Szeretitek az egri éjszakákat? Én nagyon.
A Hajdúhegyen lakom, ezt a részét a városnak régebben messziről elkerültem: többnyire semmi dolgom nem volt erre, sétálni meg tudtam máshol is. Nem úgy most! Falusi hangulatot árasztó házikók, kerítések mögül ugató házőrzők, utca két oldaláról egymásnak kurjongató szomszédok jellemzik Eger ezen részét. Az albérletem tökéletesen illeszkedik ebbe a világba: egy idős házaspár Morzsi nevű kutyájával vigyázza álmomat. Tetőtéri szobámból rálátni az egész városra: a Bazilika büszke tornyai uralják még innen is a tájat, a távolban pedig az Eged formás domborulatai keretezik a várost. Szeretnék róla képet mutatni, de amióta itt vagyok, többnyire esős-ködös függöny takarja el a várost. Éjjel tehát hiába meresztem a szememet a teraszon ücsörögve, ehelyett inkább az utcákon kujtorgok, és úgy szívom magamba Eger édes illatait.
Aznap is késő esti sétára indultam. Már nem esett, de a beton még mindig nedvesen csillogott a lámpafénytől; friss, de metszően hideg levegő csípte arcomat. Magam sem tudtam, merre járok, vagy hova tartok: csak hagytam, hogy vigyen a lábam amerre neki jól esik. Többnyire Dél felé, mert Tolkien óta tudjuk, hogy az olyan, mintha lejtőn menne az ember.
Szeretek sétálni, olyankor elfelejtem a gondjaim, kiszakadok a virtuális valóságból, a saját magam kreálta valóságból, és ha rövid időre is, de ténylegesen a valóság(minden toldalék nélkül) az egyetlen közeg, ami körülvesz. Nem elvárás ez, vagy vágy. Bármilyen hangulatban is talál a sétám, ugyanazt a hatást fejti ki. A fák és a bokrok és a házak meg a csillagok fent összefognak, és finom agresszióval taszigálnak egy általános, nemtörődöm-boldogság felé. Ma viszont taszigálni sem kellett: már Morzsi barátságos "sziapeti" ugatása is felvidított, az utcára lépve pedig megkockáztatom, egy kicsit talán boldog is voltam.
Sötét és csendes minden. Nincs kire gondolni, nincs ki gondoljon rám: számomra ez a kényelem. No meg a szabadság. Kicsit fáj a hátam, de más igazán nem tudja elrontani a kedvemet. A környék kutyái már megszoktak, csak árnyékként figyelnek a kerítések mögül. Furcsa, most mintha feszültek lennének. Igen, a kutyák. Várnak valamire. Rám néznek, de közben figyelnek, és várnak. Ugyan mire várna a hajdúhegyi kutyák közössége? Érdektelen este ez, mint a többi.
Na jó, nem szarozok tovább. Ő sem szarozott akkor, mit kerülgetem a forró kását most. Szóval ahogy sétálok lefele a Petőfi utcán, valami neszre leszek figyelmes. Biztos csak egy madár. Ja. Amúgy is zenét hallgatok, be van dugaszolva a fülem, majd' hermetikusan el van zárva a világ előlem. No jó, a biztonság kedvéért csak odanézek.
Egy ember az. Négykézláb. Tépett ruhák lógnak rajta, csimbókos haja kétoldalt hullik csapott vállaira. Fehérek a szemei. A szája meg fekete. Hörög. A kurva anyját, hörög. Beszarok. Nem, nem meglepve, vagy hitetlenkedve. A rémülettől szarok be. Van valami nyers erő, valami bestiális ellenállhatatlanság az alakjában ahogy lassan felém közelít. Nem jön ki a bokrok közül, de közelít. Így még jobban félek.
Futottatok volna, mi? Most már én is azt tenném. De akkor csak álltam, és bámultam. A hörgő micsoda pedig békésen hörögve mászott felém. Ostoba tekintetet volt, gondoltam. Elvégre szembogár nélkül az értelem sem tud hol csillogni. Mondjuk ilyet egy átlagos HK-s bulin is simán látni. Amikor viszont a lény fekete száját széttátva lándzsaszerű nyelvét kiöltötte, beugrott, hogy a sztoikus nyugalom és hibbant cinizmus ideje lejárt. Legalábbis nem most jött el. Rohanni viszont épp ideje lenne.
Tehát iszkoltam. Hamarosan a négysávoson találtam magam, alig a plázától egy köpésre. Visszafordultam, de a hörgő valaminek nyoma sem volt. Még a bokrok sem mozogtak gyanúsan. Kicsit szemerkélt az eső, de minden nyugodt volt. Élénk a fantáziám, persze. Ezt már régóta és sokan mondják. Jól van Péter, nyugalom.
Irány a város! Későnek késő van, és hűl is a levegő, de a város fényei mindkét tényt hamar elfeledtették velem. A Bazilika mellett csorogtam le a dombról. Kicsit ácsorogtam az utcalámpák alatt, arcomat az ég felé fordítva. Jól esett a permetező eső csiklandozása. Már a hörgő lényt is elfelejtettem. Ennek örömére felkapaszkodtam az egyik szobor, talán pont a druszám, Péter apostol jókora lábujjain, majd rágyújtottam nagyapám eperfa pipájára. Venite adoremus dominum, szegezi hátamba dühösen a Bazilika homlokzata, de Péter lefogadom, hogy csípi a társaságom. Tuti szar lehet az esőben álldogálni, szigorú tekintettel sújtva a Lyceum épületét.
Szóval így társalogtunk Péterrel, amikor megint meghallottam azt a kurva hörgést. Szent István háta mögül jött, s még mielőtt megelevenedett volna a honalapító, ismerős arc bújt elő a kővállak mögül. Megtalált a rohadék. Nincs időm a pipát sem eloltani. Búcsút intek Péternek, le a lépcsőn, át a kis parkon. Hörgés jobbról. Nem, balról. Nem, mindkét oldalról! Ocsmány arcok kíváncsiskodnak és kúsznak-másznak felém. Rohadt lassúak, de annál ijesztőbbek. Merre menjek? A Lyceum! Ó, ezek a dögök tuti nem tudnak mászni. Benyomom a roppant bejárati ajtót. Átvágok a hallon, jobbról pedig rám hörög a sötét folyosó. Vásott fickók ezek! Kellett nekem egy barokk útvesztőbe rohannom az éjszaka kellős közepén. A csillagvizsgáló! Mászni csak nem tudnak! Már a harmadik emeletet hagyom el, szívem a torkomban dobog. A hörgő lények is azt szeretnék, hogy a torkukban dobogjon. A szívem. Nem? Tuti hogy megennének. Szűkül a folyosó, de hörögnek mögöttem. Hatodik emelet, terasz, még egy ódon ajtó, nekifeszülök a vállammal. Az istenért sem nyílik. Az istenért sem! Biztos mert Péter lábánál pipáztam. Hirtelen nem is tudom, szabad-e pipáznom, de mielőtt a teológiai felvetésem elburjánzik, sikerül belöknöm az ajtót. Épp időben, a hörgő fickók már a sarkomban voltak. Bevágom az ajtót, az reccsenve csapódik be; kattan a zár, tehát biztonságban vagyok. A szemerkélés átcsapott időközben zivatarrá: egy perc alatt bőrig ázok. Az esőfüggönyön csak a szél járhat át, a város fényei innen pisla gyufákhoz hasonlítanak. Ezt jól kitaláltam.
Nem látom a Bazilikát, de a szobrok tudom hogy röhögnek kőmarkukba. Oké, csak sejtem. Amit hallok, aggasztóbb. Ja, hörgés megint. A terasznak két ajtaja van. Okos. Most meg tódulnak ki a hörgő fickók. Mind felém. Zuhogó eső, fekete szájú, fehér szemű, ocsmány alakok vesznek körbe, bocsánat, szorítanak sarokba. Mint egy rossz Resident Evil folytatás. De ezek valamiért négykézláb közlekednek. Most mi is jön? Ugorjak? Meglátom a fickót, aki a Petőfin ijesztettem rám alig húsz perce. Odakúszik hozzám. Kitátja pofáját...
Ja. Ti is szeretitek az egri éjszakákat? Mert én nagyon.
