Majd' 7 hónapnyi várakozás után újraindul az amerikaifoci-szezon. Ez lesz a második év, amikor elejétől végéig követem a meccseket (a Superbowlokat a 2009-es Steeleres-Cardinals óta). S bár biztos vagyok benne, hogy aki két évig követi a hagyományos focit, minden szabállyal és alapvetéssel tisztában lesz, töredelmesen bevallom, hogy nekem még mindig vannak hiányosságaim (főleg a taktikák, felállások értelmezésével). Időm az van, és a sport, szórakoztató műfajából adódóan igen addiktív. Szóval a szezon kezdete előtt (pontosabban, a szezonnyitó bajnokverés után) félig laikusként, de száz százalékban rajongóként kiagyaltam, miként alakulnak a következő szezon (az nfl.com jóslata itt elérhető, nem lestem).
AFC Kelet
New England Patriots 13-3
Buffalo Bills 10-6 wc
New York Jets 7-9
Miami Dolphins 2-14
AFC Észak
Baltimore Ravens 12-4
Pittsburgh Steelers 11-5 wc
Cincinnati Bengals 8-8
Cleveland Browns 3-13
AFC Dél
Houston Texans 12-4
Indianapolis Colts 8-8
Tenessee Titans 5-11
Jacksonville Jaguars 4-12
AFC Nyugat
Denver Broncos 11-5
San Diego Chargers 9-7
Kansas City Chiefs 8-8
Oakland Raiders 4-12
NFC Kelet
Philadelphia Eagles 10-6
Dallas Cowboys 9-7 wc
New York Giants 8-8
Washington Redskins 5-11
NFC Észak
Green Bay Packers 13-3
Detroit Lions 9-7 wc
Chicago Bears 8-8
Minnesota Vikings 3-13
NFC Dél
New Oreleans Saints 13-3
Carolina Panthers 8-8
Atlanta Falcons 8-8
Tampa Bay Buccaneers 1-15
NFC Nyugat
San Francisco 49ers 12-4
Seattle Seahawks 9-7
Arizona Cardinals 4-12
St. Louis Rams 2-14
Rájátszás:
Wild Card Round
AFC
Buffalo Bills- Houston Texans
Denver Broncos- Pittsburgh Steeles
NFC
49ers- Dallas Cowboys
Philadelphia Eagles- Detroit Lions
Divisional Playoff
AFC
Houston Texans- New England Patriots
Denver Broncos- Baltimore Ravens
NFC
49ers- Green Bay Packers
Philadelphia Eagles- New Orleans Saints
Konferencia döntők:
AFC
New England Patriots- Baltimore Ravens
NFC
Green Bay Packers- New Orleans Saints
SuperBowl
New England Patriots- Green Bay Packers
Mindezt úgy, hogy Ravens felé húz a szívem. No, majd februárban elválik. Aki nézi- egyetért? Nem? Miért?
2012. szeptember 9., vasárnap
2012. szeptember 6., csütörtök
A betűk, nem a barátaim
És már megint hazudnak a betűim. Szeretnek sorba állni, felvenni a szavak és mondatok formációit. De az én betűim csak ácsorognak tétlenül. Pont ahogy jómagam is szoktam. Ácsorognak, és várják a csodát (ácsi, ezt már olvastam valahol…). A sült galamb és a taps már rég nem használ, mint ahogy egy döglődő kapcsolatnak sem használ a csók. Bocsánat, egy különbség van: míg a kapcsolat tényleg döglődik, addig a betűk mindig ácsorogni fognak, várva, hogy pálcával feléjük suhantsak, rájuk kiáltsak „Csatarendbe!” s elégedetten hátradőljek, amint szépen rendeződnek.
Érdekes, mennyire bután tudunk viselkedni. Amikor a dolgok nincsenek rendben, nincs elég pénzünk, aggódunk a munka, egészség stb. miatt, arra vágyunk, hogy ezek a problémák megoldódjanak. Ha lehet, varázsütésre. Megígérjük, hogy jók leszünk, egészségesen fogunk enni, időben és elégszer fekszünk le másokkal, és rendesen fogunk dolgozni. A lelkünket is eladnánk, csak hogy a szenvedésünk véget érjen.
De mi van akkor, ha véget ér? Mivel bajaink pitiánerek, általában azért mégsem olyan eposzi a fájdalmunk. Állunk bután; imáinkat meghallgatták. És nem csinálunk semmit. A betűk engedelmesen ácsorognak még mindig. Már egy intés is elég lenne nekik, hogy megmoccanjanak. De ha nincs páni félelem, nincs motiváció, és az amatőr csak dadog a betűknek, akik tehetetlenül tárják szét képzeletbeli kezeiket.
Szeretnék örökre eltévedni, örökre utat keresni. Örökre kétségbe esni. Örökre elhagyva lenni. Vagy csak… lerázni a középszerűség béklyóit. És őszintén, jól írni.
2012. augusztus 31., péntek
Todo es mentira
"Todo es mentira en este mundo
Todo es mentira la verdad"
Mondja Manu Chao. Inkább énekli.
Tegnap azt álmodtam, hogy apám koncertjén vagyok. A legszebb darab közben azonban valakit elkezdett zajongani mögöttem, és hiába tiltakoztam, csak nem hagyta abba. Megfordultam, és felismertem, hogy egy középiskolai ismerős, akit soha nem bírtam. Megfogtam a fejét, és belevertem a szék támlájába, míg nem véres lett a szék és a kezeim is. A koncert félbeszakadt, és általános iskolás alsó osztályos osztályfőnököm, Jutka néni jelent meg. Magyarázatot követelt, mire én felálltam helyemről (egyik kezemmel még mindig fojtogatva ellenfelemet), és beszélni kezdtem:
A közönség tapsol, ellenfelem pedig hitetlenkedve bámul. Én csak mosolygok rá; mindenki visszaül a helyére. Én pedig felébredek.
Vegyük elő ismét azt a két sort!
"Minden hazugság ebben a világban
Minden hazugság, ez az igazság"
Ma azon törtem a fejem (amikor épp nem a fogam hasogatta azt), hogy mennyi igazság van ebben az idézetben. Hazudunk szüleinknek, hazudunk a szerelmünknek, hazudunk a barátainknak, a világnak. Kisgyerekként a szülői, jótékony büntetést igyekezzük kikerülni. Kamaszként dacból hazudunk. De a legrosszabb akkor lesz, amikor felnövünk. Nem fogadjuk el a vereséget, énünk defektusait, hiányosságainkat, és inkább hazudunk (vagy: csak hazudunk). Mi az igazság? Kinek tartozunk teljes, őszinte vallomással? Kell egy kis sötét sarok, ahova csak mi látunk be, ahova csendben lekuporoghatunk, és kisírhatjuk, ami a szívünket- lelkünket nyomja. Közben azt képzeljük, milyen szánalmas a magányunk, és sóvárgunk, hogy valakivel megoszthassuk legmélyebb fájdalmainkat is. De kijövünk a kis sarokból, meggyóntuk a koszos helységben minden bűnünket, amiket túl büszkék (vagy inkább gyávák) vagyunk felvállalni, és folytatjuk ott, ahol elkezdtük. Ismét legszebb arcunkat mutatjuk, keressük a kényelmes szituációkat, a minket kedvelő embereket, a megléphető kihívásokat. Fújjuk tovább torz képünk lufiját, a koszt meg szépen belapátoljuk a sarokba; úgyis ritkán járunk arrafelé. Amikor pedig a lufi elég nagyra nőtt, elfelejtjük a koszos sarkot, elfelejtjük becsületünket, józan eszünket, és onnantól kezdve a hazugság válik az igazsággá; s nem szomjazunk többet az őszinteségre.
(...)
Az író kézen fog minket, és elvezet a koszos sarokba. Rámutat, de takarítani már nem fog; az ő dolga csak, hogy elmondja:
"Minden hazugság ebben a világban
Minden hazugság, ez az igazság"
Todo es mentira la verdad"
Mondja Manu Chao. Inkább énekli.
Tegnap azt álmodtam, hogy apám koncertjén vagyok. A legszebb darab közben azonban valakit elkezdett zajongani mögöttem, és hiába tiltakoztam, csak nem hagyta abba. Megfordultam, és felismertem, hogy egy középiskolai ismerős, akit soha nem bírtam. Megfogtam a fejét, és belevertem a szék támlájába, míg nem véres lett a szék és a kezeim is. A koncert félbeszakadt, és általános iskolás alsó osztályos osztályfőnököm, Jutka néni jelent meg. Magyarázatot követelt, mire én felálltam helyemről (egyik kezemmel még mindig fojtogatva ellenfelemet), és beszélni kezdtem:
Szeretnék elnézést kérni mindenkitől. Az egész közönség jól tudja, hogy az előadó fia vagyok, és nálam senki sem szeretné jobban elejétől a végéig élvezni a koncertet. Végtelenül sajnálom, amit tettem, de azt hiszem ahhoz, hogy mindannyian nyugalomban hallgassuk végig a zongorajátékot, el kellett hallgattatnom. Tisztában vagyok vele, hogy túl erőszakos voltam, ezért elnézést mindenkitől (lazítok a szorításon, majd elengedem a véres fejet).
A közönség tapsol, ellenfelem pedig hitetlenkedve bámul. Én csak mosolygok rá; mindenki visszaül a helyére. Én pedig felébredek.
Vegyük elő ismét azt a két sort!
"Minden hazugság ebben a világban
Minden hazugság, ez az igazság"
Ma azon törtem a fejem (amikor épp nem a fogam hasogatta azt), hogy mennyi igazság van ebben az idézetben. Hazudunk szüleinknek, hazudunk a szerelmünknek, hazudunk a barátainknak, a világnak. Kisgyerekként a szülői, jótékony büntetést igyekezzük kikerülni. Kamaszként dacból hazudunk. De a legrosszabb akkor lesz, amikor felnövünk. Nem fogadjuk el a vereséget, énünk defektusait, hiányosságainkat, és inkább hazudunk (vagy: csak hazudunk). Mi az igazság? Kinek tartozunk teljes, őszinte vallomással? Kell egy kis sötét sarok, ahova csak mi látunk be, ahova csendben lekuporoghatunk, és kisírhatjuk, ami a szívünket- lelkünket nyomja. Közben azt képzeljük, milyen szánalmas a magányunk, és sóvárgunk, hogy valakivel megoszthassuk legmélyebb fájdalmainkat is. De kijövünk a kis sarokból, meggyóntuk a koszos helységben minden bűnünket, amiket túl büszkék (vagy inkább gyávák) vagyunk felvállalni, és folytatjuk ott, ahol elkezdtük. Ismét legszebb arcunkat mutatjuk, keressük a kényelmes szituációkat, a minket kedvelő embereket, a megléphető kihívásokat. Fújjuk tovább torz képünk lufiját, a koszt meg szépen belapátoljuk a sarokba; úgyis ritkán járunk arrafelé. Amikor pedig a lufi elég nagyra nőtt, elfelejtjük a koszos sarkot, elfelejtjük becsületünket, józan eszünket, és onnantól kezdve a hazugság válik az igazsággá; s nem szomjazunk többet az őszinteségre.
(...)
Az író kézen fog minket, és elvezet a koszos sarokba. Rámutat, de takarítani már nem fog; az ő dolga csak, hogy elmondja:
"Minden hazugság ebben a világban
Minden hazugság, ez az igazság"
2012. augusztus 30., csütörtök
Ecce homo espanol
Elkoptatott hír, de kiapadhatatlan humorforrás az a spanyol néni, aki nemrégiben megelégelte, hogy városa templomját elcsúfítja egy restaurálásra szoruló Jézus-festmény. Csodáljuk meg a jószándékú asszony művét, amely leginkább egy átlagos intelligenciájú főemlős Picasso imitációjára hasonlít:
Aki azt hitte, ezzel véget ért a móka, nagyot téved. Interjú a hölggyel, amiben kiderül, hogy óvodás módjára restaurált ("Egészen idáig csak a tunikát festett át, de a problémák akkor kezdődtek, amikor a fejet is elkezdte restaurálni")
Az egyik hölgy megjegyzi: "teljesen tönkretette a képet". Ebben azért nem értünk már egyet, a kisváros temploma azóta turistalátványosság lett, százak keresik fel csak azért, hogy lássák a majomjézust. Az internet pedig vállalta a hálátlan feladatot (Cecilia Gimenez soha nem fog ecsetet ragadni a történtek után), és elárasztott minket a hülyeségével:
A kezdeti szörnyülkédes ellenére pedig úgy fest (haha), hogy a népszerűség megmentheti az elbaltázott alkotást, ide kattintva ugyanis aláírhat egy petíciót, amely az eredeti állapot visszaállítását kívánja megakadályozni. Akinek pedig ez sem lenne elég, kattintson ide, és készítse el saját restaurációját.
Csak nehogy 10.000 ezer év múlva, a kipusztult emberiség után kutató intelligens faj ezt az egy bizonyítékot találja az értelmes élet jeleként. Ja, egyébként találkoztam Nalannal is.
2012. augusztus 27., hétfő
Ikszedik felvonás
Régen akartam írni egy regényt. Az lett volna a címe "Csodára várva". Olyan találónak éreztem, hiszen minden barátomon, szeretőmön, ismerősömön, a világon keresztül azt éreztem, pillanatnyi, kényelmes mozdulatlanságba dermedtek, várva, hogy történjen valami. Valami csodás, valami szörnyű; tökmindegy. Csak mozduljon a világ valamerre.
Igazából nem dereng, miről szólt volna a regény. De a Fekete-tenger partján valahogy ismét beugrott a cím. A szar az, hogy amíg a regényt írtam volna, magamat felülhelyezve, mintegy evidenciaként kezeltem hogy én nem várok a csodára, mert tudom, hol keressem; most viszont Trabzon utcáin járva úgy föst, én vagyok az egyetlen, aki a kiszámíthatatlan, lenyűgöző változóra vágyik. Ami az elején gyerekes epekedés és tinédzserkorszakot idéző dalolásként indul, az egy kicsit érettebbe fordul, majd háttérzene nélküli kesernyés lamentálásba torkollik.
Igazából nem tudom, miről szól ez a regény. Szerény személyem harca a török törvénykezés ellen? Tapasztalatszerzés a távoli Közel-Keleten? A tiltott szerelem nem létező, vagy legalábbis, elég zöldes árnyalatú gyümölcseinek leszakajtása? Írói vénám kitapogatása (végre)? Nosztalgia? Vagy csak szimpla útkeresés a honi lét útvesztőjéből? A válasz pedig egy szép, kövér nem tudom. Miért is várna csodára az ember, ha tudja, mihez kezdjen?
Jól mondtad az előző kommentben édesapám, "A rémület a mi legfőbb ihletőnk" (honnan az idézet?). Sőt, mintha az egyetlen lenne. Akkor mégis megvan a csoda, amire várok. A változás kiszámíthatatlan és néha kegyetlen szele, mit szele, hurrikánja az, ami után sóvárogtam egész nyáron, előző évben. Most jól pofán csapkod, hogy piros arccal szaladjak vissza, ahonnan jöttem: a biztos unalom posványába. A büszkén kiépített kis egri váram, kapcsolatok és szerelmek laza köveivel kirakva, dadogva bár, de állt: én pedig felülhettem tákolmányom tetejére, s elhittem, csináltam valamit. Pedig szalmakunyhónál is gyöngébb volt. Fújja el a kurva farkas, én meg szaladjak Trabzonig szalmát keresni!
Valamikor csak rájövök, hogy keseregni a tengerparton, éjfélkor, egyedül még a szalmagyűjtögetésnél is haszontalanabb.
Igazából nem dereng, miről szólt volna a regény. De a Fekete-tenger partján valahogy ismét beugrott a cím. A szar az, hogy amíg a regényt írtam volna, magamat felülhelyezve, mintegy evidenciaként kezeltem hogy én nem várok a csodára, mert tudom, hol keressem; most viszont Trabzon utcáin járva úgy föst, én vagyok az egyetlen, aki a kiszámíthatatlan, lenyűgöző változóra vágyik. Ami az elején gyerekes epekedés és tinédzserkorszakot idéző dalolásként indul, az egy kicsit érettebbe fordul, majd háttérzene nélküli kesernyés lamentálásba torkollik.
Igazából nem tudom, miről szól ez a regény. Szerény személyem harca a török törvénykezés ellen? Tapasztalatszerzés a távoli Közel-Keleten? A tiltott szerelem nem létező, vagy legalábbis, elég zöldes árnyalatú gyümölcseinek leszakajtása? Írói vénám kitapogatása (végre)? Nosztalgia? Vagy csak szimpla útkeresés a honi lét útvesztőjéből? A válasz pedig egy szép, kövér nem tudom. Miért is várna csodára az ember, ha tudja, mihez kezdjen?
Jól mondtad az előző kommentben édesapám, "A rémület a mi legfőbb ihletőnk" (honnan az idézet?). Sőt, mintha az egyetlen lenne. Akkor mégis megvan a csoda, amire várok. A változás kiszámíthatatlan és néha kegyetlen szele, mit szele, hurrikánja az, ami után sóvárogtam egész nyáron, előző évben. Most jól pofán csapkod, hogy piros arccal szaladjak vissza, ahonnan jöttem: a biztos unalom posványába. A büszkén kiépített kis egri váram, kapcsolatok és szerelmek laza köveivel kirakva, dadogva bár, de állt: én pedig felülhettem tákolmányom tetejére, s elhittem, csináltam valamit. Pedig szalmakunyhónál is gyöngébb volt. Fújja el a kurva farkas, én meg szaladjak Trabzonig szalmát keresni!
Valamikor csak rájövök, hogy keseregni a tengerparton, éjfélkor, egyedül még a szalmagyűjtögetésnél is haszontalanabb.
2012. augusztus 26., vasárnap
Pattanás
Tök jó.
Van az embernek egy blogja. Sok haszna nincs belőle, amennyiben a haszon mértékét mérni próbáljuk. Sokan nem nézegetik. Az elmúlt öt év alatt az ember szívéhez legközelebb állók (vagy ne adj' isten közel kerülésért sóvárgók), és az ilyen-olyan barátság miatt félig kötelességből kattintókat persze buzgón űztem el időről-időre pesszimista, önostorozó írásaimmal. Annyi poszt született már, amikor elhittem, az embereket érdekli, aztán még legalább ugyanennyi biztosított az ellenkezőjéről. Szóval a közönség, mint a haszon mértékegysége, elvethető.
Az irodalmi érték is elhanyagolható, a műfajból és saját trehányságomból adódóan.
De milyen jó dolog, ha az embernek társra van szüksége? Ahelyett, hogy ellátogatna vasárnaponként a metodisták gyülekezetébe fél háromkor délután, ahol zaklatott bloggerek dugják össze a fejüket, két laza kattintással máris megnyílhatnak zavart elméjenek csatornái.
Amikor az embernek nincs egy kurva betűnyi mondanivalója sem, akkor általában ír egy blogposztot. A haszontalan szófosás (érdekes: van hasznos is?) csimborasszója ez, és tudjátok mit? Kurvára élvezem. Hogy senkinek nem tartozom felelősséggel. Hogy egyik szavamnak sincs súlya és eközben mindegyikkel embert lehet ölni. Hogy senkihez nem szól, és mégis bárki elolvashatja. Egy önző pattanás ez a blog (a poszt maga pedig a legfényesebb gennytasak) az internet, a közösségi média, a világ eltunyult testén. Igen, ocsmány kitüremkedés, amit a legtöbben kinyomnának, még mielőtt teljes nagyságát elérné. Makacs kelés ez, hiszen ahogy nő, azt várná az ember, visszahúzódik majd eltűnik magától; de a pattanás csak hízik, sárgás- fehéres lé feszíti szét a te bőröd, az enyémet és az övét is. Odakapnál, hogy kinyomd, mert kurvára fáj, de túl vastag a bőr, ahogy piszkálod csak jobban fáj.
Hát csak piszkáljátok, köcsögök! És ha egyedül is van, egy darabig még itt lesz, hízik és feszít. Aztán egyszer kipukkad, de nem jön ki belőle semmi; és a test, a társadalom tunya teste, a sok barátnő és barát, haragos és ismerős csak bámulni fog, hogy ilyen könnyen megszabadultak tőle. A bőrük helyreáll, s nem nő pattanás többé.
Ez az élet rendje.
Van az embernek egy blogja. Sok haszna nincs belőle, amennyiben a haszon mértékét mérni próbáljuk. Sokan nem nézegetik. Az elmúlt öt év alatt az ember szívéhez legközelebb állók (vagy ne adj' isten közel kerülésért sóvárgók), és az ilyen-olyan barátság miatt félig kötelességből kattintókat persze buzgón űztem el időről-időre pesszimista, önostorozó írásaimmal. Annyi poszt született már, amikor elhittem, az embereket érdekli, aztán még legalább ugyanennyi biztosított az ellenkezőjéről. Szóval a közönség, mint a haszon mértékegysége, elvethető.
Az irodalmi érték is elhanyagolható, a műfajból és saját trehányságomból adódóan.
De milyen jó dolog, ha az embernek társra van szüksége? Ahelyett, hogy ellátogatna vasárnaponként a metodisták gyülekezetébe fél háromkor délután, ahol zaklatott bloggerek dugják össze a fejüket, két laza kattintással máris megnyílhatnak zavart elméjenek csatornái.
Amikor az embernek nincs egy kurva betűnyi mondanivalója sem, akkor általában ír egy blogposztot. A haszontalan szófosás (érdekes: van hasznos is?) csimborasszója ez, és tudjátok mit? Kurvára élvezem. Hogy senkinek nem tartozom felelősséggel. Hogy egyik szavamnak sincs súlya és eközben mindegyikkel embert lehet ölni. Hogy senkihez nem szól, és mégis bárki elolvashatja. Egy önző pattanás ez a blog (a poszt maga pedig a legfényesebb gennytasak) az internet, a közösségi média, a világ eltunyult testén. Igen, ocsmány kitüremkedés, amit a legtöbben kinyomnának, még mielőtt teljes nagyságát elérné. Makacs kelés ez, hiszen ahogy nő, azt várná az ember, visszahúzódik majd eltűnik magától; de a pattanás csak hízik, sárgás- fehéres lé feszíti szét a te bőröd, az enyémet és az övét is. Odakapnál, hogy kinyomd, mert kurvára fáj, de túl vastag a bőr, ahogy piszkálod csak jobban fáj.
Hát csak piszkáljátok, köcsögök! És ha egyedül is van, egy darabig még itt lesz, hízik és feszít. Aztán egyszer kipukkad, de nem jön ki belőle semmi; és a test, a társadalom tunya teste, a sok barátnő és barát, haragos és ismerős csak bámulni fog, hogy ilyen könnyen megszabadultak tőle. A bőrük helyreáll, s nem nő pattanás többé.
Ez az élet rendje.
2012. augusztus 22., szerda
A halkutya legendája, avagy újrakezdés Trabzonban
Életem legambivalensebb öt napján vagyok túl. Álmatlan, buszon zötykölődős éjszakák, fogfájós nappalok, hőemelkedés és halálfélelem, ezek mind egy eltunyult és hippochonder blogger panaszai. Az első trabzoni napomat teljes egészében a regenerálódásnak szenteltem, de mára már megbeszéltem egy találkát Hüseyinnel (itt tanult, de Egerben ismertem meg amíg erasmusos volt). Ez a poszt amolyan nosztalgikus hangulatú, így a blogot régóta olvasóktól előre is elnézést, ha olyasmit írok le, amit már egyszer elmagyaráztam.
Szóval jelenleg a KTÜ (egyetem) kampuszához közel lakom, innen a Meydan (városközpont) úgy fél óra gyalog, 5-10 perc dolmuş-sal (keleten elterjedt közlekedési eszköz, privát kézben, de egyes városokban, ahogy Trabzonban is, gyakorlatilag helyettesíti az önkormányzat/nagyvállalatok üzemeltette tömegközlekedést, itt meg lehet nézni). Utóbbit választom, így hamar beérünk a kp-ba. Amíg erasmusos voltam, sajnos átalakítás alatt volt a park, de ma már teljes pompájában tündököl. Kép nincs, mert elfelejtettem fotózni, majd később pótlom. Hüseyin ezerwattos mosollyal üdvözöl, találkozunk egy pajtijával, aki egyből invitál minket egy çay-ra (török tea, jó erős, többet isszák, mint amennyi levegőt vesznek; kép itt), mert épp nincs kedve dolgozni. Különben is, ő a tulaj, úgyhogy amíg a két asszisztens csaj sürgölődik, mi beszélgetünk. Legalábbis én ezt hiszem, csakhogy a lányok lerohannak. Nem kell felsőfokú török tudás, hogy megértsem:
- Imádjuk a külföldieket!
- Olyan szép a hajad!
- És szépek a szemeid!
- Nagyon szeretlek!
A tulaj meg is jegyzi viccesen, hogy elmehetnék már, eddig őt szerették a legjobban, de így már soha nem lesz helyén a presztízse. Érdekes élmény az biztos. Mindenesetre akit otthon zavar, hogy túl fehér bőre van és világos haja, jöjjön Trabzonba, garantáltan nem fog csalódni.
Megéhezek, és mivel már másfél éve nem ettem iskendert, itt az ideje pótolni! Finom, olcsó, kicsit talán túl paradicsomos de páratlan érzés ilyen hosszú kihagyás után. Aztán irány a jegyiroda, hiszen másnap Trabzonspor meccs! Az ellenfél pedig (nekem legalábbis) külön csemege: Videoton. A tény, hogy érkezésem harmadnapján egy magyar csapat elleni meccset nézzek meg, olyan irreális, hogy ez csakis a sors lehetett (sic!).
A Fekete-tenger partján üldögélni még mindig jó móka, de az iskender annyira nem érzi jól magát, úgyhogy rövid úton távozni kényszerül a hiányérzetet kevésbé keltő ázsiai vécé mélységeibe. Na, így már nyugodtan lehet bámulni a messzeségbe, és azt képzelni, látjuk a Krími-félszigetet. Hüseyint meg is kérdem, mi a legnagyobb állat? Bálna, mondja, hetente látni egyet-kettőt a parttól nem messze. Ejha, azért cápa csak nincs! Apropó, hogy van törökül a cápa? "Köpek balığı". Felröhögök, mert a köpek kutyát jelent (Nalan előszeretettel hív így). Hát mi a második rész? Hal. Tehát a török azt kiáltja: "vigyázz, a halkutya támad"! Vagy "nézd azt az uszonyt! Csodálatos halkutya példány"! Esetleg "király gyerek ez az Onur, eredeti halkutya-fog nyaklánca van". És így tovább. Én sírva nevetek, Hüseyinnek annyira nem ül a poén, úgyhogy hamar abbahagyom.
Megkomolyodik a hangulat, a hadseregről kezdünk beszélni. Törökországban minden férfi hadköteles, bevonulása tanulmányoktól függ. Hüseyin is megy, szerinte csak szerencse, hogy lelövik-e. Bár ha pénzes a család, Izmirbe, vagy Isztambulba küldik, ahol nagyjából annyi terrorista van, mint Balatonban halkutya. De a Fekete-tenger mellett élők (Karadeniz people, ahogy ő mondja) jobban a fegyverhez vannak szokva, és a sok hegy miatt a terepet is jobban ismerik, mint a tunya nyugatiak. Mert ugye a kurdok terrorszervezete elleni harcban főleg hegyekben bújkáló gerillákat kell kifüstölni, és ez gyakran sokak életébe kerül. Mint az ő közeli rokonjáéba is, aki kitűnő tanulóként végzett (mérnöki diploma), majd bevonulása hónapjában le is lőtték az iraki határ közelében (Hakkari a tartomány neve, ahol a legtöbb balhé van). És ez a barátja, meg az az ismerőse ment el, majd nem jött vissza. Pedig a szolgálat "csak" 5-12 hónap. Én teljes döbbenetben nézek rá, és kérdezem, nem fél-e? de ő csak a szerencsét emlegeti. Na jó, ha te is laza vagy, én sem aggódok, gondolom; majd elbúcsúzunk, majd holnap a meccsen, oké, görüşürüz.
Már hazafelé sétálok, amikor rámtör az igazi, alattomos és bunkó nosztalgia. Itt sétáltunk föl hajnali ötkor Eliával, amikor Grúziából hazaértünk csapzottan, és egy óránk volt lezuhanyozni, hogy aztán órára mehessünk. Vagy a Forum, ahova mindig az utolsó pillanatban estünk be mozizni, és egyszer hazafele jövet Matthias-szal, Albertóval és Eliával eljátszottuk a törökök teljes megrökönyödésére, hogy az idegenek megtámadják a Fekete-tenger partját (Battle: Los Angeles volt a film...). Felfele haladva betértem Arzumba, a sokat látogatott közértbe. Itt volt a legszarabb: még másfél éve februárban mászkáltunk itt vele, még nem voltunk együtt. Előttem császkált, aztán megfordult, vigyorgott, majd megölelt. No, panaszra nincs okom, most mást ölelek, még ha épp abban a percben a sütiken és száraztésztákon kívül más nem is osztozik a bánatomon.
A levertségen mi sem segíthet jobban, mint a szokásos trabzoni sopping. Ne tessék félreérteni, gyorsan fel is sorolom, milyen tételekből áll egy átlagos bevásárlás:
- Kenyér
- Tojás, 15 db (kb. 500 ft.)
- Cola Turka!
- Paradicsom
- Link (epres)
Igen ennyi, és álljunk meg egy szóra, mert az utóbbi talán a legfontosabb mind közül. Képzeljük el gyerekkorunk orvosságát, fene emlékszik a nevére, csak arra, hogy édes, szirupos és rózsaszín. És most képzeljük el, hogy két és fél decis üvegbe töltik, majd vitaminokkal dúsított gyümölcslének álcázva árusítják. Én nem tudok ellenállni, nem is akarok. Ami rosszabb, hogy be akartam fotózni a srácokat, de mire a géphez jutottam, mindet megittam. Hát, bocs.
Most végre kellemesen fáradtan (és nem inszomniától elgyötör buszút után) üldögélek, az idő pedig kiváló. Ennél többet pedig kívánni sem lehetne, mert Trabzon gyakorlatilag maga a török ködös albion, vagyis Anglia kicsiben (édesanyámmal versenyt hirdettünk: mindketten strigulázzuk az esős napok számát). Ha itt nem esik az eső, azt hetekig emlegetik. Valami baj lehet, mert már második napja verőfényes napsütés van, na majd holnap, amikor a fedetlen stadionban álldogálunk a meccs alatt.
Ennyit mára. Furcsa itt(hon), a sok régi szokás és emlék, ahogy belebotlik az ember, észre kell hogy vegye, hogy a kettő közül csak a szokásoknak veszi hasznát. Most inkább csinálok egy jó rántottát, és leöblítem kólával, miközben bámulom a Fekete-tengert. Hátha látok egy halkutyát.
Szóval jelenleg a KTÜ (egyetem) kampuszához közel lakom, innen a Meydan (városközpont) úgy fél óra gyalog, 5-10 perc dolmuş-sal (keleten elterjedt közlekedési eszköz, privát kézben, de egyes városokban, ahogy Trabzonban is, gyakorlatilag helyettesíti az önkormányzat/nagyvállalatok üzemeltette tömegközlekedést, itt meg lehet nézni). Utóbbit választom, így hamar beérünk a kp-ba. Amíg erasmusos voltam, sajnos átalakítás alatt volt a park, de ma már teljes pompájában tündököl. Kép nincs, mert elfelejtettem fotózni, majd később pótlom. Hüseyin ezerwattos mosollyal üdvözöl, találkozunk egy pajtijával, aki egyből invitál minket egy çay-ra (török tea, jó erős, többet isszák, mint amennyi levegőt vesznek; kép itt), mert épp nincs kedve dolgozni. Különben is, ő a tulaj, úgyhogy amíg a két asszisztens csaj sürgölődik, mi beszélgetünk. Legalábbis én ezt hiszem, csakhogy a lányok lerohannak. Nem kell felsőfokú török tudás, hogy megértsem:
- Imádjuk a külföldieket!
- Olyan szép a hajad!
- És szépek a szemeid!
- Nagyon szeretlek!
A tulaj meg is jegyzi viccesen, hogy elmehetnék már, eddig őt szerették a legjobban, de így már soha nem lesz helyén a presztízse. Érdekes élmény az biztos. Mindenesetre akit otthon zavar, hogy túl fehér bőre van és világos haja, jöjjön Trabzonba, garantáltan nem fog csalódni.
Megéhezek, és mivel már másfél éve nem ettem iskendert, itt az ideje pótolni! Finom, olcsó, kicsit talán túl paradicsomos de páratlan érzés ilyen hosszú kihagyás után. Aztán irány a jegyiroda, hiszen másnap Trabzonspor meccs! Az ellenfél pedig (nekem legalábbis) külön csemege: Videoton. A tény, hogy érkezésem harmadnapján egy magyar csapat elleni meccset nézzek meg, olyan irreális, hogy ez csakis a sors lehetett (sic!).
A Fekete-tenger partján üldögélni még mindig jó móka, de az iskender annyira nem érzi jól magát, úgyhogy rövid úton távozni kényszerül a hiányérzetet kevésbé keltő ázsiai vécé mélységeibe. Na, így már nyugodtan lehet bámulni a messzeségbe, és azt képzelni, látjuk a Krími-félszigetet. Hüseyint meg is kérdem, mi a legnagyobb állat? Bálna, mondja, hetente látni egyet-kettőt a parttól nem messze. Ejha, azért cápa csak nincs! Apropó, hogy van törökül a cápa? "Köpek balığı". Felröhögök, mert a köpek kutyát jelent (Nalan előszeretettel hív így). Hát mi a második rész? Hal. Tehát a török azt kiáltja: "vigyázz, a halkutya támad"! Vagy "nézd azt az uszonyt! Csodálatos halkutya példány"! Esetleg "király gyerek ez az Onur, eredeti halkutya-fog nyaklánca van". És így tovább. Én sírva nevetek, Hüseyinnek annyira nem ül a poén, úgyhogy hamar abbahagyom.
Megkomolyodik a hangulat, a hadseregről kezdünk beszélni. Törökországban minden férfi hadköteles, bevonulása tanulmányoktól függ. Hüseyin is megy, szerinte csak szerencse, hogy lelövik-e. Bár ha pénzes a család, Izmirbe, vagy Isztambulba küldik, ahol nagyjából annyi terrorista van, mint Balatonban halkutya. De a Fekete-tenger mellett élők (Karadeniz people, ahogy ő mondja) jobban a fegyverhez vannak szokva, és a sok hegy miatt a terepet is jobban ismerik, mint a tunya nyugatiak. Mert ugye a kurdok terrorszervezete elleni harcban főleg hegyekben bújkáló gerillákat kell kifüstölni, és ez gyakran sokak életébe kerül. Mint az ő közeli rokonjáéba is, aki kitűnő tanulóként végzett (mérnöki diploma), majd bevonulása hónapjában le is lőtték az iraki határ közelében (Hakkari a tartomány neve, ahol a legtöbb balhé van). És ez a barátja, meg az az ismerőse ment el, majd nem jött vissza. Pedig a szolgálat "csak" 5-12 hónap. Én teljes döbbenetben nézek rá, és kérdezem, nem fél-e? de ő csak a szerencsét emlegeti. Na jó, ha te is laza vagy, én sem aggódok, gondolom; majd elbúcsúzunk, majd holnap a meccsen, oké, görüşürüz.
Már hazafelé sétálok, amikor rámtör az igazi, alattomos és bunkó nosztalgia. Itt sétáltunk föl hajnali ötkor Eliával, amikor Grúziából hazaértünk csapzottan, és egy óránk volt lezuhanyozni, hogy aztán órára mehessünk. Vagy a Forum, ahova mindig az utolsó pillanatban estünk be mozizni, és egyszer hazafele jövet Matthias-szal, Albertóval és Eliával eljátszottuk a törökök teljes megrökönyödésére, hogy az idegenek megtámadják a Fekete-tenger partját (Battle: Los Angeles volt a film...). Felfele haladva betértem Arzumba, a sokat látogatott közértbe. Itt volt a legszarabb: még másfél éve februárban mászkáltunk itt vele, még nem voltunk együtt. Előttem császkált, aztán megfordult, vigyorgott, majd megölelt. No, panaszra nincs okom, most mást ölelek, még ha épp abban a percben a sütiken és száraztésztákon kívül más nem is osztozik a bánatomon.
A levertségen mi sem segíthet jobban, mint a szokásos trabzoni sopping. Ne tessék félreérteni, gyorsan fel is sorolom, milyen tételekből áll egy átlagos bevásárlás:
- Kenyér
- Tojás, 15 db (kb. 500 ft.)
- Cola Turka!
- Paradicsom
- Link (epres)
Igen ennyi, és álljunk meg egy szóra, mert az utóbbi talán a legfontosabb mind közül. Képzeljük el gyerekkorunk orvosságát, fene emlékszik a nevére, csak arra, hogy édes, szirupos és rózsaszín. És most képzeljük el, hogy két és fél decis üvegbe töltik, majd vitaminokkal dúsított gyümölcslének álcázva árusítják. Én nem tudok ellenállni, nem is akarok. Ami rosszabb, hogy be akartam fotózni a srácokat, de mire a géphez jutottam, mindet megittam. Hát, bocs.
Most végre kellemesen fáradtan (és nem inszomniától elgyötör buszút után) üldögélek, az idő pedig kiváló. Ennél többet pedig kívánni sem lehetne, mert Trabzon gyakorlatilag maga a török ködös albion, vagyis Anglia kicsiben (édesanyámmal versenyt hirdettünk: mindketten strigulázzuk az esős napok számát). Ha itt nem esik az eső, azt hetekig emlegetik. Valami baj lehet, mert már második napja verőfényes napsütés van, na majd holnap, amikor a fedetlen stadionban álldogálunk a meccs alatt.
Ennyit mára. Furcsa itt(hon), a sok régi szokás és emlék, ahogy belebotlik az ember, észre kell hogy vegye, hogy a kettő közül csak a szokásoknak veszi hasznát. Most inkább csinálok egy jó rántottát, és leöblítem kólával, miközben bámulom a Fekete-tengert. Hátha látok egy halkutyát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)