kicsit kifogytam

az időből.

figyu, kislány- vagyis, nagylány- még pestről, emlékszel? túlfűtötted a szobád, épp zuhanyoztam, amikor lenyomtad a play gombot. zseniális húzás volt, nagylány, mert azóta is ráz a hideg, a fülledt erotika ingoványos pamlagává változott a kis DIY ikeás ágyad, az olcsó roló baldachinos fátylat borított piszkos kis dolgaink köré, és utána még aludni is majdnem olyan gyönyör volt, mint lapockáid csúcsai közt beeső hátadat csodálni.
persze nagylány voltál én meg a kisfiú, a szoba eltűnt ágyastul és baldachinostul, ahogy te magad is kiszivárogtál életemből. várj, ez nem is így volt; de mindegy most.
csak a play gomb maradt.
keresgélem a kibaszott ikeás ágyat, a szobát, amiből árad az a bódulat, ami majd' annyira downtempo mint a Morcheeba. keresnélek téged is- vagy csak a downtempót nőben, a lassú, ütemes szólót (haha), amit hallani is elég ahhoz, hogy a szoba minden atomja (saját testemmel együtt) összefolyjon, hogy ne a sebesség, hanem a lassulás irányítson.
hogy primitív, ősi ritmusra remegjen meg a nyakadra kifeszített bőr, ha ujjaimmal úgy teszek, mintha karmolnám.
kövérre hízna a szembogarad mellbimbóddal, titkos huzal köti össze a kettőt, nekem pedig hozzáérnem sem kell, mert a szoba, a béna kis ággyal, a rólóval, a play gombbal és a downtempóval kecses kis házassságot kötött, mi pedig belecsüccsentünk a közepébe, DIY innentől, ezt tudjuk is;
te holnap felkelsz, mert nagylány vagy már. de én alszom még egy kicsit.

jön a morcheeba decemberben budapestre, eszembe is jutottál, nagylány. meg hogy én nagyfiú lettem-e azóta, igen, ezen is merengtem egy kicsit. meg hogy, megölné-e soraimat, ha ezredmagammal hallgatnám a taktust, ami anno csak ránk tartozott; hogy 1.300 forintért hallgatom majd, amit akkor csak a play gomb meg te tudtatok

 otthon amúgy van béna kis ágyam, play gombom és downtempóm is.

Csak az a kurva roló hiányzik.

De ezt Te is tudod.

zsinóron

buta vagy, mondják nekem fentről,
zsinóron húzzák a csengőt. azzal jeleznek
nekem

A recepción persze nem,
itt gusztusos kis rézcsengőt nyomkodnak
és nem tudják, mennyivel jobb lenne egy

zsinór.

amikor pici voltam,
és a szemem sem volt ennyire zöld,
órákig üldögéltem, ha letettek.

még ha etettek is,
csak nézegettem csendben.

Untam magam persze, csak nem mutattam
anyámnak, apámnak
feszítse csak büszkeség szét:
na nem a mellüket,
hanem sajna: kettejüket.

amint beszélni kezdtem,
megnyitottam a csapot, melyet szívem
panasztartályához csapott
az isten,

eltátottam kicsi számat,
hangszálak rezegtek és visszhangzott a szoba
UNATKOZOM!

hát nézzenek oda!
mondta cinkosan és édesen
az apa

krómszín szeme böngészte az enyémet
de mondani soha nem akart semmit
inkább csak kacsintott cinkosan
és azt mondta:

Kössünk egy zsinórt a kukinkra.

halványzöld szemek kerekedtek nagyra.
papa?
Biztos jó ötlet ez?

Persze hogy jó, hosszú zsineget keresünk,
majd lazára kötöm
Mama meg ne tudja
megértetted, Manócska?

először tényleg kerestem zsinórt,
egyedül, mert nem tudtam,
hogy papa csak hülyül
velem

meg senki nem közölte,
hogy unalomra nem kötünk csomót,
a kukinkra meg pláne

Felnőttem azóta.
Nagy és zöld a szemem, csendben
Nézegetek rád és rád is

(A kávém reggel rádis)

bazdmeg, de unom már!
kiáltani viszont nem tudok,
inkább befelé fordulva keresem

a zsinórt,

amit aztán farkamra aggatok

Valami régi

Ha az őszinteség meztelenség
Lenne...

Varázsolj! Kéred már megint
szépen és kicsit
Pont annyira picit
Mint amilyen parány vagy te magad

Szagolj, szívd magadba ami vagyok
élvezd mert akarom
a karod
akarod hogy én legyek az ok

Vacogsz már, érted jöttem; tudod.

mi, miért, hogy, hogy van ez? kérdezi bután a lány
hogy miért ez a város, miért eger,
miért eresztek gyökeret
mikor lépek már tovább
oda, ahol a kicsiből nagy lesz

nincs tovább, ribanc
miért lenne? mikor itt, a hidegben
reszkető fogak közé ékelt szívvel érzem
hogy élek, hogy vagyok,
hogy lüktetek,

mint ebola a hispán ápolónő mellében

édesen, akár a végtelen aszfaltcsík hazafelé,
az úton, meg-megállva, vétlen

és tudod, tétlen
lennék ha megállnék most
és gyökeret vernék

nem.

gyere velem te senki,
szívd magadba amit én is szívok,
vagy maradj magadnak
mert érteni
más, mint itt lenni

velem.

otthon vagyok megint, tátogó hal az akváriumban,
várva,
hogy kihalásszanak,
arcomba tépve kampót akasszanak

hogy kicibálják belőlem azt a keveset is
ami még baszogat

hogy végre kiáltsak,
hogy ordítsam, hogy sikítsam tátogva és némán:
Lévay Péter vagyok, és végre,
most egy kicsit -belül persze- de
ÉLTEM!

A kedvenc helyem

Nyugi, nem a Balatonról fogok beszélni.

Igazán csodás dolgok az ívek. Először is, alakilag sem semmi már maga a szó sem: két betű csupán, egy hosszú magánhangzót követ egy zöngés mássalhangzó. Maga az ív is ilyen, elnyújtott hosszú valamit zár le egy puha, másik valami.

A puha szó most kurva jókor jutott eszembe, ugyanis az ívek puha mivoltáról szeretnék írni pár dolgot.

Lehet finoman vagy határozottabban ívelt, élesen végződő vagy kezdődő, hosszú és kurta, széles és keskeny, és így tovább. Lehet egy kanyar az úton, a Hold sarlója, a Starless katarzisa, vagy ahol a körte szűkös csúcsa hízni kezd, netán egy tollvonás a naplómban. A kedvenc helyem mégis más.

Van egy pont rajtad.

Valahol a vállnál kezdődik el, kicsit csúcsosan, magasan. Szinte élesen. Aztán esik, zuhan, persze puhán;
Picit furán,
Aztán eléri a lényeget, a gerincét az ívnek, a kulcscsontot (latinul még szebb az íve, clavicula). Kitüremkedik, gátként emelkedik nyak és mellkas közé, és élesen végződik, farkasszemet nézve párjával torkod alatt. Ennyi lenne az ív, de így mégsem teljes.

A kulcscsont önmagában semmit nem ér. Kulcscsontja mindenkinek van, Zsolti barátom például egy törött, majd később összeforrt kulcscsonttal büszkélkedhet.

Nem. Ez a kulcscsont más. A jobb oldaliról beszélek most, mert általában rejtve van a párja, ezzel már önmagában növeli jelentőségét. Lecsúszik róla a melltartó pántja, mert a csúcsos vállcsont nem csúcsos eléggé hogy megtartsa; még egy ív bontakozik ki ilyenkor. A bőr pedig feszesen húzódik rajta végig, mágikus háromszöget létrehozva váll- kulcscsont vég- és a pánt (már ha az lecsúszott) között.

Passzol rá: a puszi, az orrom, és a kezem. A szavak és a fejem.
A pánt: már annyira nem.

Az illatáról pedig nem is beszéltem...

Ne haragudj,  Balaton, de utóbb ez lett a kedvenc helyem.

Harminc év múlva

"30 ev ugy elszelelt mint a szar! Ird le pl, szerinted milyen lesz a vilag, es milyen leszel Te 30 ev mulva, ird le szerinted mi fog foglalkoztatni 30 ev mulva, Te meg biztos fogsz akkor elni, s talan en is, es akkor te 55 en pedig 83 evesen jol megdumaljuk mi jott be mi nem! Palackposta a jovobe... Mit szolsz Kisfiam?"

A saját apám megrendelt tőlem egy jövőt elemző, jósló esszét. Pompás. Megrendelésre amúgy is szar bármit is írni (ezzel Barna Béla vitatkozna, előszeretettel hajtogatta, hogy az amatőr motivációja az ihlet, míg a profié a határidő), ezért igen kelletlenül ültem a billentyűzet elé- fölé.

Rengeteg gondolat és terv háborúzik a fejemben most, hogy elsőként pattanhassanak ki és vetődjenek a blog hasábjaira. Rengeteg. Harminc év nemhogy a dereka, gerince, veleje-java az életemnek, hanem maga az életem! Hogy lenne képem megjósolni, megmondani hogy mi fog történni eztán?

innentől kisbetűkkel írok, nehogy valaki komolyan vegye amit mondok.

és mivel nem fűlik a dologhoz a fogam, rendes iskolás módra végig megyek minden ponton, amelyet apám megnevezett az előbb.

1. milyen lesz a vilag

szép lesz. optimista vagyok. a világ egy szép hely, megéri, hogy éljünk benne. még azt is megéri, hogy elbasszuk, ahogy van. lelkes szolgaként tekintünk rá: ez mondjuk baj. nem óvjuk, csak beletöröljük szaros cipőnket, és elvárjuk, hogy kényeztessen minket cserébe. ha már a szart lenyeli.
a világ tehát nem sokat fog változni. lesznek olyanok, akik utálni fogják, és megint lesznek, akik imádni fogják. egy biztos: én az utóbbi táborba tartozok, akármilyen mocsok és nyomor is vesz majd körül.

ezt még mi sem tudjuk elvenni magunktól.

2. milyen leszel Te

kurva jó a kérdés. koros. 55 éves. illene már pár gyereket felnevelni ekkorra. jó lenne azt hinni, hogy a kölyök képem szikárabb és viharvertebb lesz, de maradjunk a realitás talaján. élni mindenképp jó lenne ekkor. szeretnék őszes hajat, de azért ne hulljon ki mind. a szemem színe maradjon ugyanolyan. kifejezéstelenül zöld, ugyebár. biciklizni fogok minden nap a balaton-felvidéken, mert reggelire kelleni fog a tej meg a pékáru. magamnak.
morcos nagyapóka leszek unokák nélkül.
meg fiatal tigrincs, a környék szűzeire vadászva.
jó, ennyi elég is lesz.

3. mi fog foglalkoztatni

az útlevelem. a nők- elméleti síkon vagy gyakorlatban?- fene tudja. a fiam.  a balaton. a könyvek. a tanítás. az írás. a levegő. a sport meg az úszás. a zene. a film. ti. unalmas vagyok, mi? most is ezeket szeretem.

4. Mit szolsz

mit is szólhatnék? legyen minden ugyanolyan és minden más. csak legyünk, basszameg. 55 meg 83 évesen, a teraszon, fonyódon vagy brisbane-ben, tök mindegy. legyünk, borozzunk, és nevessünk a múltban jósolt csacskaságainkon! legyen ott míra és luca meg balázs, mind fél évszázaddal már hátuk mögött, dani és katinka, harminc éves zsenge fiatalként, meg mindenki más akinek élnie kell, akit szeretnénk, hogy éljen.

mit szóljak hát?
harminc évről kérdezel
mégsem érzem ezernek
vagy egynek sem a súlyát

taknyos, buta kölköd van,
kérnéd, hogy meséljen,
a jövőről neked regéljen;

de csak lagymatag, remegő hangon kiejtett szavakat tud elrebegni neked.
nem látja a jövőt

nem is tudhatja meg.

Van

Szerettem volna komolykodósra venni a figurát, amikor elhatároztam, hogy írok pár szót a "Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan" c. filmről. Szerettem volna, ha kicsit kirí az átlagos bejegyzéseimből. Több dolog is motivált célomban: új, magyar film, sok google kereséssel de számottevő véleményezés nélkül; itt a nagyszerű lehetőség, propagáljuk a miskolci Cinefest egyik nagyjátékfilmjét!

Nem megy. Nem megy komolyan. Ez többnyire annak köszönhető, hogy a VAN emberközeli és végtelenül kedves film, ami csak az internetes fórumozók legkeményebb szívű fajtáját fogja hidegen hagyni. 

Áron, a bölcsészfigurák karikatúrája de egyben valósága is. Majdnem harminc, filmesztétikát végzett eltés, indokolatlanul sálat hordós, szomorú szemű, kócos hajú, csendes srác. Eszter, az ő femme fatale-ja pedig kidobta, és innen indul hősünk nyűglődése, amit aztán vélhetően és remélhetően az ilyenkor megszokott gyógyulás zár.

Valahogy azonban el kell jutnunk A-ból B-be, ezt az utat pedig nagyszerűen tölti ki a rendező, keverve humort, keserűséget, és egy jó nagy adag Budapestet. A megváltást pedig kétszer is úgy hisszük, hogy végre megérkezett: a kalauzlányka, aki orrát túrva megtetszik Áronnak, vagy a később felbukkanó portugál szépség, Maria is mind tökéletes "kizökkentőnek", "új alapnak" tűnnek. 

De nem ilyen kiszámítható a film, és a poénokon is a végéig őszintén lehet nevetni; mire végeztünk, csak annyit súgtam jobbra: nagyon kedves kis film volt ez. 

A stábbal való, vetítés utáni csevejt némiképp rontotta a Cinefestre kirendelt tolmácsolás pocsék színvonala ("angolul jól tudók előnyben... esetleg valaki tudna nekem a közönségből segíteni?"), de így is vigyorogva futottunk össze a folyosón Ákossal. Tudjátok, azzal az Ákossal, akivel filmet forgattunk fél éve (aztán a dolog nem lett publikálva, ejnye). A sztori koncepciója akkor is hasonló volt: egy bánatos bölcsész (azaz jómagam) a szőke barátnőjével való szakítást nem tudja feldolgozni, ezért a megváltást nyilván csak a külvilág hozza el neki.

Szóval odasasszéztam Ákoshoz, és azt mondtam neki:

- Látod, így kell gyógyulásról forgatni.

- Jövő héten mit csinálsz?

- Csinálnunk kéne valamit, írni akarok te meg rendezd meg, rendezd rám.

- Üljünk össze.

Majd összeülünk. Komikus kis párbeszéd volt, elvégre mindketten B-kategóriás Áronok vagyunk. 

Csak a sálunkat hagytuk otthon.

Gesztenyékről

Gesztenyét rugdalni jó dolog. Persze csak egyedül. Mások ne lássák! Intim aktus ez, gondosan kiválasztani egy kis darab gesztenyét tucatnyi társa közül s szépen belerúgni egyet, hogy minél messzebbre, de mégis egyenesen guruljon. Végigpattoghat a töredezett járdán, gurulhat a lejtőn, kicsit lefékezhet az útmenti gyomokhoz súrlódva, de a lényeg mindig az volt, hogy minél később kelljen ismét belerúgni. És persze, hogy ne guruljon el.

Volt egy lány, nevezzük most Krisztinek. Apám barátjának a lánya. Nem kedveltük egymás társaságát kifejezetten, de amíg apáink zsebre dugott kézzel dörmögtek séta közben, szinte kötelező volt közös foglalatosság után nézni.

Ja, ősz volt épp, és egy parkban sétálgattunk dörmögő apáinkkal. Én szokás szerint egy gesztenyét rugdaltam, és még az sem zavart, hogy mások is látják amit csinálok. Kriszti is a gesztenyékkel játszott, de egészen fura módon: megfogott egyet, és elkezdett hozzá beszélni:

- Olyan szép kis gesztenye vagy te itt. Mások csak beléd rúgnak, de én szeretlek téged. Bizony. Olyan szép vagy hogy mindjárt mondok is rólad egy verset:

"A fák közt fúj már a szél,
A kislány pedig gesztenyét szendegél (sic!)."

Apáink dörmögése kitörni készülő röhögésbe váltott át szép lassan. Én pedig csak néztem Krisztire meg a gesztenyére. Hirtelen kikaptam a kezéből, és ráripakodtam:

- A gesztenyéket rugdalni kell! Már leestek a fáról, és nem lett semmi bajuk!

Mondtam, majd feldobtam magam elé, és bal lábammal jól belerúgtam. Sajnos cipőm orra felfele kunkorodott, így nagy igyekezetemben olyan kiflit csempésztem a lövésbe, hogy azt Carlos, de még Czibor vagy Kocsis is megirigyelte volna. Így történhetett meg, hogy a gesztenye nagy erővel homlokomnak ütődött, én pedig fájdalmas kiáltással elvágódtam az avarban.

Apáink hangosan hahotáztak. Meg Kriszti is. Szaporán törölgettem dühös könnyeimet, hogy ne látszódjon a vereségem. Nem igazán sikerült, Kriszti csak nevetett tovább.

- Te csak nevess, te hülye! Menj és szendegéld a gesztenyéidet!

Gonosz vigyor itta fel másodpercek alatt a könnyeket, látva, hogy Kriszti is elsírja magát. Apám karjai nyúltak hónom alá, megfogta kicsi vállaim, megrázott, és mutatóujjával gesztikulálva közölte, hogy ilyet nem szabad mondani.

Ő meg a röhögéstől könnyezett már.