Venite adoremus dominum

Szeretitek az egri éjszakákat? Én nagyon.

A Hajdúhegyen lakom, ezt a részét a városnak régebben messziről elkerültem: többnyire semmi dolgom nem volt erre, sétálni meg tudtam máshol is. Nem úgy most! Falusi hangulatot árasztó házikók, kerítések mögül ugató házőrzők, utca két oldaláról egymásnak kurjongató szomszédok jellemzik Eger ezen részét. Az albérletem tökéletesen illeszkedik ebbe a világba: egy idős házaspár Morzsi nevű kutyájával vigyázza álmomat. Tetőtéri szobámból rálátni az egész városra: a Bazilika büszke tornyai uralják még innen is a tájat, a távolban pedig az Eged formás domborulatai keretezik a várost. Szeretnék róla képet mutatni, de amióta itt vagyok, többnyire esős-ködös függöny takarja el a várost. Éjjel tehát hiába meresztem a szememet a teraszon ücsörögve, ehelyett inkább az utcákon kujtorgok, és úgy szívom magamba Eger édes illatait.

Aznap is késő esti sétára indultam. Már nem esett, de a beton még mindig nedvesen csillogott a lámpafénytől; friss, de metszően hideg levegő csípte arcomat. Magam sem tudtam, merre járok, vagy hova tartok: csak hagytam, hogy vigyen a lábam amerre neki jól esik. Többnyire Dél felé, mert Tolkien óta tudjuk, hogy az olyan, mintha lejtőn menne az ember.

Szeretek sétálni, olyankor elfelejtem a gondjaim, kiszakadok a virtuális valóságból, a saját magam kreálta valóságból, és ha rövid időre is, de ténylegesen a valóság(minden toldalék nélkül) az egyetlen közeg, ami körülvesz. Nem elvárás ez, vagy vágy. Bármilyen hangulatban is talál a sétám, ugyanazt a hatást fejti ki. A fák és a bokrok és a házak meg a csillagok fent összefognak, és finom agresszióval taszigálnak egy általános, nemtörődöm-boldogság felé. Ma viszont taszigálni sem kellett: már Morzsi barátságos "sziapeti" ugatása is felvidított, az utcára lépve pedig megkockáztatom, egy kicsit talán boldog is voltam.

Sötét és csendes minden. Nincs kire gondolni, nincs ki gondoljon rám: számomra ez a kényelem. No meg a szabadság. Kicsit fáj a hátam, de más igazán nem tudja elrontani a kedvemet. A környék kutyái már megszoktak, csak árnyékként figyelnek a kerítések mögül. Furcsa, most mintha feszültek lennének. Igen, a kutyák. Várnak valamire. Rám néznek, de közben figyelnek, és várnak. Ugyan mire várna a hajdúhegyi kutyák közössége? Érdektelen este ez, mint a többi.

Na jó, nem szarozok tovább. Ő sem szarozott akkor, mit kerülgetem a forró kását most. Szóval ahogy sétálok lefele a Petőfi utcán, valami neszre leszek figyelmes. Biztos csak egy madár. Ja. Amúgy is zenét hallgatok, be van dugaszolva a fülem, majd' hermetikusan el van zárva a világ előlem. No jó, a biztonság kedvéért csak odanézek.

Egy ember az. Négykézláb. Tépett ruhák lógnak rajta, csimbókos haja kétoldalt hullik csapott vállaira. Fehérek a szemei. A szája meg fekete. Hörög. A kurva anyját, hörög. Beszarok. Nem, nem meglepve, vagy hitetlenkedve. A rémülettől szarok be. Van valami nyers erő, valami bestiális ellenállhatatlanság az alakjában ahogy lassan felém közelít. Nem jön ki a bokrok közül, de közelít. Így még jobban félek.

Futottatok volna, mi? Most már én is azt tenném. De akkor csak álltam, és bámultam. A hörgő micsoda pedig békésen hörögve mászott felém. Ostoba tekintetet volt, gondoltam. Elvégre szembogár nélkül az értelem sem tud hol csillogni. Mondjuk ilyet egy átlagos HK-s bulin is simán látni. Amikor viszont a lény fekete száját széttátva lándzsaszerű nyelvét kiöltötte, beugrott, hogy a sztoikus nyugalom és hibbant cinizmus ideje lejárt. Legalábbis nem most jött el. Rohanni viszont épp ideje lenne.

Tehát iszkoltam. Hamarosan a négysávoson találtam magam, alig a plázától egy köpésre. Visszafordultam, de a hörgő valaminek nyoma sem volt. Még a bokrok sem mozogtak gyanúsan. Kicsit szemerkélt az eső, de minden nyugodt volt. Élénk a fantáziám, persze. Ezt már régóta és sokan mondják. Jól van Péter, nyugalom.

Irány a város! Későnek késő van, és hűl is a levegő, de a város fényei mindkét tényt hamar elfeledtették velem. A Bazilika mellett csorogtam le a dombról. Kicsit ácsorogtam az utcalámpák alatt, arcomat az ég felé fordítva. Jól esett a permetező eső csiklandozása. Már a hörgő lényt is elfelejtettem. Ennek örömére felkapaszkodtam az egyik szobor, talán pont a druszám, Péter apostol jókora lábujjain, majd rágyújtottam nagyapám eperfa pipájára. Venite adoremus dominum, szegezi hátamba dühösen a Bazilika homlokzata, de Péter lefogadom, hogy csípi a társaságom. Tuti szar lehet az esőben álldogálni, szigorú tekintettel sújtva a Lyceum épületét.

Szóval így társalogtunk Péterrel, amikor megint meghallottam azt a kurva hörgést. Szent István háta mögül jött, s még mielőtt megelevenedett volna a honalapító, ismerős arc bújt elő a kővállak mögül. Megtalált a rohadék. Nincs időm a pipát sem eloltani. Búcsút intek Péternek, le a lépcsőn, át a kis parkon. Hörgés jobbról. Nem, balról. Nem, mindkét oldalról! Ocsmány arcok kíváncsiskodnak és kúsznak-másznak felém. Rohadt lassúak, de annál ijesztőbbek. Merre menjek? A Lyceum! Ó, ezek a dögök tuti nem tudnak mászni. Benyomom a roppant bejárati ajtót. Átvágok a hallon, jobbról pedig rám hörög a sötét folyosó. Vásott fickók ezek! Kellett nekem egy barokk útvesztőbe rohannom az éjszaka kellős közepén. A csillagvizsgáló! Mászni csak nem tudnak! Már a harmadik emeletet hagyom el, szívem a torkomban dobog. A hörgő lények is azt szeretnék, hogy a torkukban dobogjon. A szívem. Nem? Tuti hogy megennének. Szűkül a folyosó, de hörögnek mögöttem. Hatodik emelet, terasz, még egy ódon ajtó, nekifeszülök a vállammal. Az istenért sem nyílik. Az istenért sem! Biztos mert Péter lábánál pipáztam. Hirtelen nem is tudom, szabad-e pipáznom, de mielőtt a teológiai felvetésem elburjánzik, sikerül belöknöm az ajtót. Épp időben, a hörgő fickók már a sarkomban voltak. Bevágom az ajtót, az reccsenve csapódik be; kattan a zár, tehát biztonságban vagyok. A szemerkélés átcsapott időközben zivatarrá: egy perc alatt bőrig ázok. Az esőfüggönyön csak a szél járhat át, a város fényei innen pisla gyufákhoz hasonlítanak. Ezt jól kitaláltam.

Nem látom a Bazilikát, de a szobrok tudom hogy röhögnek kőmarkukba. Oké, csak sejtem. Amit hallok, aggasztóbb. Ja, hörgés megint. A terasznak két ajtaja van. Okos. Most meg tódulnak ki a hörgő fickók. Mind felém. Zuhogó eső, fekete szájú, fehér szemű, ocsmány alakok vesznek körbe, bocsánat, szorítanak sarokba. Mint egy rossz Resident Evil folytatás. De ezek valamiért négykézláb közlekednek. Most mi is jön? Ugorjak? Meglátom a fickót, aki a Petőfin ijesztettem rám alig húsz perce. Odakúszik hozzám. Kitátja pofáját...

Ja. Ti is szeretitek az egri éjszakákat? Mert én nagyon.

Lévay, ipszilonnal

Ipszilon. Milyen szép dolog ez az ipszilon. Sohasem kellett nekem elmagyarázni, mi a különbség az "i" meg az "y" közt. Büszke voltam az "y"-ra. Az ipszilon mindenből szépet csinál, kivéve ha nem. A Lévaiból szerintem pont szépet csinál, elveszi a relatív politikai ízét, aláíráskor el lehet szépen nyújtani a szárát, az érdeklődőknek pedig dicsekedhetek egy kicsit arról, hogy kisnemesi család rangját jelzi. Nemesi, az úgy jobban hangzik. Nemesy. Na mindegy, tehát az ipszilonról készültem beszélni, folytatom is gyorsan azzal, hogy engem leszámítva mindenki más (hacsak nem Lévay), nagy ívben leszarja, hogy ipszilon vagy pontos "i". Kisgyerekkori büszkeségem főgyökere a dilemma. Judo vizsgán Lévai Péter kapja a sárga öves fokozatot. A Járdányi Pál Zeneiskola is valami jöttment Lévainak állítja ki a bizonyítványát. Ez a fickó úgy tűnik, lemásolja az életemet. Angol kerületi szépkiejtésin is ő kapja az oklevelet. A kálvária tovább gyűrűzik az évek múltával, felvételi, vizsga, ösztöndíj, bank, munkaszerződés, mindenhol ez a Lévai szerepel alulírottként. Ha nem, már akkor is odaképzelem. Telefonon beszélek az ügyféllel, kéri hogy mondjam be a nevem, legyen kire hivatkozni. Mondom Lévay, ipszilonnal. Kiröhög. Naná, kit érdekel telefonban hogy pontos "i" vagy ipszilon?

Nagyapám felkutatta anno a Lévay családfát, vagy 1600-ig visszamenően. A (kis)nemesi rang előtt Kisszecsey (Kisszecsei? istenit neki) Vaska volt a család, nagyapám pedig előszeretettel mutatkozott be a fehérnépnek Vaska Pál néven. Csak kicsit hazudott. Persze nekem lányokat soha nem volt képem álnéven szédíteni, legfeljebb a BKV-ellenőrnek nyögtem be néha hogy "Tamási Gáspár", de őt sem igazán sikerült meghatnom. Látják, még a Tamásit is "í'-vel írom. Aztán eszembe jutott, hogy öcséim már Törley gyerkőcök. A Törley aztán nem téveszti el egyetlen judo elnök, banki asszisztens vagy ügyfél. A Törley, barátom, az Törley.  Jaj annak aki leírja "i"-vel. Kinek is kell bemutatni a nagymúltú családot?

Ezzel pedig el is érkeztünk a probléma eredetéhez. Cobb is örvendezne, hát még én. Az ipszilont nem elég megkapni. Ki is kell érdemelni. Olyan ez, mint híres embereknek az első-középső neve, amit senki nem ismer, csak rövidítve: T.S. Eliot, George W. Bush vagy Hunter S. Thompson, esetleg M. Night Shyamalamamamama. A Lévay nevet hál' istennek sokan öregbítették és öregbítik még most is, a családi ipszilon tehát buzgón ügyködik azon, hogy egy szép napon egy utód zongoravizsgájáért ne egy Lévai kapjon oklevelet, hanem egy Lévay; de addig még sok teendő van.

Ezek után ki lepődne meg, hogy a világon az egyetlen hely, ahol mindenki tudja, hogy ipszilonnal írandó a Lévay, az Fonyód? Nagyapám tett róla, hogy fennmaradjon ez az apró különbség. És persze, maga a név. Mert végül csak az számít igazán.

(Tegye fel a kezét az, akit kísértetiesen emlékeztetett az utolsó pár mondat Tywin Lannister egyik monológjára!kösz)