Tényleg

Mi?
Miért?
Mikor?
Minek?
Mi... van?
Ezernyi a kérdés, persze válasz egy se.
Miért is lenne?

Tessék, már megint kérdezek. Mert én csak kérdezni tudok. Válaszolni már nem. Klasszikus talmi-tanár séma.
Akkor felvállalom, nesztek! Miért csak egy a válasz? Miért keres ezer ember ezer meg egy választ? Miért nem tudjuk mind, hogy csak azt az egyet kell keresni?
...
Nesztek, itt van még három kérdés, a válaszhoz meg nem kerültünk közelebb.
Szégyenteljes. Még a vasvári békénél is szégyenteljesebb.
Miért nem jó a csók csak úgy, a nő, a fiatalkor, a szépség, a meghurcolt, de büszke erotika, a könyv, az értelem, s végül: ezen kibaszott kérdések sora? Miért nem jók ezek csak úgy? Ez itt a nagy kérdés. Ezen rugózik ezernyi ember agya.
Nem esett még le? Hogy a szimpla a válasz minden kérdésre? Hogy túlgondolni fáj?

Ó, édes istenem! Most hogy így, kisbetűvel szólítlak meg -már meg ne haragudj- de mégis milyen apropóval adtad meg egyáltalán a puszta lehetőséget, hogy a dolgok miértjét boncolgassuk? Esztelen húzás volt, isten. Hagytál volna meg mihaszna egysejtűnek, ami a tudat hajnalát még hírből sem ismeri, vagy épp békés kavicsnak, hogy az idő múlása pont olyan érdektelen legyen, mint némely embernek a gondolat szentsége.
Ehelyett itt hagytál félúton.
Nem szép tőled.
Megfosztasz a kavics halhatatlanságától és az egysejtű vidám öntudatlanságától, elhúzva a "teljesség" címkével ellátott mézesmadzagot orrom előtt. Aztán magamra hagysz. Kinevetsz, sajnálkozol és szörnyülködsz, ahogy bukdácsolok a bölcs kavicsok és egykedvű egysejtűek között.
Miért? kérdezem, és te kérdésemet meghallva már strigulázod is az újabb bukást. Kérdeznék még, de roppant kezedben a ceruza ismét vonalkát húzna, ezért inkább befogom a számat. Játékosan, már-már cinkosan rám kacsintasz csillogó szemeddel, azt sugallva: Péterkém, csinálni, nem kérdezősködni.

Tessék, pajtás, csinálom. Ha már kavics nem lehetek.