Futok. Már megint futok. Nem, inkább menekülök: zihálva veszem a levegőt, szorongva hátra-hátranézek. Éjszaka van, de a belváros útvesztője fényárban úszik. Én csak keresem a kijáratot. A folyópartra érkezem, egy kis amfiteátrum felső sorába roskadok le. Tán esett: sár borít mindent, engem is. Végignézek magamon: eltűntek a ruháim. Voltak egyáltalán ruháim? Elszégyellem magam, s óvatosan körbepillantok, hátha meglátott valaki. Elrettenve ismerem fel régi baráti társaságomat tőlem alig pár méterre. Békésen cseverésznek, sörözgetnek és cigiznek: a sárban ülnek és szemmel láthatóan minél jobban összekenik testüket, annál jobban érzik magukat. Elfordítom fejem, szánalmas, mocskos magzatként húzom össze magam parányira, hátha nem ismernek fel. Felismernek! Fene vigye el őket. Semmi közösséget nem érzek magam és a csoport közt, pedig ugyanabban a mocsokban fetrengünk. Elutasító vagyok, nincs kedvem beszélgetni. Egyikőjük valami régi, közös sztoriról kérdez, amit csak én tudtam jól elmesélni. Minden tekintet rám szegeződik.Keresem a szavakat, de nem tudok rendesen beszélni... valami furcsa kosz rakódott le az agyamba is, nem találom a megfelelő mondatokat, zavarba jövök a pillantások kereszttüzében. Menekülök! Rohanok, ismét csak rohanok...
Kedves utcácskán rohanok most, lombos fák borulnak fölém. Még mindig éjszaka van. Kihalt minden, egy csillag sincs az égen. Takaros kertek előtt haladok el: életnek semmi nyoma. Aztán előttem, oldalt kitárul egy kertkapu. Érzem hogy valami borzalom jön, hogy valami borzalom fog kijönni rajta, de futok tovább, a kíváncsiság legyőzi a félelmem. Hórihorgas, vékony alak lép ki az utcára. Nem akarok az arcába nézni, tudom, hogy olyan szörnyűséget látnék benne, hogy megölne, szétszaggatna, de mégis felé fordulok. Ő pedig vissza rám. Rám néz, pedig nincs arca, mocskos, fekete egyveleg, riasztó massza kavarog benne, de mégis rám néz! A félelem fojtogat, ráül mellkasomra, nem kapok levegőt ahogy a massza kiárad az arcból, körülvesz, és végül elsötétít mindent.
3.20 van. Alig négy perce hogy elnyomott az álom. Kiráz a hideg, patakokban csorog le hátamon az izzadtság. A sötét massza békésen kavarog a szoba sarkaiban. Ártalmatlan feketeség leple alatt pihen a családom és kint a város is. Hová lett a rémület? Hová lett a veszett félelem, a fojtogató téboly? Nem merek felkelni, nem merek kisétálni a fürdőbe, nem merek belenézni a tükörbe, mert akkor látnám, mert akkor tudnám, akkor megérteném.
2013. október 18., péntek
2013. október 3., csütörtök
Lobotómia után
Én nem értem Will Smith-t. Nem tartom különösebben nagy színésznek, de nem is ezért nem értem.
Már a korai munkásságért sem rajongtam (a sokak által ikonizált Kaliforniába jöttem), talán a Sötét zsaruk első felvonása volt a legkiemelkedőbb opus mind közül. De amit most művelt... hosszú hónapok (Skyfall) után ismét kivesézek egy filmet: A föld után. Kapaszkodni ajánlott.
Ennek a fickónak megmagyarázhatatlan világvége fétise van, de ami még rosszabb: mindig ő áll a középpontban. A sötét zsaruk ill. a Függetlenség napja sci-fikben még megmaradt mellékállású bolygómentő pozíciójában, de az Én, a robottal valami megindult. Valami visszafordíthatatlan. Azt hittem, hogy a Legenda vagyok elérte az igényesség és Smith egója közt fordított aránnyal növekvő szakadék széleit, de a minap tévednem kellett.
Adott egy eszméletlen béna bevezetés, öt percben lezavarják a Föld kipusztulását, mindenféle épkézláb magyarázat nélkül hirtelen az Alpha Nova (vagy mittudomén már hol) bolygóján vagyunk. A csúnya idegeneknek nem tetszik, hogy fordított Függetlenség napját forgatnak velük, ezért ocsmány, soklábú szőrgombócokat küldenek ránk, és az "emberiség ismét végveszélybe kerül". Ekkor jelenik meg Will Smith, az első szellem. Ő az első ember aki nem fél a szőrmókoktól, mert azok vakok és csak a feromonra ugranak, azt pedig a nyámnyila földlakók eddig millió számra izzadták ki magukból. Nem úgy Will! A randiguru most utlramenő fantasy szablyákkal szeleteli a szusinak valót, mindezt rezzenéstelen arccal.
Oké, lepörgött a bevezetés, akkor kezdődhet a muri, az előzetesből tudjuk, hogy hőseinknek valahogy a Földre kell jutni. Megismerjük még Jaden Smitht, akinél még egy UHT Mizo tej is több érzelmet tud kimutatni, de ezt talán betudhatjuk az apától örökölt acélos jellem folyományának. Elvégre egy olyan apa, aki "igen uram!, nem uram!" mondatvégződést követel meg gyermekétől, miért is lenne érzelmes királykisasszony.
Tehát a tökös apa-fiú kombó hirtelen egy űrhajón találja magát egy szőrmók és pár kolóniazsoldos-sample társaságában. A sztori innen piskóta: lezuhanás, apa lábtörés, zsoldos elmurdálás, szőrmók és jeladó elvesztés. Jaden Smith tehát az új világmegváltó harcos! Aki kezdene elbóbiskolni, annak üzenem, hogy itt még esélyt adtam a filmnek, elvégre a rég (1000 éve) elnéptelenedett Földet minden disztópia rajongó látni szeretné. Ez viszi el a Tom Cruise féle szutykot is.
Egy impozáns panoráma után azonban a film csak egy dologra koncentrál: Jaden Smith hosszútáv-futó gyakorlatára. Néha megkergetik izmos páviánok, megreptetik óriás sasok, kardfogú tigrisek vicsorognak rá, de a lényeg nem változik: Jaden fut. És mivel tízéves, ekkor már bóbiskoló öcsémmel néztük a filmet, megadóan beletekergettem, de egészen a végső leszámolásig (mert praktikus módon a jeladó pont a szőrpamaccsal egy helyre pottyant) mást nem is látunk, mint Jadent. Futni.
Apa-fia közt csak műdráma folyik, néhány flashback próbálja apuka morózus jellemét elmagyarázni, mélyíteni a családi válságot, Will Smith néha dühös, néha sír és még mosolyog is, próbálva ellensúlyozni fia egyetlen arckifejezését, mindhiába. Nincs kijátszva a CGI nyerőkártya sem, ami pedig sok szar filmet kihúzott már a bajból (kopogtassanak Mr. Baynél), egyszerűen semmi sincs kiaknázva az amúgy középszerűnél jobb alap elképzelésből.
A föld után egy szutyok, és ha már Will Smith, akkor hallgassuk meg a Miamit vagy a Gettin Jiggy With It-et. Ott legalább nem látjuk.
Már a korai munkásságért sem rajongtam (a sokak által ikonizált Kaliforniába jöttem), talán a Sötét zsaruk első felvonása volt a legkiemelkedőbb opus mind közül. De amit most művelt... hosszú hónapok (Skyfall) után ismét kivesézek egy filmet: A föld után. Kapaszkodni ajánlott.
Ennek a fickónak megmagyarázhatatlan világvége fétise van, de ami még rosszabb: mindig ő áll a középpontban. A sötét zsaruk ill. a Függetlenség napja sci-fikben még megmaradt mellékállású bolygómentő pozíciójában, de az Én, a robottal valami megindult. Valami visszafordíthatatlan. Azt hittem, hogy a Legenda vagyok elérte az igényesség és Smith egója közt fordított aránnyal növekvő szakadék széleit, de a minap tévednem kellett.
Adott egy eszméletlen béna bevezetés, öt percben lezavarják a Föld kipusztulását, mindenféle épkézláb magyarázat nélkül hirtelen az Alpha Nova (vagy mittudomén már hol) bolygóján vagyunk. A csúnya idegeneknek nem tetszik, hogy fordított Függetlenség napját forgatnak velük, ezért ocsmány, soklábú szőrgombócokat küldenek ránk, és az "emberiség ismét végveszélybe kerül". Ekkor jelenik meg Will Smith, az első szellem. Ő az első ember aki nem fél a szőrmókoktól, mert azok vakok és csak a feromonra ugranak, azt pedig a nyámnyila földlakók eddig millió számra izzadták ki magukból. Nem úgy Will! A randiguru most utlramenő fantasy szablyákkal szeleteli a szusinak valót, mindezt rezzenéstelen arccal.
Oké, lepörgött a bevezetés, akkor kezdődhet a muri, az előzetesből tudjuk, hogy hőseinknek valahogy a Földre kell jutni. Megismerjük még Jaden Smitht, akinél még egy UHT Mizo tej is több érzelmet tud kimutatni, de ezt talán betudhatjuk az apától örökölt acélos jellem folyományának. Elvégre egy olyan apa, aki "igen uram!, nem uram!" mondatvégződést követel meg gyermekétől, miért is lenne érzelmes királykisasszony.
Tehát a tökös apa-fiú kombó hirtelen egy űrhajón találja magát egy szőrmók és pár kolóniazsoldos-sample társaságában. A sztori innen piskóta: lezuhanás, apa lábtörés, zsoldos elmurdálás, szőrmók és jeladó elvesztés. Jaden Smith tehát az új világmegváltó harcos! Aki kezdene elbóbiskolni, annak üzenem, hogy itt még esélyt adtam a filmnek, elvégre a rég (1000 éve) elnéptelenedett Földet minden disztópia rajongó látni szeretné. Ez viszi el a Tom Cruise féle szutykot is.
Egy impozáns panoráma után azonban a film csak egy dologra koncentrál: Jaden Smith hosszútáv-futó gyakorlatára. Néha megkergetik izmos páviánok, megreptetik óriás sasok, kardfogú tigrisek vicsorognak rá, de a lényeg nem változik: Jaden fut. És mivel tízéves, ekkor már bóbiskoló öcsémmel néztük a filmet, megadóan beletekergettem, de egészen a végső leszámolásig (mert praktikus módon a jeladó pont a szőrpamaccsal egy helyre pottyant) mást nem is látunk, mint Jadent. Futni.
Apa-fia közt csak műdráma folyik, néhány flashback próbálja apuka morózus jellemét elmagyarázni, mélyíteni a családi válságot, Will Smith néha dühös, néha sír és még mosolyog is, próbálva ellensúlyozni fia egyetlen arckifejezését, mindhiába. Nincs kijátszva a CGI nyerőkártya sem, ami pedig sok szar filmet kihúzott már a bajból (kopogtassanak Mr. Baynél), egyszerűen semmi sincs kiaknázva az amúgy középszerűnél jobb alap elképzelésből.
A föld után egy szutyok, és ha már Will Smith, akkor hallgassuk meg a Miamit vagy a Gettin Jiggy With It-et. Ott legalább nem látjuk.
2013. szeptember 11., szerda
2013. szeptember 4., szerda
Hajnal
Kipattant a szemem. Már megint kurva hideg volt. Ahogy kiléptem az
utcára, az eső is eleredt. Hol is vagyok? A macskakövön kopognak
lépteim. Az utca két oldalán kastélyszerű, szecessziós épületek
magasodnak mindenfelé. A felhők olyan furcsák. Az egyik pillanatban
elsötétül az ég, a másikban már mintha a nap is ki akarna sütni. Őrült
sebességgel formálódnak, keletkeznek és tűnnek el. El is szédülök a
látványtól: leszegett fejjel sétálok tovább.
Most emelkedőn kaptatok, majd reflexszerűen befordulok egy mellékutcán. Piszok meredek, alig kapok levegőt a tetejére érve. Mintha Istanbul-Mediciyeköyben lennék, pont ahol Ömür is lakik. A ház furcsa, mint egy hatalmas kémény nyúlik fel az égbe: legalább 50 emeletet számolok meg, de a lakások csak pici, két személyre szabott lukak. Mégis, a szűk lépcsőházból tág folyosóra nyílik a tolóajtó. Vörös kárpit mindenütt, tükrök a falon. Mint a szófiai művelődési ház emeletén, ahova pont egy éve szöktünk be. Végigbaktatok a folyosón, s a végén az utolsó ajtót választom bal kéz felől. Miért pont azt? Gőzöm nincs.
A szobába betoppanva pár volt tanítványomat és néhány ex-kolist pillantok meg. Kitörő örömmel üdvözölnek! Ennyire jófej lennék? Kötve hiszem, még álmomban sem. Egyikük, egy duci de kedves mosolyú lány viszont tényleg letámad. Szeretne engem szeretni, a kezemet fogni. Ezt alátámasztandó, megfogja zsíros mancsaival az enyémet, és pokoli erővel szorítja meg. Ez fáj, basszad meg!, sikoltok fel, és kitépem magam izzadt kezének béklyójából. Hanyatt-homlok menekülök le a lépcsőn, elvesztettem az utat, magasan vagyok, sok az elágazás és a bolond lány is a sarkamban lohol. Eszelős hangon kiáltja utánam "nézd milyen szép a hajam! és a szemeim! és a kezem! hát nem akarod megfogni a kezemet? szeretlek, Peter!". Én nem szeretlek, tényleg nem, a kezeidet pedig végképp nem. És mégis, furcsa érzés fog el: akkor kit is szeretek? Egyáltalán miért gondolkodnék ilyesmin? Ez a bolond mindjárt utolér.
Elbújok egy lépcső alatt. Az eszelős lány elrohan mellettem. Nem vett észre. Találok egy vészkijáratot, az utcára lépve ismét a kedves kisvárosban találom magam. Mintha kevésbé lenne felhős, s a macskakövek repedéseiben megülő víz is alig látszik már. Sokan mellém csapódnak, a bolond lánytól pedig már nem félek. Boldognak érzem magam, de az a kósza gondolat, ami a menekülés közben fogott el, nem hagy nyugodni. Nem, mégsem vagyok boldog. Nem lehetek boldog.
Ismét egy nagy ajtó előtt állok. Kitárul előttem a roppant ajtószárny. Tágas terem, a földön pedig több száz matrac, alkalmi fekhelye ismerőseimnek. A fal felé igyekszem, meglátom Eglét. A matraca mellett azonban más is ott van. Igen, ő is ott álldogál, épp háttal nekem, hogy csak a hajáról ismerhessem meg. Automatikusan hátat fordítok. Nem, kizárt hogy megszólítsam. Annyi hónap keserűség után. És mégis, gyerekesen hívom magamra fel a figyelmet, Eglével nagy hangon beszélek. Egy perc sem telik bele, és megszólít "hát nem is köszönsz?" kérdi, és én pedig széttárom kezeimet. Ő csak grimaszol, de közelebb lép, és átölel. Szürkeség uralta éveimben a boldogság bombája robban, befestve világom komor falait a szivárvány minden színével. Szeretnék örülni és sírni, nevetni és kiabálni, annyi érzés tolul az agyamba, de a gondolatok nem formálódnak szavakká, és csak ölelek, ölelek, ahogy a bolond lány szorított az imént.
Felébredek. Sötétszürke felhők szegélyét festi gyöngéd pírral a hajnali nap felkelő fénye. Szeptemberi szél borzolja a sudár fákat valahol a távolban, a halastó partján. Tényleg ennyire, Peter? Elég, hogy megöleljen az álmodban, s te, felkeltve ebből a talmi eufóriából, még így is boldogabbnak érzed magad mint az utóbbi egy évben? Pont mint az álomban, nevethetnékem támad, de ugyanúgy sírni is szeretnék. Kicsit felpolcolom a fejem alatt a párnát, és figyelem, ahogy a felkelő nap fénye halványul: a felhők szoros láncán nem tud átütni sugaraival. Valahogy aztán mégis sikerül álomba merülnöm.
Aztán persze a reggel nem lett jobb semmivel. Szürke falak közt ébredek, sétálok munkába és vissza. Itthon pedig írok: hátha színesebb lesz körülöttem a világ.
Most emelkedőn kaptatok, majd reflexszerűen befordulok egy mellékutcán. Piszok meredek, alig kapok levegőt a tetejére érve. Mintha Istanbul-Mediciyeköyben lennék, pont ahol Ömür is lakik. A ház furcsa, mint egy hatalmas kémény nyúlik fel az égbe: legalább 50 emeletet számolok meg, de a lakások csak pici, két személyre szabott lukak. Mégis, a szűk lépcsőházból tág folyosóra nyílik a tolóajtó. Vörös kárpit mindenütt, tükrök a falon. Mint a szófiai művelődési ház emeletén, ahova pont egy éve szöktünk be. Végigbaktatok a folyosón, s a végén az utolsó ajtót választom bal kéz felől. Miért pont azt? Gőzöm nincs.
A szobába betoppanva pár volt tanítványomat és néhány ex-kolist pillantok meg. Kitörő örömmel üdvözölnek! Ennyire jófej lennék? Kötve hiszem, még álmomban sem. Egyikük, egy duci de kedves mosolyú lány viszont tényleg letámad. Szeretne engem szeretni, a kezemet fogni. Ezt alátámasztandó, megfogja zsíros mancsaival az enyémet, és pokoli erővel szorítja meg. Ez fáj, basszad meg!, sikoltok fel, és kitépem magam izzadt kezének béklyójából. Hanyatt-homlok menekülök le a lépcsőn, elvesztettem az utat, magasan vagyok, sok az elágazás és a bolond lány is a sarkamban lohol. Eszelős hangon kiáltja utánam "nézd milyen szép a hajam! és a szemeim! és a kezem! hát nem akarod megfogni a kezemet? szeretlek, Peter!". Én nem szeretlek, tényleg nem, a kezeidet pedig végképp nem. És mégis, furcsa érzés fog el: akkor kit is szeretek? Egyáltalán miért gondolkodnék ilyesmin? Ez a bolond mindjárt utolér.
Elbújok egy lépcső alatt. Az eszelős lány elrohan mellettem. Nem vett észre. Találok egy vészkijáratot, az utcára lépve ismét a kedves kisvárosban találom magam. Mintha kevésbé lenne felhős, s a macskakövek repedéseiben megülő víz is alig látszik már. Sokan mellém csapódnak, a bolond lánytól pedig már nem félek. Boldognak érzem magam, de az a kósza gondolat, ami a menekülés közben fogott el, nem hagy nyugodni. Nem, mégsem vagyok boldog. Nem lehetek boldog.
Ismét egy nagy ajtó előtt állok. Kitárul előttem a roppant ajtószárny. Tágas terem, a földön pedig több száz matrac, alkalmi fekhelye ismerőseimnek. A fal felé igyekszem, meglátom Eglét. A matraca mellett azonban más is ott van. Igen, ő is ott álldogál, épp háttal nekem, hogy csak a hajáról ismerhessem meg. Automatikusan hátat fordítok. Nem, kizárt hogy megszólítsam. Annyi hónap keserűség után. És mégis, gyerekesen hívom magamra fel a figyelmet, Eglével nagy hangon beszélek. Egy perc sem telik bele, és megszólít "hát nem is köszönsz?" kérdi, és én pedig széttárom kezeimet. Ő csak grimaszol, de közelebb lép, és átölel. Szürkeség uralta éveimben a boldogság bombája robban, befestve világom komor falait a szivárvány minden színével. Szeretnék örülni és sírni, nevetni és kiabálni, annyi érzés tolul az agyamba, de a gondolatok nem formálódnak szavakká, és csak ölelek, ölelek, ahogy a bolond lány szorított az imént.
Felébredek. Sötétszürke felhők szegélyét festi gyöngéd pírral a hajnali nap felkelő fénye. Szeptemberi szél borzolja a sudár fákat valahol a távolban, a halastó partján. Tényleg ennyire, Peter? Elég, hogy megöleljen az álmodban, s te, felkeltve ebből a talmi eufóriából, még így is boldogabbnak érzed magad mint az utóbbi egy évben? Pont mint az álomban, nevethetnékem támad, de ugyanúgy sírni is szeretnék. Kicsit felpolcolom a fejem alatt a párnát, és figyelem, ahogy a felkelő nap fénye halványul: a felhők szoros láncán nem tud átütni sugaraival. Valahogy aztán mégis sikerül álomba merülnöm.
Aztán persze a reggel nem lett jobb semmivel. Szürke falak közt ébredek, sétálok munkába és vissza. Itthon pedig írok: hátha színesebb lesz körülöttem a világ.
2013. július 11., csütörtök
Kurvizán
"A gyermeki képzelőerőnél nincs nagyobb"
(anonymous Coelho-imitátor)Húgommal és öcsémmel rugdaljuk lent a labdát, amikor a balerinának készülő Katinka így szól: "kóstolta már Ön a kurvizánt?" nem tudom, mit akart a kurva-parmezán-partizán szavak furcsa egyvelegétől, de a szó megragadt, és az ezt követő harminc percben ontottam magamból a Kurvizán (bármi is legyen az) PR-szövegeit. Jöjjön egy rövid lista, a teljesség igénye nélkül:
(1)
Elege van a lassú kézbesítőkből? Megbízható és gyors partnerre van szüksége üzletéhez, de a nagy cégek csak a saját zsebeiket tömködik tele? Válassza a Kurvizán Delivery-t és most az első hónapban ingyen szállítunk Önnek! Kurvizán. Expressz kézbesítés mindenkinek.
(2)
Nem elég nagy a választék? Túl sokat fizet, és még kedvenc adóit sem nézheti? Elég az átláthatatlan csomagokból, válassza a Kurvizán flexi-csomagot és állítsa össze csatornáit saját kedve szerint! Most bevezető áron mindössze 3.999-ért megrendelheti ezt a kihagyhatatlan ajánlatot! Kurvizán. Tévé, olcsón.
(3)
Szeretne egy falat Franciaországot? Kóstolja meg az extra lágy Kurvizán sajtot, mely prémium kategóriás kényeztetést nyújt elérhető áron! Most a Spar és Interspar üzletekben mindössze 4.500.- Ft/kg-ért megveheti a Kurvizán sajtot! Kurvizán. A luxus íze.
(4)
Nyaralna, de nincs mivel utaznia? Autóba ülni drága, és fél a repüléstől is? Mi megoldjuk gondját, s alacsony áron visszük el bármilyen európai desztinációba! A Kurvizán Tours csúcskategóriás járművei teljes felszereltséggel és megbízható sofőrökkel várják jelentkezését. Kurvizán. Mert Európát látni kell!
(5)
Üdvözöljük, Ön a Kurvizán telecentert hívta. For English menu, press star. Pofátlanul magas tarifáinkról panaszkodás, egyes gomb. Szerződés módosítása vagy lemondása 15 perc emelt díjas várakoztatással, kettes gomb. Ebédszüneten levő ügyintézőnk hiábavaló kapcsolása, hármas gomb. A felesleges körök lefutásának nélkülözése, piros gomb. Kurvizán, kapcsolódjon velünk!
(6)
Ágnes háromgyermekes családanya, most próbálta ki először a Kurvizánt:
"Bámulatos, egy folt sem maradt. Pedig a Pistike mindig összemaszatolja, na, érti."
"Ha választana, lecserélné régi mosóporát a Kurvizán Turbo-ra?"
"Én? Le."
Kurvizán Turbo. Patyolat egy perc alatt
(7)
Unod a banánt és kipróbálnál valami újat? A buliban mindenki csak vodkanarancsot tud keverni? Kóstold meg az új Kurvizánt! Az extraerős Kurvizánt pedig nem csak naranccsal keverheted, de hogy könnyebb legyen a választás, minden üveghez ajándék cocktail receptet mellékelünk! Kurvizán. Tiéd a világ!
(8)
Egy nő és egy férfi. Egy szenvedély. Egy érzés. Egy illat. Kurvizan Impulse mindkettőtöknek. Kurvizan. Merj élni!
(9)
"Adát a Kurvizan by Zoli Molnar öltöztette. Kurvizan. A new world order."
És a többi. Milyen egyszerű világban élünk!
2013. június 28., péntek
Édes Otthon
A 20. század két alapvető vívmánya nélkül (számítógép, internet)
immár bő hónapja a blogtalanítottak sivár életét éldegélem. Kósza
soraimat egy trabzoni naplóra bízom, vagy nagyanyám ősöreg írógépén
pötyögöm le: ezt csak a miheztartás véget, hogy lássátok, írok még. De
annyival tartozok azért, hogy szedett-vedett és érdektelen
helyzetjelentésem ide is bevéssem.
Jelentem: Magyarország annyira nem változott, hogy még Trabzonra is rávert pár kört. Lassan már a nyilvános WC-re is ráaggasztják, hogy "Nemzeti Mellékhelyiség", de hogy elejét vegyek a már hungarikumnak számító nyavalygásnak, egy rövid anekdota hazautazásom kalandos óráiból.
Belgrádban landol az isztambuli gép, az elmúlt két nap alvásmentesen és delíriumban telt el. Fáradtan kászálódok le, a szabadra kilépve megcsap a szerb tavasz minden forróságával. 11 órám van a vonat indulásáig, így gyors és megfontolatlan döntést hozok: ennyi idő alatt már stoppal is elérem Pestet. Tikkasztó hőség, víz- és pénzhiány a kulcsszavai az első pár órának, de délután ötre elverekszem magam a határig. Figyelem: 10 hónap után ez az első párbeszédem magyar földön (határbódé másik oldalánál slisszolok el, mert nem férek el bőröndöstül; határőr rámszól):
- Hallod basszadmeg?
- Elnézést, de...
- Te meg mi a faszt képzelsz magadról bazdmeg?
- Ne haragudjon, nem fértem át a sorompó meg a bódé...
- Szerinted én dísznek vagyok itt, kurvaélet?
- Elnézést, itt az útlevél...
- Ilyen nincsen basszadmeg (elveszi az útlevelet). Na. Jó. Nesze.
Elegáns viszlát, veszek egy kólát, lerogyok a poros úton és egy percig röhögök. Jó itthon lenni.
Jelentem: Magyarország annyira nem változott, hogy még Trabzonra is rávert pár kört. Lassan már a nyilvános WC-re is ráaggasztják, hogy "Nemzeti Mellékhelyiség", de hogy elejét vegyek a már hungarikumnak számító nyavalygásnak, egy rövid anekdota hazautazásom kalandos óráiból.
Belgrádban landol az isztambuli gép, az elmúlt két nap alvásmentesen és delíriumban telt el. Fáradtan kászálódok le, a szabadra kilépve megcsap a szerb tavasz minden forróságával. 11 órám van a vonat indulásáig, így gyors és megfontolatlan döntést hozok: ennyi idő alatt már stoppal is elérem Pestet. Tikkasztó hőség, víz- és pénzhiány a kulcsszavai az első pár órának, de délután ötre elverekszem magam a határig. Figyelem: 10 hónap után ez az első párbeszédem magyar földön (határbódé másik oldalánál slisszolok el, mert nem férek el bőröndöstül; határőr rámszól):
- Hallod basszadmeg?
- Elnézést, de...
- Te meg mi a faszt képzelsz magadról bazdmeg?
- Ne haragudjon, nem fértem át a sorompó meg a bódé...
- Szerinted én dísznek vagyok itt, kurvaélet?
- Elnézést, itt az útlevél...
- Ilyen nincsen basszadmeg (elveszi az útlevelet). Na. Jó. Nesze.
Elegáns viszlát, veszek egy kólát, lerogyok a poros úton és egy percig röhögök. Jó itthon lenni.
***
Laptop
nélkül a szórakozás egy alapvető forrásától lettem elvágva. Ezt
Fonyódon szerencsére sokféleképpen lehet orvosolni: Nagyapám 3000 ezer
kötetet számláló könyvtárában az ember mindig megtalálja számítását. Pár
Kundera és Hesse után rábukkantam az orvosi szakkönyvek szekciójára. A
latin nyelvkönyvet az urológia szakkönyvvel kombinálni például
kifejezetten szórakoztató dolog, de a késő éjjelig nyúló, "Psychiatria" c avitt kötet psychopatákról szóló részét is érdekes dolog böngészgetni egy kihalt házban.
A bevezető ellenére mégsem a könyvekről beszélnék. Hanem az analóg adású tévéről.
Egyetem
óta nem volt alkalmam rácuppanni az egyszemű szörny ontotta szutyokra;
most azonban szociális igényeimet kielégítendő, családom távollétében
elkezdtem ismét tévét nézni.
Gyerekek,
ez valami borzalom. Úgy látszik, a TV2 csecsszájú Kasza Tibije és
fényezettkalács-arcú Hajdú Pétere ellen az RTL klub egy vagon kockás
hassal és cseccsel reagál. Régi beidegződésként a TV2-nek adtam meg az
esélyt, hadd bizonyítson. A napi kertészkedést általában a Hal a Tortán
c. műsor magasságában fejeztem be, szerencsétlenségemre épp a Kasza
Tibor nevű száj-ember hete volt menün. Ez az ember vagy egy gyíklény,
mint amilyen Obama testőre is, vagy gyerekkorában elhagyta az
állkapocs-csontját; én nem tudom. De amikor tokája és furcsán csillogó,
giliszta szája (melyből megvillannak Madonna-fogai) már harmadik napja
halványította el a Napot, elkapcsoltam (a Veled is megtörténhet c.
förmedvényeket majd egy másik blogger elküldi a búsba).
RTL
Klub. Éjjel- Nappal Budapest. A reality (fakeity) ezen új műfaja
gyakorlatilag hamvas genitáliák csatáját hozza, egyfajta magyar Jersey
Shore-ként. Pár adás után azon tűnődtem: ezek vagy jó színészek, vagy
megadott vonalak szerint, de saját személyiségüknek megfelelően
viselkedhetnek. A Lali nevű gyerek olyan jól adja az ostoba,
felnőttbőrbe bújtatott ötévest, hogy komolyan elgondolkodtam, ez most
színészkedik vagy csak magát adja. Egy Fókusz-interjú az utóbbiról
győzött meg. A kéthetes próbaidő, amelyet a magyar kertévéknek adtam,
ezzel ünnepélyesen lejárt.
Vár rám a Kundera, Hesse, a psychiatria és a bronchitis, az ógörög szótár vagy csak egy érdekes bekezdés a kettős pénisz kilinikai esetéről.
Itthon vagyok tehát, és minden a régi.
2013. június 3., hétfő
Miért imádok kórházba járni
Na nem a vérvételek miatt. Négyéves korom óta a vérvétel életem legnagyobb nemezisévé lépett elő.
Nem szeretném elnagyolni a helyzetet, de hiába is szépíteném: a "labor" szó láttán kihagy a szívverésem, eláll a lélegzetem, és minden fiatal medika falfehér arcom miatt aggodalmaskodó pillantásokat vet rám. Csak a medikák, mert az orvosok már tudják, kivel van dolguk.
Ha mégsem tudná az engem megcsapolni készülő asszisztens, jó előre szerényen bejelentem hogy én bizony nem bírom a tűt, ezért ha lenne oly szíves fektetett helyzetben elvégezni az elvégzendőt, és még egy pohár vizet is, kösz. A véremet szívó asszisztens általában megért, és ha titkon másképp is érez, teljesíti a kívánságaimat. Ma nyilván nem így történt.
A szúrós szemű doktornő már "Jó napot, foglaljon helyett" köszöntéssel megfagyaszt bennem minden, addig folyadék halmazállapotú testnedvet olyannyira, hogy a szokásos rituálémról is elfeledkezek. Gyengén ("nem lehetne az ágyon, ... a tű, mert... izé, szóval") megpróbálom meggyőzni az ápolót, aki egyébként a vérvétel tökéletes humanoid manifesztációja, de a kétlábú tű biztosít róla, hogy majd a fejemet hátrahajtva utána jobb lesz. Gyakorlott mozdulatokkal előveszi a takaros szíjat, amit még gyakorlottabb, majdhogynem szadista mozdulatokkal rászorít szegény fehér húsomra. Ekkor bizseregni kezd a homlokom tájékán, én pedig lassú zihálással fordulok szembe ördögeimmel.
"Na mindjárt kész is" ígéri a az injekciós tű, a frászt, mondom magamnak, minden másodperc az örökkévalóság ahogy a szememre húzódó bizsergéssel küzdök, és igyekszem nem arra gondolni, hogy a véremet épp egy tubusba szívják le.
Na, vége is, verejtékezek, a szúrós szemű injekciós asszisztens (akinek még a haja is vérvörösre van festve) pedig megvetően néz rám. Szabadkozom, megkapom a vizet s igyekszem laza csevejjel levezetni a feszültséget. Költői kérdésemre ("de vajon miért vagyok rosszul a tűtől?) a válasz azonban ráébreszt, hiba volt kinyitni a szám: "pszichés. különben is egy férfinál... nagyon gáz". Úgy megnyomja a "gáz" szót hogy egyből elképzelem magam a középkorban, ahol valószínűleg csak gyenge kis apródként, szart takarítva tengethettem volna életem, mert hogy lovagként még a kardom puszta látványától is elpityeredtem volna.
Tényleg nem tudom mit mondjak, 5 percig még szürcsölöm a vizecskémet, majd a véres hajú nő egy kis műanyag pohárt nyújtva megkér, hogy fáradjak át a hatvanhetesbe és töltsem tele neki. Nem fog fájni, teszi hozzá metsző gúnnyal. A vécében sajnos már dühből sem tudok annyit összegyűjteni a kis pohárkába, hogy legalább a peremén lecsorduló cseppek egy kicsit is elégtételt vehessenek a gazdájuk ellen elkövetett becsületsértésért. A félig teli edényt az ablakpárkányon áttolom, és a tőlem telhető legférfiasabban megköszönöm a segítséget és a türelmet, majd jó munkát kívánva elköszönök. A véres tű azonban nem állja meg, visszafordul és cinikusan megkérdezi:
"Na ugye nem fájt annyira, uram?"
Remélem a ma adott vérem 10 évre elég lesz.
Nem szeretném elnagyolni a helyzetet, de hiába is szépíteném: a "labor" szó láttán kihagy a szívverésem, eláll a lélegzetem, és minden fiatal medika falfehér arcom miatt aggodalmaskodó pillantásokat vet rám. Csak a medikák, mert az orvosok már tudják, kivel van dolguk.
Ha mégsem tudná az engem megcsapolni készülő asszisztens, jó előre szerényen bejelentem hogy én bizony nem bírom a tűt, ezért ha lenne oly szíves fektetett helyzetben elvégezni az elvégzendőt, és még egy pohár vizet is, kösz. A véremet szívó asszisztens általában megért, és ha titkon másképp is érez, teljesíti a kívánságaimat. Ma nyilván nem így történt.
A szúrós szemű doktornő már "Jó napot, foglaljon helyett" köszöntéssel megfagyaszt bennem minden, addig folyadék halmazállapotú testnedvet olyannyira, hogy a szokásos rituálémról is elfeledkezek. Gyengén ("nem lehetne az ágyon, ... a tű, mert... izé, szóval") megpróbálom meggyőzni az ápolót, aki egyébként a vérvétel tökéletes humanoid manifesztációja, de a kétlábú tű biztosít róla, hogy majd a fejemet hátrahajtva utána jobb lesz. Gyakorlott mozdulatokkal előveszi a takaros szíjat, amit még gyakorlottabb, majdhogynem szadista mozdulatokkal rászorít szegény fehér húsomra. Ekkor bizseregni kezd a homlokom tájékán, én pedig lassú zihálással fordulok szembe ördögeimmel.
"Na mindjárt kész is" ígéri a az injekciós tű, a frászt, mondom magamnak, minden másodperc az örökkévalóság ahogy a szememre húzódó bizsergéssel küzdök, és igyekszem nem arra gondolni, hogy a véremet épp egy tubusba szívják le.
Na, vége is, verejtékezek, a szúrós szemű injekciós asszisztens (akinek még a haja is vérvörösre van festve) pedig megvetően néz rám. Szabadkozom, megkapom a vizet s igyekszem laza csevejjel levezetni a feszültséget. Költői kérdésemre ("de vajon miért vagyok rosszul a tűtől?) a válasz azonban ráébreszt, hiba volt kinyitni a szám: "pszichés. különben is egy férfinál... nagyon gáz". Úgy megnyomja a "gáz" szót hogy egyből elképzelem magam a középkorban, ahol valószínűleg csak gyenge kis apródként, szart takarítva tengethettem volna életem, mert hogy lovagként még a kardom puszta látványától is elpityeredtem volna.
Tényleg nem tudom mit mondjak, 5 percig még szürcsölöm a vizecskémet, majd a véres hajú nő egy kis műanyag pohárt nyújtva megkér, hogy fáradjak át a hatvanhetesbe és töltsem tele neki. Nem fog fájni, teszi hozzá metsző gúnnyal. A vécében sajnos már dühből sem tudok annyit összegyűjteni a kis pohárkába, hogy legalább a peremén lecsorduló cseppek egy kicsit is elégtételt vehessenek a gazdájuk ellen elkövetett becsületsértésért. A félig teli edényt az ablakpárkányon áttolom, és a tőlem telhető legférfiasabban megköszönöm a segítséget és a türelmet, majd jó munkát kívánva elköszönök. A véres tű azonban nem állja meg, visszafordul és cinikusan megkérdezi:
"Na ugye nem fájt annyira, uram?"
Remélem a ma adott vérem 10 évre elég lesz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)