Szüret

(1)

Mondtam már hogy anyanyelvű tanárként adnak el?

Eleinte nagyon aggódtam, hiszen hiába beszélek folyékonyan, a nyelvtanom korántsem tökéletes, és a szókincsem is erősen hiányos. Kétségek közt kezdtem dolgozni, s rettegve vártam a pillanatot, amikor majd az egyik diák olyat kérdez, hogy akárhogyan is izzadok, fogalmam sincs a válaszról. Hát, még mindig várok.

A helyzet ugyanis az, hogy a legjobb csoportom is nagy jóindulattal erős Intermediate, így nem kell tartani a zavaró keresztkérdésektől. Annál inkább kellemetlen, amikor az egyszeri diák szabadszájúan kiabál török kifejezéseket a levegőbe, mondván, tícsör úgysem beszéli a nyelvét. Nos, a helyzet az, hogy bár valóban nem beszélem a nyelvet, már egészen jól értem. Sőt, néha úgy érzem egy-egy óra után, hogy én többet tanultam a diákoktól törököt, mint ők angolt tőlem (főleg a kilencévesek órája után van ilyen benyomásom).

Történt előző szombaton, hogy az éppen soros középsulis csoportommal volt órám (rotációs rendszerben kb. nyolc csoportom van ebből a korosztályból), amikor félidő tájt az egyik leányka felkiáltott:

Çişim Geldi!

Ez nagyjából annyit tesz, I have to pee, vagy Pisilni kell, de bármennyire is cukin hangzik mindegyik nyelven, a jóval szigorúbb török oktatásban kivágnák a huncut nebulót az osztályból. Szerencséjére nem hagyhattam el szerepemet, így a fülig vörösödés mellett eddig a pillanatig magamban tartottam a sztorit. Hát, nem szólt akkorát mint amilyen nagy volt.

(2)

Miközben azon rugóztam, mennyire (nagyon!) inkompetens tanárként kezdek el tanítani, rá kellett jönnöm, hogy bár a kollégáim 100%-a tanári diplomával rendelkezik, fele velem nagyjából egykorú, és nulla tapasztalattal rendelkezik. Emellett a beszélt angoljuk a pre-int és az int közt ingadozik. Nem, nem hencegek, de a szemöldököm felszalad, mikor a mellettem ülő csaj törököt és angolt keverve beszél hozzám, vagy csak szimplán elmondja először törökül, majd angolul hogy útban vannak a papírjaim, vagy hogy már megint én fingtam-e.

A mindennapok csendben csordogálnak, a büfé személyzetével szoktam elmúlatni üres óráimat. Murat már két éve dolgozik a sulinál, de agya tökéletesen angolmentes felület, három hónapja próbálok neki hasznos kifejezéseket tanítani, de ő ezt rendületlenül elfelejti. Így ő törökül beszél, én meg vagy megértem, vagy nem. Ez meg a diákoknak ad nagyszerű alkalmat arra, hogy lecsapjanak rám, tícsör szpíksz törkis, nem-nem, mondom, Murat beszél hozzám, én viszont nem értem.

Amikor a szavak nem használnak, Murat egyszerűen besétál a tanáriba, és elkezd fojtogatni dövücem seni! (megverlek!) felkiáltással, majd amikor liluló fejjel hozzáteszem, hogy a tüdőgyulladásomnak ez nem igazán tesz jót, fogást vált, és belefúrja tömpe de erős ujjait a bordáim közé. Hát ilyen a mi barátságunk.

(3)

A tököm tele van a tankönyvekkel. Eleve nem bírom a kiszámítható, diákoknak is unalmas feladatokat, de az előre beépített daloktól falra mászom. Kerestem pár példát, de egy sem volt youtube-on, de talán jobb is így. Amikor már második hete hallgatod meg huszadjára ugyanazt az idióta dalt a hónapokról, legszívesebben feltépnéd az osztály ajtaját, s kihajítanád a laptopot az ablakon át az utcára. Nem beszélve arról, hogy a tanáriban sem lehet mást hallani csak hogy liszöning van pojnt fájv, ekszerszájz tventi.

Milyen nagy volt a meglepetés, amikor két nappal ezelőtt egy egész kellemes kis nóta csendült fel. Meg is kérdeztem a kolleginát, új könyvből tanít-e, mert ezt a dalt még nem hallottam, s bár ez is kicsit buta, de azért nem olyan gyatra mint a többi. Meglepetten motyogja, hogy ez nem a könyvben van, hanem az egyik kedvenc dala...

Én pedig inkább beleásom magam a nagy munkába. Liszöning tú pojnt éjt, ekszerszájz...