már nekem is

már nekem is ki van a faszom. nem szeretitek a központozást, annak hiányát. a témáimat. a nyelvezetet. a hangnemet. a stílust. az ismétlődést, meg a stílust sem. meg hogy vagyok. néhányan persze szerettek, ez tök jó. nekem viszont az jutott eszembe, hogy le van mindenki szarva. mert késő van, és már megint unalmas vagyok és borozgatok az erkélyünkön. pislákol az egri éj -látni kell-, a pipám is vele együtt. persze, kurva unalmas hogy élek. még unalmasabb, hogy leírom ahogy élek. te jó isten, már (még) öt éve, hogy a sas koli ablakánál ülve elhatároztam, hogy írni fogok! milyen ostoba, idealisztikus gondolat volt ez. hogy majd a szavaim bebújnak a közösségi háló és a folyó nyállal klikkelgető tömegek bőre alá. hogy aztán rájöjjenek, milyen nagyszerű dolog is, ha az információt nem csak kép útján csámcsogják meg és köpik ki rögtön. basszátok meg, lefektettem a saját szabályaim! még káromkodni sem káromkodtam éveken át, mára viszont ennyi maradtam csak:
basszátok meg!
nincs miről csámcsogni, érdektelen és érthetetlen vagyok. még kiakadni sincs jogom, elvégre panaszkodni is csak az emelvényről szabad. én meg csak a lábát kaparom. egy kibaszott kilimandzsáró tövét. ti meg klikkolgattok, lájkoltok és megosztotok, elmesélitek, utaltok rá hogy milyen vicces volt az a poszt a nájn gegen. kibaszott szomorú. persze a felelősség amit magamra vállaltam, senki nem ruházta rám. mint amikor az akkor négy éves öcsém felajánlotta, hogy segít tuját ültetni. mosolygunk rajta, ő még ilyet úgy sem tud. a különbség itt csak az, hogy egy kibaszott mamutfenyőt próbálok plántálni a betonalapzatba. mekkora hasonlat, mi? legalább fél percig törtem rajta a fejem. szóval van, akinek imponál, van, akit hidegen hagy; van, aki kritizál és megint más ki nem olvas. de mind-mind kattintgat az indexen, lájkol a nájn gegen és asziszi vicces a robert downey jr. idézeteit megosztani. a faszomat az irodalomtalan generációmba. hogy olvasni a bölcsészek lesajnált kiváltsága. hogy mi? engem olvasni? nem. az másodlagos. az én szavakon elkövetett, közepesen művelt erőszakom hajszálnyival veri csak a napivicc.hu kibaszott exkluzív tartalmait.

de ha idáig eljutottál, akkor dedikálom neked a kedvenc testrészed.

fúj de megbotránkoztató.

Expecto Patronum

Én megmondtam. Borral sokkal jobb írni. Trabzon nem hitte el, de Eger bebizonyítja. A felállás a régi: péterke plusz bor no meg egy qwertz billentyűzet. Hajrá.

Sokan igyekeznek róla hazudni, de a nőnek igenis van illata. Ja. Al Pacinoék még filmet is csináltak belőle, azóta talán túl méjnsztrím lett és a sok köcsög nem hiszi el, hogy van. Pedig van! A baj csak az, hogy nem mindegyiknek. A tudathasadás szélén egyensúlyozva próbálom kifejteni hogy mi a faszról írok (újfent).

Tehát. A nő illata. Nem az asszonyé; ahhoz még túl fiatal vagyok hogy érezzem. Ezzel le is buktattam magam: a kulcsfontosságú szempont ugyanis (már ami az asszony illatát illeti) hogy érezzük-e. Mert hiszen bármily bagatell dolognak is tűnik (elvégre "szag"- ról beszélünk, azt meg minden orral megáldott egyén érzi), mégsem olyan egyértelmű az érzékelése. A jelenléte.

A helyzet az, hogy az én fétisem a nő illata. Ha nem tetszik, iszom tovább a boromat. Ha tetszik, akkor... na jó, akkor is iszom tovább a boromat. De beférkőzik a bőröm alá. Az orromon át felszívódik, a kis receptorok villámsebesen közvetítik az agynak, ott pedig a tudatom, amit ki tudja, micsoda boszorkányság állított össze, szóval a tudatom közli: bingo. A külcsín másodlagos. Sőt, még a belbecs is alábbvaló.

Szóval a tudatom alattomos szövetségre lép a memóriámmal, és azt súgja a fülibe: "sej, barátom, én ezt az illatot nem akarom elfelejteni. de ha péterkén múlik, holnaptól megint csak az unalmat fogjuk szagolni. jegyezd már meg a kedvemért". És a memória, hű csatlósa és komája a tudatnak, körmöl szorgosan. Hogy rohadna bele. De miért is tiltakozom?

Mert az emberi örökkévalóság kihegyezett pennájával vési emlékezetembe, hogy Icukának hogyan szaglik a bőre. Segítek: akire a tudatom rábólint, annak az illatát soha a kurva életben nem felejtem. Nem, szülinapokat elfelejtek, évfordulók és névnapok merülnek a feledés homályába. De nem az illata a nőnek.

Tudom, nem vagyok egyértelmű. Mert illat alatt aztán sok mindent érthet az ember. Értheti a parfümöt. A leheletet. A sampont. A dezodort. Az öblítőt. Az aznapi vacsit. Odalent a tisztálkodást. Vagy annak hiányát. Nem ítélkezem, annak is megvan a maga romantikája. De nem ezekre gondolok. Az illat, ami a pórusokból árad. Ami a homlok, arc, száj, áll, nyak, kulcscsont, vállak, karok, mellek, has, köldök, medencecsont kicsúcsosodó pontja, combtő, combok, lábszár, lábfej és lábujjak körül leng. Csak hogy néhányat említsek.

Nagyanyám életének utolsó éveiben már nem érzett szagokat. Műtét miatt? Már nem tudom. A lényeg, hogy nem érzett szagokat. Sokszor elmerengtem, s még elmerengek most is: vajon melyik érzékszervem nélkül tudnék leginkább élni? A gyakorlatias ember egyből rávágja: szaglás. Én is majdnem rávágtam. Höh, micsoda trükkös kérdéseim vannak nekem. Szóval rájöttem, hogy inkább süketülnék meg, veszíteném el a tapintásom, vakulnék meg (oké, utóbbi komoly vitatéma lehetne) mintsem megfosszanak Az Asszony Illatától.

És a Nagy Kérdés, ami talán foglalkoztatja a kedvetlen olvasót is: ugyan hány nő illatára emlékszem? Tipp? Senki? Jó, akkor megmondom. Kettő. Az nem sok.

A bor meg a majonézes-tormás tészta illata viszont elveszi a kedvemet a további gépeléstől. Majd máskor. Na szevasztok!

Ja, miért ez a cím? Nem tom, hogy tűnjenek el az illatok? Gonosz illatok? Valami ilyesmi, asszem.

Trükk

Nem tudom, vagy nem akarom látni

Kikelni az ágyból kábé olyan örömteli volt mint anyámból kibújni. Igaz sokra nem emlékszem belőle, mindenki el tudja képzelni, milyen fájdalmas dolog is lehetett. Mármint felkelni. Szóval kikászálódtam, mert ki kellett. Huszonnégy éve a szülészorvos segített világra, de most csak Ákos miatt másztam ki ágyikómból. Félreértés ne essék, teljesen heteroszexuális vagyok, Ákos csak a rendezőm. És egy náci. Ezt úgy tessék érteni, hogy majdnem olyan kegyetlenséggel parancsol ki az ágyamból, mint anno Kovács doktor anyám méhéből. Hazudtam, nem is Kovács doktornak hívták, de úgyis mindenki elhiszi. Nem lényeg. Szóval Ákos miatt másztam ki szobám méhéből. 

Mert Ákos egy náci. Nem kiabál, nem üvölt, ő inkább az a csendes fajta náci. Vastagkeretes szemüvege szigszalaggal van rögzítve. Ebben nincs semmi kivetnivaló, csak gondoltam elmesélem hogy néz ki. Szakálla is van, ez már kicsit nyomasztóbb hatással van az összképre. Szinte kiabál velem az arcszőrzete: "Még egyszer", "Befogod", "Jó újra bazmeg". Aztán ott van ez az echte bölcsész szerkója, és még engem frocliz a Mizser hogy bölcsész vagyok, nahát Mizsukám te még nem láttad az Ákost! Mert ő aztán bölcsész. Árad a drapp pulóveréből és hanyagul lógó gatyókájából hogy kurvára élvezi a helyzetet. Ő rendez, én meg pitizek. 

Félreértés ne essék, Ákos mindezek ellenére jó gyerek. De hát valakit okolni kell az alváshiányért, nemde? Meg biciklidefektért? A nadrágszakadásért? Meg az éjjel kettőtől háromig szakadt nacóval betonon heverészésért? Várj... mit is akartam kihozni ebből a posztból? Tudja a franc.

Inkább csináljatok nekem egy kávét.

Eger-Trabzon-Eger

Nem, nem útvonaltervezés.

Inkább: ujjongás. Szavak nélkül valahogy így tudnám ábrázolni az Eger-Trabzon-Eger relációt:

Remélem mindenkinek kiesik a szeme. Akkor most mesélek egy kicsit, jó?

Mindig is imádtam dolgokat ellentétbe állítani egymással. Szerettem összehasonlítani a Balatont az Adriával, a csokifagyit a citrommal, a bélatelepi strandot a fonyódival (ezen a mai napig polemizálunk apámmal), szőkéket a barnákkal, stb. Csakhogy ezek egyszerű ellentétek: a Balaton jobb, mint az Adria, mindenki csokifagyit választ citrom helyett, a barnák pedig mindig jobbak a szőkéknél, kivéve ha nem. A bélatelepi strand kontra fonyódi ennél nehezebb tészta, hagyjuk most. A gond akkor jelenik meg, amint elhaványulnak a különbségek közti éles határok, vagy netán egyenesen meg is szűnnek. Eperfagyi vs. málna? Beatles vs. Stones? Szentendre vagy a II. kerület (ez csak nekem egyértelműen kiegyenlített, de sebaj)? És végül- harsona, fanfár és dobpergés, valaki neveletlenül köhint a háttérben:

Eger vagy Trabzon?

Eleve hülyeség két ilyen karakteresen eltérő várost összehasonlítani. Az egyik török, a másik magyar; emez tengerpart mentén és 2000 méteres hegyek lábánál fekszik, amaz meg szelíd lankákkal van körülvéve. Hagyjuk most, hogy jogszerű-e mindezek ellenére egymással szembefordítani a két várost. A blogom az enyim. A despotája vagyok, s így a témaválasztás is a kurvám. Nem fizetek érte, a stricije vagyok. Értjük már, ugye? Jó, jó.

-tehát-

Sétáltam már eleget mindkét városban, kamerával vagy anélkül, tollal és papírral, zenével a fülemben. Rövid lista az átlagos gondolatmenetekhez köthető szavakról emitt és amott:

Eger: öröm, világ, élet, esemény, véletlen, jövő, emberek, levegő (friss), buzgó, otthon, bor, könyv, nők, nap, csillagok, fák, írás, fáradtság        

Trabzon: szürke, keserű, tengerpart, eső, család, Nalan, holnap, Magyarország, tanítani, egészség, betegség, halál, egyedül, önsajnálat, vége, felnőni, megérni, hitvallás, tiszta cölibátus basszameg ez a sarka a világnak, levegő (pfuj)

A trabzoni létemet olyan shakespeare-i tragédiává torzítottam, hogy a végén már a hazajövetel is kevésnek bizonyult. Most persze minden szép és jó, tavaszodik, sok naplementét és napfelkeltét látok Eger utcáin barangolva. Egy szürkületet bámultam, pont ott, ahol múltkor a jelenés szerű zombi-lényt képzeltem a bokor alá. Nem kell aggódni, innentől csak giccsbe fordul a poszt, nem horrorba. A napnak már nyoma sem volt, vele átellenben már félig meghódította a sötétség az eget. A fák és házak felett viszont még hidegen, de valahol mégis kedvesen remegett a nap utolsó fénye. Kéken. Egyszerű, mélykék szín volt, olyan finoman folyta körül a házak és fák sziluettjeit, hogy romantikus énem lantért kiáltott:

Ég-tenger síma felszíne mossa
Finom habjával
öööh, nem
Kékes tenger-ég öleli körbe
A fákat: legyen az alma vagy körte

Pling! Elpattant a húr még időben a lanton. De az érzés megmaradt. A francért vagyok így oda két színért? Boldogságomra érthetetlen hévvel támadt dühvel rontottam. Nem tetszett, hogy ennyire kivételezek Egerrel. Biztos volt Trabzonban is ilyen! Sőt! Ennél különb. Még képet is találtam (első lejárt tekercsről):

És

Ott sem olyan csúnyák ezek a sziluettek. De amíg a trabzoni naplementék és szürkületek a remény alábukását, halálát, nemlétét festették elém, addig Egerben még két háztető szerencsés találkozása kék hangulatvilágítás előtt is a női szeméremre emlékeztet. Miért?

Miért éneklem az Under the Bridge-t a nyelvsuliból hazamenet, elkerülhetetlen párhuzamokat vonva Kiedis L.A.-je és az én Trabzonom között, miközben Egerben minden szomorkás zenét törlésre ítélek, és csak Sting meg Jamiroquai örömködnek a fülembe?


MIÉRT?

A kis ábra mindent elmagyaráz. Feleslegesen meg minek koptatom a szám.

Megvetett szavak

Folytatva a pszeudó-irodalomórát, elhatároztam hogy összegyűjtöm azokat a szavakat, amelyeket valamilyen okból nem szeretek papírra vetni. Mindig is rágódtam, milyen helye van az obszcenitásnak az irodalomban, és valószínűleg rágódni is fogok még egy darabig; egyes szavakat viszont egyszerűen nem vagyok hajlandó bepötyögni. Ezen szavaknak meglehet a helye más kezei alatt, de én talál túl nemesnek tartom a szóvetés művészetét. Vagy csak maradi, avitt köcsög vagyok. Viszont olyat nem fogtok olvasni tőlem, hogy...

Bármilyen jelző, segédige + fasz, pina: Ne már. Ez nem nyers erő vagy szókimondó érzelgés. Valamikor olvastam egy blogposztot, punciízű nyál volt a címe. Fúj.

Kúr, dug és baszik: Ejnye, na. NA.

Geci: Alattomos, sunyi szó.

Szopás: Csak ezt ne, geci...

Fanszőr: Eleve a szó kimondva. Mint valami rajongó szőrszál.

Ánuszrózsa: A lehető legbizarrabb testrész + virág kombó. Lefogadom hogy a nyelvújítók fetisiszta vonala követte el. Ánuszliliom? Ánuszmargaréta? Ánuszvirág?

Oké, letudtuk a kötelező részt. Most jöjjenek a többiek: fura, visszataszító tagjai a magyar szókincsnek. Vagy leginkább csak azok a szavak, amelyektől kiráz a hideg. Biztos ezt duruzsolta anyukám a fülembe babakoromban.

Málé: Tudom, ez nem obszcén. Pedig legalább olyan alattomos mint a geci. Csak úgy szétcsúszik az ember kezei közt. Málé.

Zsibvásár: Mi az a zsib? És mért kéne vásárt rendezni neki? Tudom, mindenki zsibong (szia, te vagy a következő a listán), de megfosztva a toldaléktól a zsib egy undok, harcias ízeltlábúra emlékeztet.

Zsír: Ez a szó rendben van, mert tökéletesen leírja, mit is jelent. Pont ezért undorító. Zsíros haj, zsíros bőr, zsíroskenyér, zsiradék, zsírkréta, zsírleszívás, zsiratófal, zsiráf, zsirály, elég.

Háj: Nekem semmi bajom sincs magával a fogalommal. Nem kötekedni akarok a kövérekkel, egyszerűen ez a két szó alakilag randa. Minden hájjal megkent! Ez mégis hogy hangzik? Mégis miért kenegetnének engem hájjal? Elszaladnék, kenegessék magukat.

Korpás: Alapvetően nem kötekednék, na de neveznek nem egy pékárut is korpásnak. Korpásnak! Mégis hogy kerül bele a korpa a zsemlébe? Dagasztás közben? Egy kamasz pékfiú belerázza hosszú fürtjeit a tésztába? Étvágygerjesztőként ajánlanék egy google képek keresést a szóra.

Zsombék: Mi a bajom a zs betűvel, de most komolyan? És kik azok a zsombék? Úgy képzelem, a zsomb valamiféle intelligens, agresszív domb lehet, szoros közösségekbe rendeződve. Ami még rosszabb: apám szerint az arcszőrzetem zsombékosan nő.

Elég. Most mondjatok ti.

Műfajt alkottam

Ha! Bizony.

A minap az egyik román erasmusos lánnyal hozott össze a sors. Sabina forgatókönyvírást tanul Bukaresten (nálunk van ilyen MA? kötve hiszem), mellette meg minden olyasmit művel amit egy forgatókönyvíró-palántától elvárhatunk: verset ír, színészkedik, meg újságot is ír. Mondanom sem kell, a két rokonlélek megtalálta egymást Wong Kar Wai - Chungking Expressz c. filmének fősulis vetítése után, alig öt percen belül pedig már az írásról igyekeztünk megosztani féltett gondolatainkat. Ilyenkor ezek már annyira nem is féltettek: amikor az ember felismeri, hogy a másik is ugyanolyan kételyekkel, bizonytalanságokkal küzd, ha írásról van szó, menten levetkőzi fenntartásait. Asszem. Legalábbis ez nálunk így működött. Aztán jött a kérdés, mely kiszegezett az egri éjszaka csillagokkal tűzdelt drapériájára: milyen műfajban írok? Ezt döntse el a kedves olvasó (amennyire tudja, talán illene egy ízléstelen online poll-t beágyazom), én mindenesetre elkezdtem hadoválni valamit a realizmus és a fikció békés kettőséről, a novelláról, bédekkerről meg a dialógusról. Nyilván nem hatottam elég meggyőzően, így hát az este hátra levő részében üveges tekintettel üvegeket ürítve végig ez motoszkált a fejemben: milyen műfajban alkotok?

Botor dolog lenne az elmúlt hat év nyolc blogjának cirka 4-500 posztját összevetni, a sok gépelt fonyódi papírlapot, a füzetek közepére firkantott sorokat, kedvenc műbőrkötésű naplóm bejegyzéseit átfutni majd mindebből levonni a nagy következtetést, ami valahogy egyébként így festene: Péter imádja sajnáltatni magát. Ilyen műfaj ugye még nem létezik (és a címmel ellentétben nem is akarom megalkotni).

Máshogy fogtam hozzá a kutatásnak. Tizennyolc, sőt, tizenöt éves korom óta püfölöm lelkesen a klaviatúrát, zsibbasztom el az ujjaim tolltartó izmait, mindezt az írás oltárán feláldozva. Mi lehet a közös pont? Alássan jelentem: a lustaság. Oké, nekifutottam egy nagyszabású Tolkien koppintásnak még tizenhat évesen, vámpírokkal meg minden hasonló fantasy-lénnyel (Stephanie Meyer tőlem nyúlt, igen) kitöltve a világom. Akkor csalódásnak éltem meg, hogy kétszáz (!) oldalnál elfogyott a lelkesedés. Úgy is maradt a remekmű, azóta viszont megmaradt ez az undok szokásom: ha valamit elkezdek, nem szeretem befejezni. No jó, ez sem teljesen pontos, inkább úgy mondanám, nem szeretem úgy befejezni, ahogy elkezdtem. Ezzel pedig elérkeztünk a casushoz.

Elkezdem csöpögősen? Befejezem bizarran. Beindul a sztori a valóság talaján? Tuti hogy elrugaszkodok a végére. Filmkritikával indítanék? Lesz belőle egy filozofikus eszmefuttatás amitől mindenki elriad. És így tovább. Tetszenek érteni?

A formula tehát a következő:

alapötlet (A érzés + A műfaj) >> unalom, kb. 30 perc írás után beüt >> eszelősbefejezés (B érzés + B műfaj)

A transzformáció végbemehet 30 perc, de akár két nap alatt is. A lényeg, hogy ahogy elkezdjem, úgy soha ne fejezzem be. Itt pedig eljött a történelmi pillanat, hogy a fenti formulát elnevezzem, vagyis új műfaj jöhessen létre. Íme az evolúciós folyamata a végső szónak, megosztom a legcsökevényesebbektől kezdve a legzseniálisabbakig mindet:

Diszblog (na ne), Balatonia (a tó királysága), Diploadoma (dinoszaurusz betegség), Staccato (ez még szolfézsról), éééés a nyertes végül: Fallacia!

Sem a falnak, sem a Lacinak nincs hozzá semmi köze. Az indok egyszerű. Rég tudjuk, hogy aki latin szavakat használ, a műveletlenebbek körében a művelt szerepében tetszeleghet. Pipa. Amit írok, a képlet alapján becsapja az olvasót. Pipa. Az eredeti, általam még ismert dolum szó meg sajnos leginkább úgy hangzik, mint egy ókori római csapatformáció. Ezért inkább a szinonimáját választottam, ami igaz kínosan közel van a fellatio-hoz, de ezen már nem akad fenn senki. Ugye?

Fallacia (latin: trükk, csalás, becsapás): A 21. században meghonosodott, szépirodalmi család legfiatalabb tagja. Rövid, elbeszélő jellegű műfaj, időnként párbeszédes alakban. Fő jellemzője, hogy két szembenálló
érzelemre, gondolatra vagy stíluselem kettősére épül fel. A fallacia a két ellentét közt éles váltással ugrik át, így egyértelműen meghatározható, a szerző mikor unta meg az írást fogott hozzá a második részhez. Ezt a kirívó pontot nevezik fallaciának, innen a műfaj neve is.

Na gyerekek, hol van ebben a posztban a fallacia?      (2 pont)

Reggel

Fel kéne ébredni, Peter. Nehéz, ugye?
Nyisd ki a szemed. Süt a nap. Ki vagy tikkadva. Száraz a szád, a nyelved és a torkod. Nézz ki az ablakon, ha már nem fáj a csipáktól a szemed! Nézz ki, és örülj a napnak. Fáj a hátad? Dobog a szíved, ahogy hirtelen felülsz? Elhasználódtál, Peter. Kicsit nyamvadt vagy, na. De nézd a napot! Ő sosem rest rád mosolyogni. Mosolyogj vissza. Millióan látják, amit most te, mégis intim pillanatról van szó. Szeretnéd azt hinni, hogy csak miattad, csak érted mosolyog. Hogy más nem látja, hogy más nem érti. Szeretődnek hiszed. Aki csak neked ad, csak érted van.
Még mindig reszketsz, ahogy ledobod tegnapi ruháidat. Magadra kapsz valamit, csak hogy frissebbnek tűnj. Hideg van. Keresed a napot arcoddal, mágnesként tapadsz az ablakra. A langyos napsugárnál nincs most édesebb. Menned kell dolgozni. Arcodba mar március első reggelének levegője. Papíron már tavasz van.

Bambán szédelgek le a völgybe. Köd kúszik fel és takarja el a napot. Szeretem az egyszerű dolgokat eposzi magasságokba emelni, ezért most azt képzelem, a remény és boldogság birodalmából alábukok a kétely és szürkeség tengerébe. Mint amikor Odüsszeusz ereszkedett a Tartarosz homályába. Muszáj volt mennie a fickónak, hogy aztán hazatérhessen Ithakába. Valahogy én is így festem le a Szépasszonyvölgy- Hajdúhegy relációt. Nem, inkább az albérletem és Eger viszonyát. Odakint csak sötétség és erkölcsi fertő leselkedik minden sarokban. Ilyen hely ez az Eger.

Felébredtél. Könnyű volt, mi?