Igen

Igen a poszt címe. Igen, mert rábólintottam a dolgokra. Egy kicsit hideg van, így kora tavasszal, éjjel kettőkor, a Bazilika mellett. Bocsánat, nem vagyok egészen pontos. Nem csak simán a Bazilika mellett. Hanem Péter lábainál heverve. Kőből van ez a Péter, és néha meglátogatom. Szigorúan éjjel. Másképp nem fogadna, félénk szegény. Hiába álldogál itt egész nap, szégyellős a szentem. Szentem. Értitek.
Szóval, igen. Rábólintottam sok mindenre.
Rábólintottam a törökökre: keresztem ez vagy mittudomén, de van, vonz, akar, kíván, szuszog a fülembe 1000 kilométerről is, hogy gyere, hagyd ott a druszád. Nincsenek ott kőszentek. Csak élet. Megkérdezték tőlem a minap, miért vonz Törökország. Nincs kőből. Azért.
Aztán rábólintottam választottam mesterségemre is, oké, megírom az esszéket, kutatok, tanulok, mit tanulok, okosodom.
Beszélek, és világot járok. Látok!
Péter, te itt leszel évek múlva, és akkor is meghallgatsz, félénk leszel, de este itt talállak, és akkor majd beszélhetek hozzád. Aztán meghalok, és te itt álldogálsz majd tovább, lesz még egy szédelgős Péter aki néha kiköt melletted.
Jönnek majd új istenek és tán egyszer te is leborulsz, de addigra én már hol leszek!
Kő léptékkel nézve  Faldum vagyok, Hesse városa, te pedig a hegy, Péter.
Pedig volt már itt egy nagy, egy sokkal nagyobb, mikor a város persze sokkal kisebb volt, akkor ő is ezeket az utcákat rótta, szerelembe esett, nővel vagy Egerrel, nem tudom; de itt járkált, megtalálta saját vallása szobrait, akikhez beszélhetett, mint most én is. Járkált, és tette a dolgát.
Szeretném azt hinni, hogy jóváhagyja, hogy én a nyomdokaiba lépnék. Hogy én is mászkálok, beszélek, írok, és szédelgek.
Remélem, hogy jóváhagyná.
Mi, Péterek csak kóválygunk itt, a város, és a kő viszont marad.
És csak nevet.
Ezt felismervén (és beismervén) pedig, inkább ráhagyom, igent mondok, bólogatok, és csinálom a dolgom.

Ezért kerültem ide.
Ezért küldtek ide.
Más dolgom meg úgysincs.
Akkor meg miért is ne csinálnám.

Daimón

bután vagyok már megint
ez gáz
hogy nincs ahova és akihez,
csak amihez, tárgyak vannak,
kalapálnak, dobognak és dörömbölnek,
akarnak, követelnek, tegyem helyükre őket.

nincs semmi a helyén, és ahelyett, hogy ez lenyűgözne, egyre jobban aggaszt. ahogy a dolgok a nemhelyükre esnek, egyre jobban ráncolom a homlokom, és azt kívánom, hogy a kis vakarék bárcsak ne pont oda pottyant volna!
semmi nem pottyan csak úgy oda, Péter! ezt súgják a füledbe, te pedig lassan becsavarodsz, mert hiszed hogy csak úgy pottyanak a dolgok, cél nélkül, na de akkor miért zavar, hogy nem tudod őket mozgatni? odaejteni, ahova valók. egyáltalán hova valók?

egy okos nő a minap azt mondta, az alkotók halála a felvilágosodás, a racionalizmus és minden egyéb eszme, ami szakított az ókor dajkameséivel. azt is mondta az okos nő, hogy a daimónokra sokkal kényelmesebb lehetett hagyatkozni anno, mint manapság azért alkotni, hogy kiröhögjenek, megvessenek, elvárásokat támasszanak. milyen vígan virágozhatott az alkotói fantázia, amikor, ha megkérdezték a művészt, ugyan mikor készül el a műve, ő csak békésen annyit mondott "Georgios bazmeg, a daimónomnak most épp jobb dolga van, menjél csak vissza lapátolni", Georgios pedig engedelmesen visszament lapátolni. művészünk pedig heteken át békésen csinálta a semmit, aztán a daimón vagy jött, vagy nem.
ma? ha a fenti párbeszédet vesszük mintának, művészünk felelete igen különböző lenne.
- Stelios bazmeg, egész nap csak henyélsz, asszed az írásból meg lehet élni? Felkopik az állad, bezzeg én kemény munkával tartom fent magamat. Kezdj végre valamit az életeddel!
- Igazad van Georgios, egy lusta, semmirekellő alak vagyok. Jobb is, ha elkezdek dolgozni egy tisztességes munkahelyen. Picsába az írással, amúgy is kihagytam egy csomó nyelvtanórát ötödikben.
Steliost ezt követően azért még néha meg-megkísérti a daimónja, ilyenkor elmegy berúgni, majd titokban papírra veti a gondolatait, de úgyis csak a fiók kíváncsi rá.

régen minden jobb volt.

kurva daimónok, ilyenkor hol vagytok?