BRÉKING

Nem hazudok.

Élő közvetítés, csak nem frissítem.

Két perc. Azt mondták, két perc és ponthatárok. Tizennyolc évesen nem izgultam ennyire. Úszásoktatáson nem izgultam ennyire, mielőtt belöktek a mélyvízbe a rajtkőről.

Egy perc. Biztos hogy nem írják még ki...

- Jó estét kívánok, érdeklődni szeretnék hogy szombat estére, két főre egy gyerekre van-e szállásuk.
- Sajnos teltházunk van.
- Értem, köszönöm.

Szóval nyolc óra van. Szerintem meghalt a rendszer, úgyhogy van időm filozofálni.

Egy perccel nyolc után vagyunk, és nem tudom, hogy hova szeretném, hogy felvegyenek.

Akarom hogy felvegyenek?

Persze, te idióta. Ezért gürizel fél éve. Az ötödikes matekversenyed óta nem güriztél semmiért sem.

Kiestem amúgy.

Nyolc óra kettő. Eföt, eföt, ódát írok hozzád eföt. Most mi van? Ez a szeptemberi? Már kint van?

Nem tudom, eszerint felvettek.

Ez túl gyorsan ment, nyolc óra négy és elvileg mindent tudok. Fél év, hat hónap, száznyolcvan nap, a többit nem számolom ki mennyi óra meg perc, szóval mindez öt perc alatt eldől?

Nyolc óra öt. Várjatok. Max pontszám kellett. Akkor megvan Megvan. Igen, ezek ideiek, az én szakom. Az enyém! Már az enyém. A sajátom!

Szia, mesterképzés. Tervek, ti drágák, ti kedvesetek!

Várjatok, felhasználónév-jelszó... nem lehet elég biztosra menni. Jöttek fizetni a vendégek! Most!!!
Jó, várjál szép kis felvi, megyek hozzád, pötyögöm is hogy balatony, jelszó...

Nem, nem elérhető. Na jó. Majd küldjétek az sms-t. Szerintem megvan.

Az eföthöz meg ódát írok. De inkább és leginkább a terveknek.

Hogy bejöttek. Hogy végre valami működik basszameg.

Csizi meg aszondja olyan kis aranyos vagyok. Na jó.

jön

nyári esték, záporosak.
ti kéjesen sötétek.
nyirkosak de bájosak.
röpkék.

augusztus!

szerelem tolvaja,
változás hozója,
fülledt levegő.

érett világ,
tarkára vált
az erdő

szüret, szüret van
az óévet aratják

kezdődik a tvinpiksz.

Majmok

Péter. Nézni. Film. Bolygó, majmoké.

Golden Gate, ködben rohamozó majmok, kétségbeesett emberek. Az első rész fináléja még megvan? No, azóta a majmok tíz év alatt megtanultak rendesen (ld. fentebb) beszélni, az emberiség túlnyomó része pedig csendben kipusztult.

Van maroknyi túlélő, azon belül még maroknyibb szimpatikus túlélő: velük próbálhatunk azonosulni két órán át. Aggódó tekintetű férfi főszereplő, a rajzolgató kamaszfia, orvos mostohaanyuka, kötelező néger, Gary Oldman már megint egy szar szerepet jól játszva, meg a Fickó Aki Elkúr Mindent. A másik oldalon pedig van sok, dübörgő mélyhangok és vonósok közepette vonuló, komor tekintetű emberszabású. Cézár, a naiv monarcha; az ő Jared Leto szemű (igen, tényleg olyan) fia, a kedves, narancssárga és bölcs hindu majom, meg Koba, a Sebhelyes Köcsög, aki Cézárral ellentétben inkább a nemzetiszocializmus eszméiből merített.

Mindenki találja ki, mely szereplők alapvető defektusai viszik előre a filmet és bonyolítják a szálakat.

És mivel ezt kb. tíz perc alatt kiderítjük, a maradék két óra már csak arról szól: mikor hal meg Koba, és hogy hullanak-e majd a majmok.

Mint a legyek. Az emberi fajtársaimon ejtett erőszak láttán karosszékemen próbáltam levezetni a feszültséget, mérgesen szorongatva azt. Nehogy már a lovagló majmok, csak mert elcsakliztak pár gépfegyvert, bevegyék az emberiség egyik utolsó bástyáját!

Pedig, basszák meg, beveszik.

De előtte hullanak a majmok, Gary Oldmanék ritkítják a soraikat, repdesnek a csimpik mindenütt, égnek, visítanak, öregem, ilyen élvezetet csatajelenet alatt a Gyűrűk Ura óta nem éltem át, meg is kérdem Somát, gáz-e hogy ez tetszik, mire rezignáltan válaszol:

- Guilty pleasure.

Aztán jön mecha Koba, két gépfegyóval, lovagolva, lekaszálva a nála többnyire képzettebb védők sorait, elfoglal egy tankot, és áttöri a falakat. Ilyet még a Navy Seal sem tud! Vicsorog ellenszenvesen, a torkolattűz kiemeli karakteres, ocsmány arcát, nekünk pedig már a 100. perce viszket a tenyerünk, hogy ki, mikor, hol, és legfőképp: hogyan öli meg a náci majomvezetőt.

Aztán Koba kimúlik, már azt hihetnénk, beköszönt a béke kora, de Cézár benyögi a film bölcsességét a tízperces bossfight után:

- Majom kezd, harc. Ember, nem bocsát meg.

Biztos igaza van, kel már a nap is, a főszereplő pedig beleolvad a lépcsőház sötétjébe.

Péter sokat röhögni. Azóta beszélni. Neki nehezen megy.

gondtalanul

Emelkedő zuhanás

Tudod nem volt ez mindig ilyen. Ilyen szar, nyögdécselős.

Mindenki a gyermekkor gondtalanságáról fecseg. Lófaszt volt az gondtalan. Csak akkor még nem állunk meg szenvedni és simogatni saját vállunkat.

Nem. Balatonfenyvesen dekkoltunk egész álló nap. Apámnak volt egy walkmanje, amin éppen Mike Oldfield- Guitars c. albumát hallgatta. Fogta az elnagyolt Sony fülhallgatót és rátette a fejemre.
- Hallgasd meg a Cochise-t meg a Muse-t.
Nem tudtam mi az a kosájz meg a mjúz, de miért is ellenkeztem volna. Megígérte, hogy sakkozunk ha végighallgattam. Tízévesen ha épp nem fociztam, sakkoztam. Mindig elvert, mint a szart. Mármint sakkban. fociban azért egész jó voltam.
Szóval üldögéltem és néztem a Balatont. Fürödni volt kedvem. Alinára gondoltam, akinek az apja az én apám legjobb barátja volt. Alina jó három-négy évvel lehetett nálam idősebb. Vékony lányka volt. Amikor törökülésben foglalt helyet velem szemben, sosem tudtam a szemébe nézni. Olyan viccesen gyűrődött feszes hasán a bőr, kis virslik tucatját kirajzolva rá.
Úgy gondoltam, Alina az én szerelmem; mi másért lenne ilyen jó nézegetni a hasán a kis gyűrődéseket?

Na, a számoknak vége lett. A mjúz jobban tetszett, a kosájszt túl lassúnak találtam.
- Ugye milyen jó a Cochise? Az a legjobb szám.- érkezett apám, és leemelte a fülhallgatót fejemről.
Oké, a kosájz is egész jó.
- Papa, sakkozunk?
- Most nem, sörözünk Karnicsékkal. Gyere, ott van Alina.
Szart érdekelte a sakk meg a mjúz. Mentem nézni Alina hasát, meg várni, hogy lemenjen a nap, és hazafele robogjunk Fonyódra az öreg Samarával.

Gondtalanság, a nagy lófaszt.

Tele voltam problémával.

Sakkozni meg azóta sem tanultam meg.

Gépelt lapok

Már megint nincs írógépem. Amikor belejönne az ember a pötyögésbe, unokai kötelezettségeinek eleget kell tennie és kölcsön kell, hogy adja műfordító (és konzervatív luddita) nagymamájának Erika márkájú gépét.
Írógép tehát nincs, van viszont pár suta pötyögött oldal, ebből kettőt szeretnék közölni veletek. Mivel szkenner meg csak Gyurinál van, ezért tőle posztolom ezt is, aki pedig magára vállalta az ajánló részt:

'Sziasztok, Toki vagyok. Jo szorakozast a posztomhoz'

Diplomaosztó

Meleg volt mint a szar.
A júliusi nap épp delelőjére hágott, az egybegyűltek pedig nyilván azon törték a fejüket, miért nem lehet egy légkondicionált/ árnyékos helyen végigülni ill. állni a háromórás ceremóniát.
Fáradt voltam mint a szar.
A legjobb nappali programok mindig éjszakázás után jöttek. Ákos nagy napja volt ez (és Gergőé meg Ágié még kétszáz egyéb nebulóé), mi pedig azért gyűltünk össze, hogy verejtékünket és időnket nem kímélve várjuk meg a pillanatot, amikor átveszi a kis diplomáját.
Egyedül ácsorogtam, ide-oda igazgatva testemre olvadó pólómat.
Előttem egy fiatal fickó beszélt egy idősebb nőhöz:
- Ezt mondom. Huszonhat éves, és életképtelen. Nézd meg, én hol voltam már huszonnégy évesen!
- Angliában.
- Angliában! Ennyi idősen már volt hitelem, albérletem. Kimentem Londonba egy ötmillás kölcsönnel és összelopkodtam annyit hogy még maradjon is.
- Na jó, de...
- Ő meg huszonhat és nem tud mosni sem. Jó, nem azért, én például mindent megcsinálok. Csak vasalni ne kelljen, mégis férfi vagyok. Az nem az én dolgom.
Akinek nem lenne egyértelmű a harmincas éveinek elején járó férfi debilitásba oltott hímsovinizmusa, azzal megosztanám a reakciót, amit -az egyébként kissé lapos- rektori beszéd egy pontjánál vakkantott. Hermann Hessét idézni mindig hálás dolog, gondolná az ember (csak angolt találtam, nem eredeti a fordítás):

A legtöbb ember... akár a hulló falevél, hánykolódik és száll az égben, lebeg és esik a földre. De vannak kevesek, kevesek akik csillagok, határozott utat járnak be, szél nem éri őket mert ők önnön vezetőjük és útjuk egyben.

Előttem teátrális sóhaj:

- Ó bazmeg te geci, de okos vagy.

Vacilláltam, hogy:
a) kihegyezett napszemüvegem szárával karotiszon bököm
b) Suarezt is megszégyenítő harapással jutalmazom
c) tarkón csapom az éppen lábaimnál játszadozó négyéves kisfiúval
d) amolyan hankmoodysan kikapom az ájfónját a kezéből és elhajítom az ünneplő közönség soraiba

De végül a belső békém mellett kardoskodó Buddha győzött, meg amúgy is kiszúrtam a részegen tántorgó Kristófot a placc túloldalán, így inkább leléptem.

Szerettem volna megmondani a fickónak, hogy az öccse már most ezerszer életképesebb mint ő.
Inkább leírtam.

Az aratás ünnepe

Az aratás ünnepe.

arass!

paraszt.

mikor itt az ideje,

arass.

felveted ruhád, közönségest,

puhát

kényelmest, mit a szerzetes hord…

ragadd meg a vasat,

és arass.

Nem szeretem ezt a napot. Mindig úgy jön el, hogy nem veszem észre. Felkészületlenül ér. Azt mondják: Péter, boldog névnapot! Ma van a névnapod, nem?- kérdik, mert félnek hogy áprilisban van. Pedig ma tartom, mosolygok és bevallom.

Ma, igen. Köszönöm, nincs miért mondani és köszönni, de köszönöm.

Köszönd anyámnak meg apámnak, hogy azt mondták: Péter legyen! Mikor a pólyás törpét odanyújtották. Miért kellene büszkének lennem, hogy Péter lettem?

Vagy egyáltalán miért kéne ünnepelnem.

Megszülettem, elneveztek, meg is kereszteltek.

Úgy szeretlek, majd megeszlek.

Mondogatta anyám olykor.

Pedig csak Péter voltam és megszülettem: pislogtam és pityeregtem.

Szar dolgok ezek.

Elismerik amihez közöd nincs, és tojnak mire azt mondanád:

kincs.

Hol ér össze a kettő? Mikor születsz újra, ahol saját kincseidet végre felismerik, és azt mondják: boldog vagy, Péter! És azt is mondják: nem kívánom, hogy boldog legyél neved vagy születésed napja miatt, mert, basszad meg, boldog vagy!

Ilyet mikor mondanak?

Az okosok. Merthogy csakis az okosok mondhatnak ilyet. Azok, kik saját nevük és születésük napjának örülnek csak: ezeknek az elismerésére várok itt.

És elfelejtem mindig:

hogy aki aratni vágyik,

lelke nincsen

viszont aki vetni képes…