to assume the world.

I am moved by fancies that are curled

Around these images, and cling:

The notion of some infinitely gentle

Infinitely suffering thing.

Wipe your hand across your mouth, and laugh;

The worlds revolve like ancient women

Gathering fuel in vacant lots.

Kitartás! Magyarul,  saját verzió.

Prelűd

I

Leszáll már a téli éjjel
Sültek illatával telt minden utca.
Hat óra.
Füstös napok kormos csonkja.
Heves vihar öleli most
Setét darabkáit
 Hervadt leveleknek lábadon

És söpri fel telkekről az újságot;

Eső dobol

A törött ablakon és veri kémény ormot,

Az utcán pedig, a sarkon

Konflisló magányában prüszköl és dobog.

Aztán pedig:  lámpák fénye lobog.

II

S a reggel magához tér

Állott sörnek langyos szagától

A fűrészpor ette utcán, hol

Megannyi koszos kéz kér

Éberséget hozó kávét.

Míg efféle színdarabokkal

Játszik az idő ura

Te gondolj inkább a kezekre

Melyek kopott árnyakat nevelnek

Ezernyi díszes szobában.

III

Kihajítottad ágyadból paplanod-párnádat

Kifeküdtél hátadra és vártad

Félálomban merengtél ahogy az éj felfedett

Ezer szennyes képet,

Lelkednek darabkáit;

Pislákoltak a mennyezeten.

S mikor a világ újra rád köszönt

S a fény visszakúszott a redőnyökön át

S kintről meghallottad a veréb dalát

Képed a külvilágról oly ábrándos,

Hogy maga a külvilág sem érti meg;

Az ágyszélen kuporogva, hol

Hajadból szedegetted a papírdarabot,

Vagy kulcsolta sárga talpad

Szennyes markod.

IV

Tömör lelke feszült az égen

S fakult a házak mögött,

Vagy taposták kitartóan

Négy és hat óra között;

Pipát tömő tömpe ujjacskák és

Esti lapok, és szemek

Ismerik mind a tudott tudnivalót,

Elsötétült utca lelkei ezek

Türelmetlenül sejtve a világot.

Fantazmagóriák szólítanak, ölelik

Eme képeket, rajtuk csüngenek:

Végtelenül finom képzet ez

Melyet végtelenségig szenvedek.

Töröld most szád és nevess;

Ősasszonyként térnek vissza a világok

Tüzelőt gyűjtve üres telkeken.

Nem, nem fáradtam el. Akkor az eredeti, Vas Istvántól:

Prelűdök 

                  I

Leszállt a téli este, sültszag
Hatol ki az utcaközökbe.
Hat óra.
Napok leégnek füstölögve.
Lábunkat
egy gyors szélroham
Most mocskosan
Avarral s grundokról hozott
Újsággal beveri esőzve;
Zord záporok
Vágnak kéményre, tört redőnyre,
Fellobbant egyet gőzölögve
A sarki konflisló, szegény.

Aztán kigyúló lámpafény.

                  II

A reggel tudatára ébred,
Hogy poshadt sörszagot lehel
A fűrészporral taposott
Utca, hol hajnali
Kávézókba gyorsan betérnek
Emberek sáros lábai.

Eszünkbe jut, hogy az időnek
Hány jelmeze van,
Amelyet fölvehet:
Például a sokféle kéz,
Amely most piszkos függönyöket
Húz szét az ezer garniban.

                 III

Ágyról a takarót ledobtad,
Hanyatt feküdtél, várakoztál;
Szundítottál, az éjt figyelted,
A szennyes, tízezernyi képet,
Melyekből összeállt a lelked;
Remegve a plafónig égtek.
S mire a világ visszajött
- Redőnyrésen fénnyel hatolt át,
Ereszen verebek dalolták -,
Oly látomásod lett az utca,
Melyet az utca megtagad,
Míg ágy szélén ülsz, hol hajadnak
Papírcsigáit bontogattad,
Vagy két piszkos kezedbe fogva
Mind a két sárgás talpadat.

                  IV

Lelke kinyúlt az égen át,
Mely egy háztömb mögött fakul,
Vagy négytől ötig és hatig
Lábak tiporják konokul;
Tömpe ujjak tömnek pipát,
Esti újságok, jól bevált
Biztonság bizonyos szemekben,
Egy utca elfeketedik,
Hogy a világgal forrjon egybe.

Ráfonódva e képzetekre
Az ábrándok betöltenek:
Eszméje egy végtelenül nemes
S végtelenül fájó valaminek.

Töröld meg szádat, és nevess;
A világok, mint üres telkeken
Rőzsét gyűjtő vénasszonyok keringnek.

No?