Benzin

Kifogyott az üzemanyag?

Dehogy! Csak máshova csorog. Csöpög. Na jó, épphogy csepereg. Van, de mégsem látható. A trabzoni esőhöz szeretném hasonlítani. Konstans csepereg, s úgy áztat el, hogy észre sem veszed. Bőrig áztat, pedig épp az imént még alábecsülted. Ez nem is eső, mondod! Kell a fenének az ernyő, gyerünk ki. Kilépsz az utcára, borús az ég, de a szürkés felhők lazán fonódnak össze, s köztük milliónyi apró nyíláson szivárog át a napsütés. Aránytalanul élesek a fények: egy ormótlan fotóstúdióban érzem magam. Az eső? Nem is esik. A járdán végigsétálva fel sem tűnik, hogy az imént még világosszürke beton sötétre vált. Talán mégis kellett volna az ernyő. Meleg vízcseppek folynak le homlokomon, összemaszatolva szemüvegemet. Mégis esik. Talán nem ázok meg annyira. Ugye? Tudom, lebecsültem az imént. De hisz olyan jelentéktelennek tűnt. Úgy volt, hogy nem is lesz többé már ilyen. Nemhogy még bőrig is ázok. Ázol. Mert ez most már nem is rólam szól, igaz? Hanem rólad. Arról, hogy a benzin-analógia tulajdonképpen alapjaiban hibás. A benzin ugyanis az én működésemhez kell, most viszont már a te működésedről beszélünk.

Azt hitted, kifogyott az üzemanyag, mi? Pedig én zakatoltam szépen az elmúlt két évben is. Mégis neked hiányzott jobban. A végén még kiderül, hogy ide jártál tankolni; így pedig borul a hasonlat is.

Én pedig közben bőrig áztam.

Óvatosan

Óvatosan azzal a tollal, Péter. Még a végén megsértesz valakit. Megsebzed és ő elpityeredik, tinta ömlik ki ereiből, a pennádat meg nem győződ mártogatni a fekete tócsába. Ő reszket és elfehéredik, ahogy az éltető folyadék szivárog ki testéből, te meg fehér papírokat hordozol mellé, hogy ne menjen kárba a drága tinta. Már könyékig tintás vagy, ő pedig az ájulás határán, hitetlenkedve nézi, ahogy közömbösen mártod meg pennád újra és újra. De te csak körmölsz szorgosan, hiszen tudod, hogy a tinta mindjárt megalvad, és ő is pár percen belül halott; igyekezetedben már vállig fekete a ruhád, ingujjadat nem is tűröd fel, szinte büszkeségből, hogy lássák majd, mit tettél. Párat buggyan még a seb, és a tintaforrás elapad; remeg párat a test, és a szemek már csak a semmibe merednek. De te írsz, írsz, veszett tűz lobog szemedben és kezeidben, ahogy táncol a penna a papíron és ahogy megmerítkezik a toll a tócsában. Csúf és gyönyörű képek miriádja elevenül meg ismét, az üveges tekintet melletted ezt mind átélte, a fekete tócsa nem csak a vére, a lelke! Te pedig kötelességtudattó l vezényelve írod históriáját a halott testnek.
Aztán semmi.
Megalvad a tinta, pedig papír még lenne bőven; a halott életének morzsái kapkodott sorok közé vannak szuszakolva. Fekete kezeiden lassan megszárad a vér is; fújsz egyet, majd felkelsz. A testet elégeted, a papírokat megtartod.
Ezernyi ember áll körülötted, barátságosan, mosolyogva biccentenek; te viszonzod, majd felemeled a tollad, és döfsz megint, megint megsértesz valakit, és megint ölsz, hogy írhass; te csak ölni tudsz, hogy írhass.

Tizenöt másodperc

tizenöt másodperc az élet. most éppen az én életem tizenöt másodpercen múlik.
tizenöt másodperc alatt
csókot lehelsz
vízet kérsz
itt sajnos nincs- veszek egy pólót
nem találok pólót.
jó lesz a gatya is

mosolyogva tántorgok ki a fürdőszobába felfrissülni, mert az iménti orgazmus képen törölt vaskos öklével, és most rám van írva, minden arcvonásom kéjes, tettetett szenvedéssel üvölti, hogy heló! mi elég jól vagyunk, legalábbis jobban mint a gazdánk, aki az iménti aktusban is a mögöttes tartalmat keresi. pedig ebben nincs semmi bonyolult:
lerohant, és tíz perc alatt végzett velem.
nincs ebben semmi romantika.
akkor meg minek keresni?
mit is keresek?
vizes pohár.
megvan. megtöltöm csapvízzel, ügyelve, hogy közben ne találkozzon tükörképem szempárja a sajátommal.
fújok egyet, gyerünk hát! szomjas szegény.
villámlik odakint, ahogy benyomom az ajtót.
elaludt.
vállat vonok és
kortyolok egyet a pohárból, meg még egyet. nem akarom felkelteni, mert fáradt lennék az ismétléshez.
én viszont furcsamód felébredtem.
ománon gondolkodom és a phd-n.
a küldetéstudat jelentéktelen, de mégis kiemelt szerepén.

találtam bort; rímel a vízzel.

tizenöt másodperc az élet, se több, se kevesebb.

Igen

Igen a poszt címe. Igen, mert rábólintottam a dolgokra. Egy kicsit hideg van, így kora tavasszal, éjjel kettőkor, a Bazilika mellett. Bocsánat, nem vagyok egészen pontos. Nem csak simán a Bazilika mellett. Hanem Péter lábainál heverve. Kőből van ez a Péter, és néha meglátogatom. Szigorúan éjjel. Másképp nem fogadna, félénk szegény. Hiába álldogál itt egész nap, szégyellős a szentem. Szentem. Értitek.
Szóval, igen. Rábólintottam sok mindenre.
Rábólintottam a törökökre: keresztem ez vagy mittudomén, de van, vonz, akar, kíván, szuszog a fülembe 1000 kilométerről is, hogy gyere, hagyd ott a druszád. Nincsenek ott kőszentek. Csak élet. Megkérdezték tőlem a minap, miért vonz Törökország. Nincs kőből. Azért.
Aztán rábólintottam választottam mesterségemre is, oké, megírom az esszéket, kutatok, tanulok, mit tanulok, okosodom.
Beszélek, és világot járok. Látok!
Péter, te itt leszel évek múlva, és akkor is meghallgatsz, félénk leszel, de este itt talállak, és akkor majd beszélhetek hozzád. Aztán meghalok, és te itt álldogálsz majd tovább, lesz még egy szédelgős Péter aki néha kiköt melletted.
Jönnek majd új istenek és tán egyszer te is leborulsz, de addigra én már hol leszek!
Kő léptékkel nézve  Faldum vagyok, Hesse városa, te pedig a hegy, Péter.
Pedig volt már itt egy nagy, egy sokkal nagyobb, mikor a város persze sokkal kisebb volt, akkor ő is ezeket az utcákat rótta, szerelembe esett, nővel vagy Egerrel, nem tudom; de itt járkált, megtalálta saját vallása szobrait, akikhez beszélhetett, mint most én is. Járkált, és tette a dolgát.
Szeretném azt hinni, hogy jóváhagyja, hogy én a nyomdokaiba lépnék. Hogy én is mászkálok, beszélek, írok, és szédelgek.
Remélem, hogy jóváhagyná.
Mi, Péterek csak kóválygunk itt, a város, és a kő viszont marad.
És csak nevet.
Ezt felismervén (és beismervén) pedig, inkább ráhagyom, igent mondok, bólogatok, és csinálom a dolgom.

Ezért kerültem ide.
Ezért küldtek ide.
Más dolgom meg úgysincs.
Akkor meg miért is ne csinálnám.

Daimón

bután vagyok már megint
ez gáz
hogy nincs ahova és akihez,
csak amihez, tárgyak vannak,
kalapálnak, dobognak és dörömbölnek,
akarnak, követelnek, tegyem helyükre őket.

nincs semmi a helyén, és ahelyett, hogy ez lenyűgözne, egyre jobban aggaszt. ahogy a dolgok a nemhelyükre esnek, egyre jobban ráncolom a homlokom, és azt kívánom, hogy a kis vakarék bárcsak ne pont oda pottyant volna!
semmi nem pottyan csak úgy oda, Péter! ezt súgják a füledbe, te pedig lassan becsavarodsz, mert hiszed hogy csak úgy pottyanak a dolgok, cél nélkül, na de akkor miért zavar, hogy nem tudod őket mozgatni? odaejteni, ahova valók. egyáltalán hova valók?

egy okos nő a minap azt mondta, az alkotók halála a felvilágosodás, a racionalizmus és minden egyéb eszme, ami szakított az ókor dajkameséivel. azt is mondta az okos nő, hogy a daimónokra sokkal kényelmesebb lehetett hagyatkozni anno, mint manapság azért alkotni, hogy kiröhögjenek, megvessenek, elvárásokat támasszanak. milyen vígan virágozhatott az alkotói fantázia, amikor, ha megkérdezték a művészt, ugyan mikor készül el a műve, ő csak békésen annyit mondott "Georgios bazmeg, a daimónomnak most épp jobb dolga van, menjél csak vissza lapátolni", Georgios pedig engedelmesen visszament lapátolni. művészünk pedig heteken át békésen csinálta a semmit, aztán a daimón vagy jött, vagy nem.
ma? ha a fenti párbeszédet vesszük mintának, művészünk felelete igen különböző lenne.
- Stelios bazmeg, egész nap csak henyélsz, asszed az írásból meg lehet élni? Felkopik az állad, bezzeg én kemény munkával tartom fent magamat. Kezdj végre valamit az életeddel!
- Igazad van Georgios, egy lusta, semmirekellő alak vagyok. Jobb is, ha elkezdek dolgozni egy tisztességes munkahelyen. Picsába az írással, amúgy is kihagytam egy csomó nyelvtanórát ötödikben.
Steliost ezt követően azért még néha meg-megkísérti a daimónja, ilyenkor elmegy berúgni, majd titokban papírra veti a gondolatait, de úgyis csak a fiók kíváncsi rá.

régen minden jobb volt.

kurva daimónok, ilyenkor hol vagytok?

Uborkasaláta

Ez nem fair.

Kibaszott...

Jaj, igazából mindegy. Elkezdtem írni egy posztot, és elszállt. Arról kezdtem volna írni, hogy most, hogy ismét Törökország felé veszem az irányt, kissé predesztinálva érzem életem elmúlt és eljövendő éveit. Valamit okoskodtam volna arról, hogy az agy hamarabb dönt pár milliszekundummal minthogy mi a '"szabad akarat" vezényszavára valóban parancsot adnánk testünknek, ebből pedig levontam volna azt a következtetést, hogy Törökország is egyfajta beprogramozott döntés.

Aztán elszállt a poszt, és nem volt kedvem újraírni az első bekezdést. Pedig sokat bíbelődtem vele. 

Pat Methenyről beszélgettünk. Már hatvanhárom éves, mondja apám. Jaj, már olyan idős?- kérdi Kati. Igen, mondja apám. És milyen produktív még mindig! Neki ez olyan, mint a légzés. Aki szereti, amit csinál, annak az olyan, mint nekünk lélegezni.

Hát ez pompás kis hasonlat. Mi mást tehetnék, minthogy megint elővegyem a szokásos kérdést: mit szeretek úgy csinálni, ami olyan simán megy, és annyira szükségem van, mint a légzés?

Ezer meg ezer gondolatmenet után is csak a "nem" és a "tudom" szócskák szokásos kombinációjáig jutok. De tudjátok mit? Álmodtam tegnap, az álmomban pedig egy e-mailt olvastam, amiben azt írták az ankarai egyetemről, hogy mégsem mehetek hozzájuk tanulni, mert mittudomén. Nem mehetek és kész. Úgy ébredtem, ahogy lefeküdtem: remélve, hogy az alvás majd jobb kedvre derít.

Ha álmomban aggódok, akkor tulajdonképpen akarom, nem? Ha ébren kételkedek, akkor az álmaim valósága a kételyeket szertefoszlatják, ugye? Nem tudom ki mondta ezt, de elég kézenfekvőnek tűnik. Szeretem a megerősítés ilyen formáját. Elhiszem, hogy magamon kívül történik egyes célok, ötletek jóváhagyása. Mindenki erre vágyik, nem? Kivéve az olyan eltökélt egyéneket, akik a bennük munkálkodó kitartás és bizonyosság hatására csinálják, amit csinálniuk kell, figyelmen kívül hagyva, hogy az a valami értelemmel rendelkezik/ gyönyörködtet/ hasznos. Suta mondat lett, tudom. De a megszállottról ugyanúgy lepereg a kritika, mint a zseniről.

Az előző angol írásban példálóztam azon, hogy mi értelme lenne a létünknek, ha a valami létrehozása is végül feleslegesnek bizonyul. Ez alatt a pár nap alatt azt hiszem rájöttem a nyitjára. Egész pontosan tegnap ebéd közben történt a dolog.

Krumplileves volt galuskával, tejföllel; másodiknak gombapörkölt nokedlivel. Apámmal vörösbort kortyolgattunk, a gyerekek nyúzták egymást az asztalnál, Kati pedig lerakta elénk az uborkasalátát. Nagyanyám halála óta félek uborkasalátát enni, mert igazán jól csak ő készítette el. Amikor meglátom az ízléses, fehéres zöld salátát, borssal és pirospaprikával a tetején, az jut eszembe, hogy Mamika szed nekem, és én még előtte beletúrok az ujjaimmal.

Szóval szedtem magamnak, és belekotortam a villámmal. Finom volt. Pont olyan, mint Mamikáé. És akkor körülöttem minden összeállt egy nagy egésszé: mindennek helye volt, minden jelen volt, és ami a legfurcsább: minden rendben volt. A hiány illúzióját egy szimpla uborkasaláta pótolta minden létező szinten, én pedig úgy költöttem el az ebédemet, hogy tökéletes békességben lebegtem a jelen valótlanul mozdulatlan közegében.

Az uborkasaláta volt a kulcs ahhoz a valamihez, amit hónapok, évek óta kombináltam, toldoztam-foldoztam, boldogságnak csúfoltam, vagy csak egyszerűen meg akartam érteni.

Egy tál uborkasaláta.

Borssal és pirospaprikával.

szenvedély

sincs már.
mi az a visszafordíthatatlan, gyönyörű, mindenen áthatoló sugár, ami kimozdít berohadt origómból? ebből az ordas nagy hazugságból, amit már kételynek sem lehet nevezni. vegyem sorra? nincs opció. ezerszer írtam mindről. ismeri mindenki a kis listámat, hiszen az egyben sajátja is: szerelmes mindenki szeret lenni, többet és jobban csinálni, gondolkodni, tenni, nézni, lélegezni; ilyesmikhez írtam elmúlt évek hevenyészett szonettjeit. mit beszélek a szonettről, azt sem tudom mi a rímképlete. nem tanultam meg. szeretek tanulni, de nem könyvekből. régen faltam a könyveket, amit a kezembe nyomtak, el is olvastam. már nem. untat. nem köt le. semmi nem köt le. mihez kezd az ember, az egyszerű ember, akinek a legelemibb szenvedélyek hirtelen buta illúzióknak tűnnek? illékonyt akartam írni, mert az szebb szó. hát szarok az esztétikumra, szerinted miért nem használok nagybetűket? mert szarok az illékony szóra, és ehelyett azt mondom: buta. ezzel kifejezem, hogy nem csak a szövegben nincs helye, de a fejemben, és a lelkemben sincs keresnivalója komplikált, szépséges kifejezéseknek.
a gondolataim csak úgy repkednek. jó, mi?
hirtelen arra gondoltam, hogy ez tényleg jó: mert akkor a gondolkodás a szenvedélyem. de ez sem igaz, mert a gondolkodás valahova vezet, még ha kissé öncélú tevékenység is. viszont az én gondolatfolyamom öncélú és semmi más.

elolvasott egyáltalán valaki idáig? talán ezt a kérdést igen, mert nyomtam elé egy entert. mert azt akartam, hogyha mást nem is, ezt elolvassátok. hiszen így összefoglaltam a fentebb írtakat, és ti is megspóroltatok magatoknak két perc fintorgást.